Aktuális Metropolis Témakörök Szerzõink Linkek
   Belépés in English
Keresés az adatbázisban     
Szerző: Sarudi Balázs| Felviteli dátum: 2003. 03. 01. | Típus: Cikk, tanulmány | Témakör: Szabó István | Megjelent: Metropolis - 2003 / 3 - Szabó István

Biztonság, bizonyosság, bizonytalanság
Témák és motívumok Szabó István hatvanas–hetvenes évekbeli rövidfilmjeiben

Minden alkotó munkájának sikere általában a szakma, illetve közönség reakcióin keresztül mutatkozik meg. Szabó István életműve e szempontból (is) rendhagyó: a rendező mindkét oldalról kapott elismeréseket szép számmal. Leginkább az egész estés filmek maradnak meg a szélesebb közönség emlékeiben, ám ezek mellett ott található egy rövidfilmes vonulat is, aminek kezdete a korábbi időkbe nyúlik vissza. Ezek a kisfilmek az életmű szerves részei, ugyanakkor nem kevésbé megbecsültek és nem utolsósorban elismertek, mint a nagyobb lélegzetvételű művek. Eme művek jellemzően a hatvanas, illetve a hetvenes években készültek, azután csak a kilencvenes években jelentkezik Szabó újabb rövidfilmmel. Talán ez is oka lehet annak, hogy az utóbbi időben kevés szó esik rövidfilmjeiről, pedig ezek a művek nyilvánvaló hatással vannak az adott korszak nagyjátékfilmjeire több szempontból is. Az alábbi tanulmány ezt a hatást, illetve ennek a mechanizmusnak a mozgatórugóit és fő motívumait szándékozik alaposabban körbejárni.
 
Szabó István kisfilmjeit két korszakba sorolhatjuk: az első munkák a kísérletezés és az alapok lerakásának jegyében zajlottak, a második korszakot a kibontakozás időszakának nevezhetjük. Az első időszak filmjeiben megtalálható majd minden fontosabb motívum, illetve képi elem, ami a második időszakban már nemcsak hogy állandósul, hanem önálló kisfilmként is megjelenik. Így nemcsak egy-egy motívum bontakozik ki rövidfilm formájában, hanem – ahogy ezt a későbbiekben látjuk – esetenként egy-egy ilyen etűd kapcsán születik meg egy teljes nagyjátékfilm koncepciója.
A Szabó-életműben nagyon fontos szerepe van a rövidfilmeknek: ezekben találhatjuk meg koncentráltan azokat a helyzeteket, motívumokat, karaktereket, típusokat és történetváz­latokat, amelyek Szabó István műveire egészen a Bizalomig jellemzőek. Ezek a motívumok a kezünkbe adják a kulcsot a későbbi munkák alaposabb értelmezéséhez. Egy másik megközelítésben ezeket a műveket azon történelmi korszak felől is vizsgálhatjuk, amelyben megszülettek. Köztudott, hogy Szabóra a francia újhullám nagy hatással volt. Ez az állítás sok más alkotóra is áll, ám Szabónál az életmű egy teljes korszakát – a hatvanas években készült műveket – meghatározza a nouvelle vague. Szabó nem pusztán merített Truffaut-ék munkáiból, hanem képes volt a gondolatmenetüket továbbvinni úgy, hogy valóban a saját szemével láttassa az ábrázolt világot.
 
Az első korszak a hatvanas évek idejére tehető. Szabó első kisfilmjeit az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején készítette, ám ezek sajnos az akkori rendezetlen viszonyok (a főiskola átépítése) miatt elvesztek. A hetedik napon, a Herkulesfürdői emlék és a Ruth Freudenheim című munkák sajnos már csak emlékekből idézhetőek fel. Ezek után 1967-ig összesen négy jelentősebb kisfilm készült. Sorrendben: Variációk egy témára, Koncert, Te – Szerelmesfilm és a Kegyelet. (Készült egy Kresz mese gyerekeknek című oktatófilm is 1965-ben – ez a film funkciója és jellege miatt nem szerepel e tanulmányban.) E filmek jelentősége abban áll, hogy egyrészt ismertté tették Szabó István nevét, másrészt jellegzetes stílusukkal már sokat mutattak a későbbi nagyformátumú rendező kézjegyéből.
