Richter, Hans

A dada és a film


A művészettörténészek és a kritikusok újból felfedezték a dadát. Az a konszenzus alakult ki, hogy a dadaizmust egyfajta felmagasztalt tréfacsináló mozgalomnak kell minősíteni, amely a maga idejében némi destruktív funkcióval bírt. Ez a definíció az állandó ismételgetés miatt megszilárdult és „történeti ténnyé” vált. Mi azonban, akik akkor ott voltunk, más nézőpontból látjuk a dadát: nem a nagy lármát látjuk benne, amit mi csináltunk – „épater le bourgeois” – hanem azokat az eszméket és problémákat, amelyek minket, művészeket akkor érdekeltek. A művészi törekvések legfőbb célja, ahogy ez 1916 és 1919 között Zürichben kifejezésre jutott, az absztrakt művészet volt. Az absztrakt művészet akkoriban provokáció volt a hadiút mentén, amelyen az összes többi művész „masírozott”. A dada maga volt az absztrakt művészet. Alighogy Arp és van Rees megkapta honoráriumát a zürichi iskolaépület aulájába festett absztrakt freskókért, az iskolai tanács a közvélemény nyomására elérte, hogy ezeket a dadaista szemtelenségeket (a valóságban színtiszta absztrakt festményeket) normális emberi figurákkal fessék át – és át is festették. Már azelőtt, hogy 1916-ban csatlakoztam a dadaistákhoz, csupán csekély érdeklődést mutattam olyan témák iránt, mint almák, aktok, madonnák, gitárok, és belemerültem a szín és a forma, a vonal és a sík mint kifejezési eszköz világába: vagyis az absztrakt művészetbe. 1913 és 1917 között egyrészt korlátlan szabadságra és spontán kifejezőerőre törekedtem, másrészt lenyűgözött az a probléma, hogy az alapelveket objektíven megértsem, ami hozzásegít ahhoz, hogy a kubisták által ránk hagyott törmelékhalmot megemésszem. 1918 elején Tristan Tzara egy nap átkopogott a falon, amely szobáinkat a zürichi Limmatquai szállodában elválasztotta egymástól, és bemutatta nekem Viking Eggelinget. Az esztétikáról és a filozófiáról vallott eszméinkben mutatkozó meglepően tökéletes egyetértésünk az első pillanattól fogva összekötött minket, és spontán közös munkához és barátsághoz vezetett, amely 1925-ig, Viking Eggeling haláláig tartott. Közös munkánk révén tettük meg azt a kis lépést, amely a hagyományos festészettől a „filmszalaghoz” vitt, majd 1920-ban olyan kalandhoz vezetett, amelyre a legmerészebb álmainkban sem mertünk gondolni: a filmhez. 1918 és 1920 között végzett kísérleteink miatt szükségszerűen tanulmányoznunk kellett vonal és sík egymással való vagy egymás ellen ható „magatartását”. Kísérleteink eredményeképp kialakult egy módszer, amely lehetővé tette a számunkra, hogy egy vonalat és egy formát a legegyszerűbbtől a legtartalmasabb és legbonyolultabb kompozícióig „hangszereljünk”. Módszerünket Eggeling „a festészet generálbasszusának” nevezte el. Apró fecnikre készített rajzainkat arra használtuk fel, hogy az egyszerű és a bonyolult formák közötti viszonyokat tanulmányozzuk, a padlón rendezgettük és tologattuk őket, míg egy nap felfedeztük, hogy a különböző rajzok vonalai egyfajta harmonikus összefüggést mutatnak. Az az ötletünk támadt, hogy hosszú papírszalagokra tudatosan készítsünk folytatólagos, összefüggő folyamatot formákból és formák csoportjaiból: ezek voltak az első „filmszalagjaink”. Eggeling műve a Horizontális-vertikális mise [//Horizontal-Vertikal-Messe//] volt, az enyém a Prelúdium [//Präludium//]. Ezeknek a szalagoknak a nézegetése ébresztette fel bennünk a vágyat arra, hogy a jelzett „mozgást” meg is valósítsuk: valódi mozgássá alakítsuk – azaz filmet csináljunk. Így született bennünk a filmkészítés ötlete. Épp ezért nem véletlen, hogy az első absztrakt filmeket az egykori dada-csoport két tagja, Eggeling és én készítettük. Egyébként ezek a filmek nem képviselték a hivatalosan elismert dada-szellemet: a bajuszos Mona Lisát, a vécécsészét, a körömreszelőt…, és mégis azoknak a művészi problémáknak a révén jöttek létre, amelyek mélyen foglalkoztattak minket. Bár jól emlékszem, hogy ezen a ponton nem értettünk egyet Tzarával, aki a dada-folyóiratunk kiadója volt. Nem akarta lehozni az Eggeling klasszikus absztrakt rajzaiból készült reprodukciókat a Dadában (Giorgione, Reneszánsz stb.), és nekem is nagyon energikusan és a rábeszélés összes csínjával élve kellett képviselnem az álláspontomat, hogy végül meg tudjam győzni. Be kell vallanom, hogy mindannyian hittünk a véletlen törvényében, de ha a véletlen törvénye létezett, akkor következésképp kellett, hogy legyen a „szabálynak” is törvénye. Pontosabban véve, csupán ennek a „szabálynak” a felfedezése által vált hihetővé a véletlen törvénye: helyreállt az egyensúly „menny és pokol között” (Arp). A kifejezés új, felszabadult módja (az absztrakt művészet) e szokatlan problémákkal szembesített minket. Nos, mióta szembesültem ezzel a ténnyel: dada = absztrakt