(A tanulmány teljes szövege a Metropolis 2009/3., a magyar filmkánont tárgyaló számában olvasható.)

A kánonképzés a filmművészetben, mint bármely más területen, a legkülönfélébb törekvésekben érhető tetten. A filmkritika – legyen az akár népszerű, akár tudományos – bizonyos filmeket részletes vita és elemzés tárgyává tesz, míg másokat figyelmen kívül hagy.

Az elméleti irodalom, hogy érveit alátámassza, szintén kiválaszt bizonyos filmeket, amelyekkel állításait szemlélteti. A történeti munkák feltüntetik, hogy egy-egy filmet ilyen vagy olyan okból (pl. hatása, esztétikai jelentősége, tipikussága miatt) ítéltek említésre méltónak. Ez nem pusztán a történetírás velejárója (minden ok-okozati érvelés előnyben részesít bizonyos logikai kapcsolásokat vagy társításokat) – gyakorlati oka is van: egy minden filmre kiterjedő filmtörténet ugyanis a Tristram Shandy-féle ellentmondás csapdájába esne, azaz állandóan hátrányban maradna azon filmek növekvő számával szemben, amelyekkel a rögzítendő filmek listáját naponta kellene bővítenie. 

A kánonképzésben persze a filmkészítők is részt vesznek. Azok a filmek, amelyeket – átdolgozás, megidézés vagy karikírozás céljából – kiválasztanak, kedvelt hivatkozási pontokká válnak, mintegy kiemeltetnek a filmes elődök sorából.  A kiválasztott filmek – ideális atyák módjára – a tiszteletadás és a lázadás célpontjaivá válnak...