Ennek a stílusnak megvannak a maga jellegzetes témái, a témák pedig magukban hordozzák azokat a motívumokat, amelyek segítségével Szabó világa felépül és életre kel. Melyek ezek a jellegzetes témák? Mik ezek a motívumok? Hogyan viszonyulnak a témák és a motívumok egymáshoz? Milyen fejlődést mutatnak? Milyen szervezőelv köré csoportosulnak ezek a motívumok? Van-e, és ha van, mi az a vezérmotívum, ami mint kulcsfogalom összekötheti ezeket a filmeket?
A rövidfilmek közül az első három meghatározó lesz az egész életmű szempontjából. Szabó István első nagyobb sikere az 1961-ben készült Koncerthez fűződik. A Koncert játékos kis lírai etűd, erős némafilmes hatással és jó adag szürrealizmussal. Elsősorban a helyszín a fontos, ahol játszódik: a dunai rakpart – ebben a térben bontakozik ki a történet. A film főszereplői a rakparton üldögélő emberek, akik egy zongora köré gyűlnek, melyet három fiatalember hozott egy triciklin, s akik egy időre otthagyták a hangszert egy előttük elcipelt tükör kedvéért. A rakparton üldögélő, napozó emberek egy kupacba gyűlnek, hogy mindenki játsszon egy kicsit a hangszeren. A lényeg itt az emberek sokfélesége, akikből a zongora egy időre kis közösséget teremt – összehozza őket a zene élvezete és a szokatlan helyzet. Fontos a különbözőség – mindenki másféle dallamot játszik –, és lényeges az összetartozás, a sok különbség ellenére is. Amikor elered az eső, az emberek közösen áldozatot hoznak annak érdekében, hogy megpróbálják megvédeni a hangszert: mindenki valamilyen ruhadarabjával próbálja betakarni és megóvni az elázástól.
A Variációk egy témára című kisfilm (1961) három fejezetből áll, s mindhárom epizód témája a háború. Az első rész, a Tárgyilagosan archív felvételeket használ, alatta kommentár kíséri az eseményeket. Lágy, klasszikus zene ellenpontozza a brutális képsorokat és az azt magyarázó beszédet. A második részben, melynek címe Döbbenten, hasonló eszközökkel él: itt néhány idősebb férfi mesél a fegyverekről, a harcról a gyermekeknek, mialatt ágyúdörgést és géppuskaropogást hallani. A szereplők által viselt egyenruhaszerű esőkabát megint csak a katonaságra utal, és megerősíti a cselekmény és a hang által keltett asszociációkat. A harmadik rész, a Sikoltásként egy jellegtelen helyen játszódik, ahol napszemüveges fiatalok ülnek és egy szaxofon hangja szól, melybe egyre erősödően menetelő katonák lépteinek zaja keveredik. Nem ismerik fel a rettenetes hangot, még dobolnak is a ritmusára, csak egyikük kap észbe – evvel ér véget a film.
A harmadik kulcsmű a Te – Szerelmesfilm (1962). Ez jellegében és hangulatában is eltér az előző kettőtől – ahogyan ezt a címe is jelzi. Ez a film egy önvallomás az alkotótól, az alkotóról. Egy lányportrét vázol fel itt Szabó: egy fiatal lányról látunk pillanatképeket, életének apró eseményeit, jellegzetes hangulatait. Képi, formai játékról van szó, melyhez a hátteret a város szolgáltatja: utcáival, kirakataival, tükreivel, nyüzsgő mindennapjaival. Ez a valóság az alkotó szubjektív valósága: ez leginkább a párbeszédekből derül ki, illetve az ábrázolási módból. A főszereplő, Esztergályos Cecília egy semleges háttér előtt fekszik, miközben egy képen kívüli férfihanggal társalog elég irodalmias hangnemben. A beszélgetés témája először az alkotó viszonya az álló- illetve a mozgóképhez, amely lerajzolja neki a lányt, majd a szerelemről társalognak. Ez a párbeszéd egy fontos későbbi motívumot vetít előre: a szerelem a nagyjátékfilmekben abszolút mozgatórugó. A párbeszédeket képsorok szakítják meg, melyek hangulatukkal aláhúzzák az elhangzottakat.
