Amerikai paradoxon
„Amerikának, bármi legyen is az.” (Jack Kerouac)
Altman Amerika krónikása: a mítoszok és egyben a mindennapok Amerikájáé. A kettő azonban nem is áll oly távol egymástól: a szép új világ egyik lényegi tulajdonsága valóság és fikció sajátos viszonyában rejlik. Európai perspektívából gyakran éri kritika Amerikát felszínességéért, „felszínszerűségéért”: pedig ez biztosítja azt a homogén teret, ahol mítosz és realitás, álom és rémálom nem ellentétek, hanem a világ egymást kiegészítő aspektusai. Amerika a valóra vált álom: maga a megvalósult utópia, ahogy Baudrillard nevezte, mivel létrehozták, felépítették, elanyagiasították az európai ideákat és filozófiai utópiákat. „Ők az eszmékből kiindulva valóságot fabrikálnak, mi [európaiak] eszmékké vagy ideológiává alakítjuk a valóságot.” A „múlt nélküli nemzet” nemcsak jelenét és jövőjét bízta a fikció gondoskodására, hanem múltját is: a rekonstruált történelem intézményesített formáját többek közt a mozgóképben találta meg. Lényegében egy nagyon általános emberi tulajdonságot aknáznak ki: a kép iránti vágy megszilárdítását, a fantázia materializációját, amely dialektikus viszonyt állít fel realitás és fikció között. A fiktív közegben átalakított valóság a múlt (mitikus) antitéziseként hozza létre a két elem szintézisét: az archetipikus élményvilág és a talán sose létezett valóság elválaszthatatlanul összeforr, ami által megszületik a „megvalósult utópia”, a „materiális idea”. És Amerika mindezt tudja magáról: ő a legnagyobb sztereotípiaexportőr, önmaga átalakítója és megteremtője. „Az amerikai életmód spontán fikció, mert lényege a képzeletbelinek a valóság irányába való meghaladása.”...