művészet, azzal szórakoztatom magam, hogy a másik álláspontot is képviselem: dada = nem absztrakt művészet, és ez éppúgy igaz – talán még inkább – mint ezt egész sor film bizonyítja. Például a Felvonásköz 1924-ből, melyet René Clair készített Francis Picabia forgatókönyve alapján: temetés, a halottaskocsit teve húzza jellegzetes lassított-gyorsított mozgásával, táncoló lány lobogó szakállal – és az egész történet a halott újbóli megjelenésével és a gyászolók mágikus eltűntetésével fejeződik be. A dada görcsbe rándul a nevetéstől az értelmetlen eseményeken. Semmi sem absztrakt benne a ritmusbeli feszültségen kívül, amely a cselekmény túl gyors vagy túl lassú lefolyásából adódik. Fernand Léger Gépi balettje, ugyancsak 1924-ből: kompozíció absztrakt formákból, ritmusokból és tárgyakból (konyhaeszközökből) némi cselekménnyel – „Elloptak egy 5 000 000 értékű gyöngysort”. A nullák gyöngyökké változnak át: egyszerre absztrakt forma és történés. Táncolnak, kettéosztódnak és átváltoznak, gömbölyűek vagy hegyesek lesznek, aztán eltűnnek. Bár Léger sohasem volt dadaista, filmje száz százalékig az, sőt a maga nemében az egyik legszellemesebb dadaista film. Léger egész egyszerűen a közönségesben rejlő kétértelműséget ragadta meg és fejezte ki: a komoly szépség nevetség tárgyává válik, a nevetés pedig absztrakt szépséggé, anélkül, hogy a kettő közül bármelyik veszítene értelméből és jelentéséből. Absztraktabbak – a szó valódi értelmében véve – az én Filmtanulmányom [//Filmstudie//] és Man Ray Emak Bakiája, mindkettő 1926-ban készült. A Filmtanulmány című preszürrealista költemény témáját gyengéden fodrozódó és megtörő hullámokban lebegő fejek és szemek képezik világító körökkel, amelyek megannyi holdként kelnek fel a vásznon. Absztrakt formák, tárgyak ritmikus egyensúlyban, ésszerű használati funkciójuktól megfosztva saját értelmes, bár irracionális nyelvüket beszélik. Az Emak Bakia szép kompozíció egy halom tárgyból, absztrakt szimbólumból, amelyek táncolva lebegnek a térben, egy gallérgomb megrajzolva pályáját, a saját tengelye körül lassan az egyik, aztán a másik irányba fordul, így mérve a stúdióba zárt világmindenség idejét. Bár akkoriban mindkét filmet szürrealistának nevezték (ez is divatjelenség), mégis inkább dadaisták. Kérdéses, hogy egyáltalán el lehet-e választani a kettőt egymástól, hiszen a szürrealizmust úgyszólván a dada rázta ki élve a bal kabátujjából, ellátva azt minden szükséges dologgal, a dadaisták pedig éjjelenként szürrealistákká változtak át. Mindenestre a két film nem tartalmaz sem rejtett erkölcsi utalást – amit a szürrealizmus megkövetel –, és a freudi választóvonalat sem lehet meghúzni, jóllehet a freudi értelmezések soha nem hiányoznak teljesen. Ez Délelőtti rémálom [//Vormittagsspuk//, 1927] című filmemre is érvényes. A történet nagyon egyszerű: négy keménykalapnak, néhány kávéscsészének és nyakkendőnek „elege lesz” és fellázad, ami 11.50-től 12-ig tart; aztán visszasüllyednek a szürke hétköznapokba. (Darius Milhaud és Hindemith működtek közre ebben a filmben, az eredeti partitúrát Hindemith komponálta, de azt később a nácik megsemmisítették.) A lázadó alattvalók utáni hajsza (a tárgyak egyúttal emberek is) képezi a témát. Ezt sajátos közjátékok szakítják meg, amelyek a kamera lehetőségeit teljes mértékben kihasználják a gravitáció legyőzése, valamint tér és idő a természeti törvényektől mentes alkalmazása érdekében. A lehetetlen valósággá válik, hiszen a valóság ismeretesen világmindenségünknek csupán egyik formája. Az a dadaizmusban kifejeződő paradoxon teszi a dadát olyan nehezen megérthetővé, hogy igaz és valódi kéz a kézben (láb a lábban, láb a szájban és kéz a lábban) járnak, szédelegve és érzéketlenül. De épp ebben lelhetünk új szempontokra. A táj felett maguktól repkedő, felszabadult keménykalapok üldözése szimbólummá válik: a tárgyaknak a szürke hétköznapok elleni lázadása egy túl jól kitalált világban. A társadalomkritikusok a nácik ellen szóló szatírát fedezték fel benne; a pszichoanalitikusok a hétvégi bevásárlás libidójáról találtak ki történetet. A dada-szellemre – vagy bárhogy is nevezzük – égető szükségünk van. Kell nekünk, hogy erőt adjon abban a végzetes világban, amelyről azt hisszük, megértjük, ha darabokra szaggatjuk, szükségünk van rá az annyira okos szimbolistákkal szemben, akik képesek tudatalattijuk összes hiányzó részecskéjét felsorolni; az impotens Elliot-lelkiállapot-utánzókkal szemben; az új misztikusokkal és a régi nem-misztikusokkal szemben; a begyepesedett betonkocka-építőkkel és a szorgos felleg-mágusokkal szemben; a „bádogosokkal” szemben, akik a világ rendezőjének szerepében tetszelegnek, a szélhámosokkal szemben és a humortalansággal szemben a művészetben, a filmművészetben – mindenben.