Mindhárom mű jellegzetes a maga nemében: egy-egy fő témát vázolnak fel, neveznek meg, melyek végigkísérik Szabó István egész pályáját. Természetesen egymástól nem függetlenek ezek a témák: átjárás van egyikből a másikba, egyik kapcsolódik a másikhoz, ha sokszor nem is kézzelfogható módon.
A Koncert témája a tér és az emberek. Ebben a kisfilmben ez a tér Budapest, a Duna-part: itt történnek az események, ez a helyszín teszi a történéseket némileg szürrealisztikussá, és adja meg a cselekmény különös hangulatát. A többi film háttere is a város: a rakpart lépcsőivel, kerítéseivel, korlátaival, a hidak, a terek, a parkok, az utcák, házak, lakások, munkahelyek, ablakok, erkélyek. A tereket betöltik a város jellegzetes tárgyai, kellékei: a tükrök, illetve a visszatükröző kirakatok, a telefonfülkék, a villamosok, autók, lámpák, kerítések, rácsok stb. Nem különleges vagy turisztikai szempontból érdekes terek ezek, hanem a köznapi élet színterei, amelyben az emberek élik mindennapjaikat. A város ábrázolásakor általában a hétköznapiság a szervezőelv. Ez a hétköznapiság állandóságot sugall, és biztonságérzetet ad a mindennapok folyamatosságának.
A Variációk témája az idő. Szabó István alakjai, hősei kivétel nélkül a történelem fogságában élő emberek: ez az események mozgatórugója, ami áthatja múltunkat, jelenünket, jövőnket. Ha a múltba nézünk, szembesülnünk kell a bizonytalansággal, azzal az örökséggel, amit az útra kaptunk, és ami a jelenünkre is óriási hatással van. A háború és rettenetes borzalmai még most is áthatják a hétköznapokat. Az időre utaló motívumok természetesen összekapcsolódnak a terek motívumaival, bár általában önmagukban is jelentéssel bírnak. Az archív felvételek egyértelműen a múltra, a hátunk mögött hagyott történelemre utalnak, és jellemző a mód is, ahogy az elmúlt történelmi korszakok megjelennek. Jellemzik az aktuális kort a ruhák, a különböző korszakok ruhái, illetve az egyenruhák vagy egyenruhákra emlékeztető darabok. Ezek a motívumok viszont inkább csak utalnak egy korra, egy állapotra, illetve a bizonytalanságra is, ami ezeket a történelmileg kusza időket jellemezte. Példa lehet a Variációk második részében a felnőttek és gyerekek egyaránt nyakig zárt esőkabátfélesége, melynek az adott közegben egyenruha jellege van. Az idő jellemzésekor, egy történelmi korszak leírásakor vagy említésekor a tárgyi vagy képi szervezőelv mindig az adott időszakra történő utalás.
A Te témája az egyén és annak környezete. Az egyén nem mint személy szerepel Szabó kisfilmjeiben, megjelenítése általános. A személy nem konkrét figura, hanem jellegzetes karakter, s bemutatása, ábrázolása általánosságát is sugallja. A Te esetében a főszereplő mesél, válaszol a feltett kérdésekre, beszélget velünk, belső állapota így jut kifejezésre. Ebben a filmben a szereplő még nem néz a kamerába, később a filmek szereplői már a néző felé fordulva interpretálják érzelmeiket, gondolataikat. Ez jellegzetes motívuma lesz később a Szerelmesfilm (1970) című nagyjátékfilmnek, annak a filmnek, melynek gyakorlatilag előképe lett a Te című alkotás. Az egyén viszont nem csupán önmagában számít: főleg a nagyjátékfilmekben mutatkozik meg az a tendencia a befejezéseknél, hogy az főszereplő problémája általános közösségi problémaként jelenik meg. Közösségként jelennek meg az egyének a Koncertben, ahol az emberek összegyűlnek a zongora körül, hogy kis csoportot alkossanak sokféleségükkel. Mindannyian különbözőek vagyunk, mégis megférünk egy térben – hirdeti a film. Ez a gondolat a biztonság érzetét is maga után vonja: a képesség, hogy közösen is ki tudjuk fejezni érzéseinket tetteinkkel, bizakodásra adhat okot, és a jövő felé mutat. Az egyén illetve a közösség jellemzőit Szabó sajátos ábrázolásmóddal jeleníti meg: egész életművét végigkíséri a személyesség, mely leginkább az ábrázolt egyén vagy közösség cselekedeteinek bemutatásában mutatkozik meg. A Koncert esetében láttuk, hogy az emberek csoportba gyűltek egy zongora ürügyén, és a későbbiekben képesek voltak felelősséget vállalni a hangszerért: ez által teremtődött meg igazából a közösség. A Variációkban megvillant a múlt az emberi tettek tükrében, és a szörnyűségek lehetséges okai: a felejtés, a közöny. Mindezeket az ellenpontozás teszi rendkívül kifejezővé. A Te személyes témájú mű, rendkívül szubjektív az ábrázolásmódja is: mintha el-elkapott pillanatképeket, érzéseket látnánk a nem is olyan távoli időből az alkotó tekintetén és emlékein keresztül. Úgy látjuk a lányt, ahogyan csak a mesélő láthatta. Ehhez a látásmódhoz kapcsolódik egy érzelem megmutatása: a szerelemé. A szerelem egyfajta bizonyosság Szabó filmjeiben: az egyén önmagához, környezetéhez való viszonyát mutatja meg.
