A szöveg a nagy nemzetközi filmfesztiválok (Cannes, Berlin, Velence) magyar versenyfilmjeinek, illetve az Oscar- és Golden Globe-díjakra jelölt magyar filmek történetét tekinti át az 1940-es évektől napjainkig. Megállapítja, hogy a magyar film a hatvanas években került a nemzetközi érdeklődés középpontjába. A fesztiválszereplések, díjak, a filmek fogadtatása az aktuálpolitikára is hatással volt. Ez a kultúrpolitikusoktól nagy figyelmet követelt. Egy-egy film bemutatásának, díjra jelölésének, fesztiválpremierjének engedélyezése, késleltetése, áthelyezése politikai akarat függvénye volt. Az érdeklődés egészen a nyolcvanas évekig tartott, sőt a legnagyobb sikereket éppen ekkor aratták a magyar filmek (Szabó István filmje, a Mephisto – egyedüli magyar játékfilmként a díj eddigi történetében – 1982-ben Oscar-díjat kapott).
A fesztiválsikerek fényében a szerző megvizsgálja, mit lehet „magyar fesztiválkánonnak” nevezni. Véleménye szerint a nemzetközileg legsikeresebb magyar filmek az egyén és a forrongó társadalom kapcsolatát ábrázolták. Más-más módon, de a rendezők ugyanarra keresték a választ: hogyan képes az egyén az állandó alkalmazkodás kényszerében önmaga maradni? A kérdés – hiszen a közép-európai országokban sokszor csak a díszletek változnak – a kommunizmus bukása után is ugyanez maradt, bár megállapítható, hogy közép-európai (és így a magyar) filmek a rendszerváltás óta csak ritkán kerültek a nemzetközi figyelem középpontjába.