Gáspár Ildikó fordítása

A fordítás alapja: Richter, Hans: Dada und Film. In: Verkauf, Willy (ed.): Dada: Monograph of a Movement. Teufen: Arthur Niggli, 1957. pp. 64–71. A fordítás a három (angol, német, francia) nyelvű kötet német szövegéből készült.

Vissza

Szerzők


Impresszum


Szerkesztőbizottság: Bíró Yvette / Gelencsér Gábor / Hirsch Tibor / Kovács András Bálint • Szerkesztik: Vajdovich Györgyi / Varga Balázs / Vincze Teréz
Felelős szerkesztő: Vajdovich Györgyi Szerkesztőségi munkatárs: Jordán Helén

E-mail: metropolis [kukac] metropolis.org.hu • Tel.: 06-20-4832523 (Jordán Helén)Metropolis a facebook-on: www.facebook.com/pages/Metropolis/99554613940

Terjesztés: Holczer Miklós • Tel.: 06-30-932-8899 • e-mail: emholczer [kukac] gmail.com
Előfizetés: Előfizetés ára egy évre (4 szám): 3000 Ft + postaköltség (500 Ft / szám). Előfizetési szándékát a metropolis [kukac] metropolis.org.hu e-mailcímen jelezze!

Kiadja: Kosztolányi Dezső Kávéház Kulturális Alapítvány (KDKKA) • 1082 Bp., Horváth Mihály tér 16. • Felelős kiadó: Varga Balázs • Számlaszámunk: OTP 11742001-20034845 ISSN 1416-8154

GDPR

Az oldal sütiket használ. Kérjük olvassa el az Adatkezelési tájékoztatót és ha egyetért vele, fogadja el a Rendben gomb megnyomásával.

GDPR

Az oldal sütiket használ. Kérjük olvassa el az Adatkezelési tájékoztatót és ha egyetért vele, fogadja el a Rendben gomb megnyomásával.

PHPSESSID
PHP belső használatára. Session azonosító, csak a böngésző bezárásáig él.

gtc_lang
Az oldal megjelenési nyelve. Az oldalon ez mindig HU értékű. Az adminisztrációs rendszer használja. 1 hónapos lejáratú.

gtc_gdpr
GDPR elfogadási állapot, 3 hónapos lejárat.

GTC_ENTITY_user
Regisztrált felhasználóknak: ha be vagy jelentkezve hosszú távra, akkor ez egy egyedi azonosítót tartalmaz, amivel a felhasználó minden böngészőmegnyitáskor (vagy session lejáratkor) visszajelentkeztethető. Ezen az oldalon nincs regisztráció.

Az oldal nem használ semmiféle speciális, felhasználók bármilyen adatát érintő sütit, csak olyat, ami az oldal működéséhez szükséges, ezekben személyes adatot nem tárolunk.

Amennyiben a jövőben mégis használnánk marketing célú sütiket, annak listája itt lesz olvasható, és a "Marketing cookie-k" bepipálásával fogadható majd el.