Lényeges ponthoz érkeztünk: Szabó István életművének vizsgált szakaszában nincsen különálló mű, melynek elemei függetlenek lennének egy másik alkotás elemeitől, a kisfilmek és a nagyfilmek szerves univerzumot alkotnak. Az átjárás biztosítva van nemcsak a témák, hanem a motívumok között is. Ennek többek között az az oka, hogy ezek a filmek egy fő motívum mentén szerveződnek: az alkotó a biztonság fogalmát vizsgálja az emberi viselkedésen keresztül, a történelem bizonytalansága és kiszámíthatatlansága, az állandó háttér és a változó viszonyok tükrében.
Fontos megjegyezni, hogy mindig az egyén illetve a közösség a lényeges a történelem visszatükröződésében, sohasem a történelem a személy sorsának tükrében.
Más, fontos hatások is megfigyelhetőek ezekben a munkákban: jellegzetes filmtörténeti stílusok, filmtípusok. A Koncerten egyértelműen a némafilmek hatása érezhető. A cselekmény alatt zörejek és zajok, illetve a zongora hangja hallható, a képek időnként börleszkszerűen felgyorsulnak, sőt a kamera meredek szögben való dőlése irányt mutat, és fejezetekre osztja a filmet. A Variációkra nyilvánvalóan a régi filmhíradók, archív felvételek voltak hatással. E két filmet jellemzi valamiféle szürrealisztikus látásmód is. A Koncert zongorát szállító hármasa, ki tudja miért, otthagyja a hangszert a rakparton, és elindul egy tükör után, amit egy lány visz. Ez a tükör aztán átkerül egy másik lányhoz, a fiúk pedig követik a tükröt, ám szemmel láthatóan a lány izgatja őket… (Egyébként érdemes megjegyezni a tükröt mint motívumot – a Te-ben is feltűnnek tükrök, a későbbiekben pedig egy külön kis etűd témája lesz.) A Te már a nouvelle vague „gyermeke”. Mintha egy Godard-esszéfilmet látnánk összesűrítve. A képi utalások, a beállítások, az ábrázolásmód egyértelművé teszi az újhullám hatását. Objektív és szubjektív ábrázolási módok keverednek ezekben a filmekben. Az objektivitást erősíti a háttér valóságossága, a megidézett történelem és az archív felvételek használata. A szubjektivitás a látásmódban keresendő, illetve az ábrázolásmódban: az ellenpontozás mint erős hatáskeltő elem a Variációkban, az emlékképfoszlányok felvillantása, megidézése a Te esetében, valamint az álomszerűség, a szimbólumok használata a Koncertnél.
Az első korszakban készült még egy jelentősebb rövidfilm: Kegyelet címmel (1967). Általában nem szokás említeni ezt a művet, mert igazából nem illeszkedik bele Szabó István filmjeinek fővonulatába. Ez a film a Variációkhoz hasonlóan három tételből áll. Az első rész a temetőt mutatja halottak napján: a nyüzsgést, a mindent elborító virághalmazt, a síroknál álldogáló, beszélgető embereket, csoportokat, mindezt kellemes báli muzsikával fűszerezve. Itt az emlékezés fő motívuma a virág. A második tételben filmforgatáshoz készülődik sok statiszta: a film a háború utolsó szakaszát villantaná fel, mégpedig a zsidók üldöztetését. A jelenetek alatt jazz szól. A harmadik fejezet pedig a hidakról mesél, visszapillantunk a lerombolt városbéli állapotokra, és emlékezünk a Kossuth hídra. Az első két rész az Apához felvett jelenetek werkfilmje, míg a hidakat archív felvételeken látjuk. Mind a három rész az egyén illetve a közösség emlékezésének viszonyát mutatja be: a temetőben a személyhez fűződő kegyeleten át, a filmforgatásnál a történelemhez fűződő kapcsolaton keresztül, míg a harmadik rész esetében a terek és az őket összekötő hidak hivatottak arra, hogy visszavezessenek minket a múltba. A rendező ebben a filmben is ellenpontozással próbálja a hatást növelni, illetve a múltat a jelennel összekapcsolni, ám ez esetben kissé erőltetettnek tűnik a dolog, az előző filmek könnyedségéből keveset érzünk – mintha visszaköszönne a téma, csak más képsorokkal.
A rövidfilmek szempontjából Szabó István számára a hatvanas évek véget érnek a Kegyelettel. Ennek a korszaknak a filmjei tehát általánosságban meghatározzák, körülírják a rendező főbb témáit, felvázolják azokat a fő motívumokat, amelyeket a következő évtizedben továbbgondol, kibont: ez lesz a Budapest, amiért szeretem – illetve a nagy rövidfilmes korszak öszszegzése-lezárása: a csodálatos Várostérkép című kisfilmmel.
 
A Budapest, amiért szeretem (1971) kisfilm- és etűd-gyűjtemény, mely nyolc hosszabb-rövidebb alkotásból áll. A filmek témái már a címből is kitűnnek. Az alkotásokat végig szép, érzékeny klasszikus zene teszi álomszerűvé. Az első kisfilm az Álom a házról címet viseli, s ez gyakorlatilag felvázolja azokat a motívumokat, amelyeket a további hét kisfilmben fejt ki. Ennek a műnek a magját a Szerelmesfilmben hintette el, hogy itt kisfilmként szülessen újjá, majd Tűzoltó utca 25. – Álom a házról (1973) címmel elnyerje a nagyjátékfilmi formáját, és kiteljesedjék. A kisfilm a jelenkori történelemben megidézett személyes és elmesélt múlt emlékfoszlányait közösségi élményként láttatja: a valóság keveredik az álommal allegorikus formában – e köré szerveződnek az események. Az Erzsébet hídról indulunk, hogy a városon át eljussunk egészen a házig. A ház, ahová eljutunk, a város része, s a film témája e ház lakóinak élete a történelem folyamában. A lakók élettere ez esetben az utca, így a néző belelát a hétköznapjaikba. Emberek öregednek meg, lesznek szerelmesek, halnak meg, esznek, isznak, háborúznak, kötnek házasságot, díszítenek karácsonyfát – élik az életüket, múlik felettük az idő. Az élet kritikusabb, ünnepibb pillanatai és teljesen szürke hétköznapjai is feltűnnek. Minden fontosabb karakter helyet kap a filmben, aki hozzátartozik, hozzátartozhat egy átlagos házhoz: orvos, pék, szerető, katona, postás, hivatalnok, öreg, fiatal. Ezek az egyének alkotják a ház közösségét. Viseletük, egyenruháik mindig az adott korszakot jellemzik. A felgyorsított, szürreálisan ábrázolt múltat a Monarchia bukásától nézhetjük végig egészen a jelenig, miközben az idő múlását a folyamatosan átállított falióra jelzi. Megjelenik itt is a zongora, ami köré odagyűlnek az emberek, akárcsak a Koncertben. Feltűnik ugyanakkor egy új motívum is: a hal. A halak mindenféle „formában” megmutatkoznak: még élve vízben, aztán tányéron, sülve, egyedül, többen. Az ebéd tárgya a hal, az ebéd pedig az állandóságot képviseli a folytonos változás közepette. A felsorolt motívumok, jellemek folyamatosan eltűnnek-előtűnnek a film során, örvénylenek, mint maga a történelem. A film végén a szereplők csoportképbe állnak össze a fellobogózott ház homlokzata alatt.
A második kisfilm az etűdfüzérben a Tükör címet viseli, s itt a tükör mint motívum önálló film témájává vált. A kamera a tükör, amibe a század eleji divat szerint öltözött, főként nők és párok belenéznek, jellegzetes tükör előtti mozdulatokat téve. Furcsa nosztalgia hatja át ezt a darabot…
A következő kisfilm a Leányportré, mely a Te továbbgondolása, kibővítése – párbeszéd nélkül. Itt a nő köré szerveződik a film. Az idő mint tényező itt a fiatalság-öregedés motívumaként szerepel: a falióra jelzi az idő múlását, koporsót visznek a pékek(!) és különböző korú nők tűnnek fel a vásznon. A tér majd minden eddig ismert Szabó István-i motívumánál megjelenik a nő, a nők: hídon, Duna-parton, utcákon, lakásban, telefonfülkében, erkélyen – egyszóval a nő abszolút része a térnek és az időnek. Ezt erősíti az is, hogy az állóképek közül, melyeken a nőn kívül mások is szerepelnek, az utolsó egyszer csak életre kel, az emberek elindulnak, s élükön a nő halad. A film vége ismét az egyénitől az általános felé mutat, mikor a lány és a barátja csatlakozik sok-sok hozzájuk hasonló emberhez.
A Tér című kisfilmben Szabó egyik meghatározó témája, a tér gondolatköre van részletesebben kidolgozva. Itt minden motívum feltűnhet, ami egy konkrét teret jellemezhet Szabó István számára: padok, homokozók, tágas térségek. Ez a hely az, ahová a városban élő emberek lejönnek, ahol összegyűlnek és közösségként viselkednek. Itt vannak kicsik, nagyok, fiatalok, öregek, s velük vannak a madarak, és a teret körülvevő házak erkélyeinek akváriumaiban úszkáló halak egyaránt. Az emberek játszanak, beszélgetnek, kártyáznak, birkóznak, táncolnak, cigiznek, fára másznak, seprűn lovagolnak, házfalakra firkálnak, libikókáznak, nevetnek, kugliznak. Sejthetjük, hogy melyik gyerekből mi lesz – attól függően, hogy ki mit szeret játszani –, eszünkbe jut a háború a gázálarcos gyerekek láttán, s folyamatosan bámészkodhatunk a téren: a kamera – jobban mondva Szabó István tekintete vezet minket. A film végén ugyanis megjelenik a kislány, aki a Szerelmesfilmben a gyermek Katát játszotta, és a kisfiú, aki a gyermek Jancsit alakította. A kisfiú egy távcsővel pásztázva belátja az egész teret – akárcsak a kamera –, majd a tér fölé emelkedik a film végén. A tér mint helyszín funkciójánál fogva időtlenként jelenik meg.
Halak, madarak következnek. Ez a kisfilm a legszürreálisabb az összes közül. Sűrű képi asszociációkon keresztül bontakozik ki a motívumpár. A képek csodálatosak, földtől elrugaszkodottak, és nagyon vad képzettársításokhoz adhatnak alapot. Halak villamoson, telefonfülkékben, akváriumban. Madarak röppennek a házak között, ülnek rácsokon, erkélyeken, utaznak villamoson, és megjelennek mint szobrok, valamint utalás történik rájuk lehulló papírdarabok/fényképek formájában is. A végén régi családi fényképek úsznak a vízben és a Duna-partról látjuk a várost.
A Lányok, városháttérrel már több motívum keveredésén alapszik. A szépségről mesél a film: ezt a tulajdonságot emelik ki, erősítik meg a különböző motívumok az ellenpontozás segítségével. Látjuk a lányokat épülő házak vagy szénkupac tetején, sportpályán, gyárépületen, virágos réten. A ruháikat szép virágos motívumok díszítik, melyek különböző korokból valók: ez megerősíti azt az érzést, mintha az időben utazva néznénk őket – ráadásul a kamera egy közlekedő vonatról látja a lányokat, festi meg portréjukat.
A kisfilmfüzér két befejező darabja a Hajnal, illetve az Alkony. A Hajnalban a kamera keresztülsuhan az ébredő városon, két oldalt házak, s a hangulatot az ég fényei határozzák meg. A pirkadatban kirajzolódnak a házak, épületek tornyai, kupolái, erkélyei, és mindezeket a helyeket benépesítik az ébredő emberek – főleg nők, akik szépítkeznek, fésülködnek, nyújtózkodnak a reggeli nap első sugaraiban. Elkezd járni a villamos, és elsőként az újságkihordók állnak munkába. Az Alkony ugyanezeket a motívumokat követi végig az ellenkező napszakban: a nap végét látjuk hasonló módon ábrázolva. Kevés az ember az utcákon, leginkább csak újságárusokat lehet látni a neonok fényében. A kamera végül is elhagyja a várost: visszaérkezünk az Erzsébet hídhoz, ahonnan elindultunk az első kisfilm, az Álom a házról legelején.
Szabó ezen korszakából való nagyjátékfilmjei az alanyi témákról átváltottak a közösségi témák ábrázolására. Ez a rövidfilmgyűjtemény a hatvanas évek általános témáitól mutat a konkrét témák felé. Pontosan behatárolja a történelmi korszakot, amelybe a témáit elhelyezi. Halmozás is jellemzi ezt a korszakot: szinte barokkos pompába borítja a filmeket a különböző motívumok burjánzása, amit Vivaldi zenéje is megerősít. Előtérbe kerül a közösség – bár az egyén ábrázolása a további kisfilmekben is fontos marad –, a budapesti emberek kerülnek a középpontba, akik állandó, szerves részei a városnak. A nők a szépség motívumát is beviszik a művekbe a lányportrékon keresztül. A megidézett tér itt is Budapest – de itt már egészen precízen kifejti az alkotó, hogy mit jelent számára ez a város. A film főszereplői a budapesti emberek. Az idő, a megidézett magyar történelem a húszas évektől egészen a hetvenes évek elejéig terjed – az időszilánkok, motívumok szét vannak szórva a kisfilmekben: ruhák, fényképek, házak formájában. Az egész műre jellemző a szürrealisztikus ábrázolásmód – hol finoman, álomszerűen, mint Az álom a házról esetében, hol vadabbul, ahogyan azt a Halak, madarak esetében láthatjuk. A szürrealista jelenetek át- meg átszövik az egész művet, mégis valóságos élményként hat minden kocka az emlékeink, az emberek és a benyomások miatt. Ezeknek a filmeknek a nézőpontja kezdetben távoli, majd egyre közelebb kerül megfigyelése tárgyához. A kamera távolról közeledik, hogy az így testközelbe került témákat megfigyelje pásztázó tekintete, majd a kiragadott motívumok állóképen jelenjenek meg, és végül mozgásba jöjjenek. Egy átmeneti történelmi és valószínűleg alkotói korszakról is mesélnek ezek a kisfilmek: keveredik a múlt, a jelen, a jövő, érzünk nosztalgiát és haragot, emlékezhetünk Budapestre ezeken a képeken keresztül, mert ilyen már sohasem lesz ez a város. A Budapest, amiért szeretem nagyformátumú vállalkozás a maga nemében, hiszen ezek a széttartó kisfilmek egységbe rendeződnek a film végére, mégpedig annak a következetességnek és érzelmességnek köszönhetően, ami az összes műben végig jelen van. Az alkotó alázattal közeledett műve témája felé, az pedig feltárulkozott neki. A film a maga szürrealitásával az egyik legreálisabb Budapest-ábrázolás, mely úgy válik személyessé, hogy mindenfajta giccset elkerül.
Ennél pontosabb vagy precízebb film e témában csak egy készült: ezt is Szabó István jegyzi Várostérkép címmel. Ez a mű teljességgel nélkülözi a szürrealisztikus elemeket. Az alkotás minden eddigi Szabó István-kisfilm közül a legszemélyesebb és legletisztultabb – az ő emlékei, a számára kedves és fontos helyszínek elevenednek meg egy-egy pillanatra: a környék, ahol felnőtt, az iskola, ahová járt. Ezeket az utcákat, tereket látjuk az évszakok változásán keresztül. Fényképek kelnek életre hangok által, a házakat betölti az élet, a várost átjárja a pezsgés, ahogy végigsiklunk felette. Megjelenik az egyén, a közösség – a család, Szabó István feleségének családja egy fényképről. A történelem is a vászonra kerül egy tank vagy egy égő ház formájában, esetleg egy férfi mesél nekünk sorsokat felvillantva, s az idő múlásáról mesélnek a házak homlokzatai, a tárgyak. Korábbi filmeket, a Tűzoltó utca 25.-öt vagy az Apát felidéző utalásokkal találkozhatunk, s az eddig ismert fő témák és szinte az összes idáig látott motívum megjelenik ebben a filmben – így válnak Szabó István vallomásának részévé. Ugyanakkor maga az alkotó csendesen meghúzódik, a háttérben marad, csak néha van olyan érzésünk, hogy tetten érhetjük, hogy valahogy leleplezi magát. De nem. Ez esetben marad a „szemérmes személyesség”, ő csak mesél, és néha belesző a film anyagába a saját életéből egy-egy pillanatot. A téma nem ő, hanem Budapest, az ő tekintetén, emlékein keresztül. A film végén az általánosítás, ami egy-két kivétellel idáig nagyjátékfilmjeinek záró sajátossága volt, most itt is megjelenik. Nemcsak megjelenik, hanem tovább is fejlődik: különböző foglalkozású embereket látunk csoportképeken, pékeket, orvosokat, újságárusokat, sportolókat, órásokat, és még sokféle csoportot. Ezekből a csoportokból szépen lassan egy-egy ember átmegy egy másik képbe, egy másik csoporthoz, s a jelenetek végén egész hatalmas embertömeg ül a maga sokféleségével a rakparton. A film keretes szerkezetű, visszatérünk a nyitó képsorokhoz, és elbúcsúzunk a várostól.
Meg kell említenünk még, hogy 1978-ban készült még egy kisfilm Helyszínek vasárnap címmel, ám ez csak a Budapest, amiért szeretem című rövidfilmgyűjtemény bizonyos darabjaiból van összevágva. Egészen pontosan a Hajnalból indulunk, eljutunk a Dunához (Halak, madarak), majd kijutunk a Térre, hogy az Alkonyban távozzunk.
 
Ezekkel a művekkel Szabó István számára nemcsak első alkotói időszaka zárul le, hanem egy korszakot is maga mögött hagy. Szabó filmművészetében ez idő tájt fordulat következik be: szép fokozatosan eljut a személyes múlttól egy személy múltjának a vizsgálatához. (Ez a fordulat nem volt előzmények nélküli, ám az okok a nagyjátékfilmekből jobban kitűnnek.) Szerzői filmes korszaka véget ér, alkotásainak forgatókönyvét a továbbiakban nem saját anyagból és nem egyedül írja. Ezzel egy időben a kisfilmek készítése is háttérbe szorul majd’ húsz évre. Ám a Koncert óta eltelt szintén közel húsz év kisfilmjei egészen páratlan alkotói munka hátterét, vagy ha úgy tetszik bázisát adták meg témaválasztás, motívumok vagy akár az ábrázolásmód tekintetében. A bizonyosság, hogy tudjuk, kik vagyunk, hol és milyen korban élünk, biztonságot ad az embernek, hogy bizonytalan helyzetekben is képes legyen felismerni lehetőségeit és képességeinek határát: erről szólnak Szabó István kisfilmjei, ezt a témát fejti ki a nagyjátékfilmek esetében.
Egy művekben és eredményekben egészen gazdag alkotó műhelyébe kaphatunk rövidke, ám tanulságos bepillantást a rövidfilmeken keresztül, hogy még teljesebben élhessük át és érthessük meg mindazokat a történeteket és sorsokat, melyeken keresztül Szabó István tükröt tart elénk magunkról és a világról, melyben élnünk kell.
 
 
 




Kapcsolódó írások:
  • Válogatott bibliográfia Szabó Istvánról
  • Én, te, ő
  • Néhány bevilágított mozgókép
  • Szabó István munkái (filmográfia)
  • Arcok történelmi megvilágításban
  • Intimitás
  • „Fölragyog tisztán benső napom” (1)