Benke Attila

Legendák revíziója

Adalékok Király Jenő westernelméletéhez


 Minthogy tehát egyén és közösség, vadság és civilizáció, ököljog és törvény állnak szemben a westernekben, a műfaj erő‘sen polarizált, különféle oppozíciókra osztható fel. Az elméletalkotók e fogalmakhoz általában morálisan pozitív és morálisan negatív minő‘ségeket párosítanak. Will Wright felosztása szerint vadon (-) és civilizáció (+) a vadnyugat alapvető‘ ellentéte, így a karakterek dramaturgiai funkcióját (hő‘s, negatív hő‘s, mellékszereplő‘k) meghatározza, hogykívülállók-e vagy a társadalom tagjai. Természetesen a civilizáció sem kizárólag pozitív, hiszen vannak társadalmon belüli gazemberek, s a Wright által felvázolt westernváltozatokban („klasszikus”, „bosszú”, „átmeneti”, „profi”) a hő‘s sokszor idegen, máskor viszont a közösség tagja, ami lehet gyenge, erő‘s és bigot is.6

Hasonló ellentétekre építi fel westernelméletét Jim Kitses. Nála is a vadon és civilizáció jelentik a fő‘ oppozíciót, melyen belül három további alcsoportot különít el: egyén és közösség, természet és kultúra, illetve Nyugat és Kelet konfliktusát. Kitses viszont még Wrightnál is nagyobb mértékben árnyalja a western alapvető‘, szemben álló feleit. A vadon nem egyértelműen negatív jellegű, mivel az individualizmus, a szabadság, a kaland izgalma vagy az egyenlő‘ség fogalmai miatt sokkal vonzóbb vidék, ha erő‘szak, fejletlenség és fejetlenség uralkodik is a határvidéken és túl. Ezzel szemben a civilizáció bár a demokratikus rend, az emberség és a prosperitás földje, ugyanakkor unalmas, kötöttségekkel teli és korrupt.7 Jóllehet, abban mind Wright, mind Kitses egyetért, hogy a westernek alapvető‘en a civilizációt és a rendet tartják a jövő‘nek, legyen bár akármilyen szabados és zabolázatlan a Nyugat, illetve a vadon. A vadnyugat meghódításának története a civilizáció győ‘zelmérő‘l szól. Legalábbis a tradicionális westernfilmekben.

A műfaj klasszikus formájával szemben azonban megjelennek alternatívák. Sokan az ötvenes-hatvanas évekre datálják a western átalakulását. André Bazin „sur-westernek”-rő‘l beszél a háború után, melyek átpszichologizálják a zsáner konfliktusait.8 Wright szintén idő‘ben különíti el a műfaj különféle cselekményváltozatait: az 1950-es években feltűnő‘ „átmeneti” és a „profi” témák alapvető‘en változtatják a meg a hő‘s, a gazemberek és a társadalom státuszát (a hő‘s például elszigetelő‘dik a közösségtő‘l, konfliktusuk sokszor feloldhatatlan).9 Thomas Schatz is a western átpszichologizálódásáról ír, s „pszichológiai” és „profi” westerneket különít el. Ezek szintén az említett korszakban tűnnek fel, és bennük egyre nehezebb lesz az együttműködés a közösség és a hő‘s között. A társadalom korrupt, túlintézményesültté válik, elveszti rugalmasságát, inkább negatív erő‘. Ezért egyaránt megkérdő‘jelező‘dnek a protagonista (fő‘hő‘s), az antagonista (gazemberek) és a civilizációt képviselő‘ társadalom cselekedetei, illetve finomodik a morális polarizáció, avagy elmosódnak az amúgy is képlékeny határok jó és rossz között. Így Schatz szerint az ötvenes évek után készülő‘ westernek lebontják a műfaj tradicionális világképét, s kritizálják az amerikai ideológiát.10 A Törött nyíl (Broken Arrow, 1950), a Délidő‘ (High Noon, 1952), a Lovagolj magányosan (Ride Lonesome, 1959) vagy a No Name on the Bullet (A névtelen töltény, 1959) tehát műfajilag és ideológiailag is szubverzív filmek.

Kitses, Wright vagy John Cawelti egyaránt jelentő‘s részt vállaltak a komoly, tudományos igényű műfajelmélet kialakításában a westernrő‘l és fejlő‘désérő‘l írott strukturalista elemzéseikkel.11 A hetvenes-nyolcvanas években induló, velük párhuzamosan tevékenykedő‘ Király Jenő‘ bár hatalmas és változatos életművet tudhat maga mögött, rendre visszatér egyik legkedvesebb műfajához, a westernhez, melyrő‘l az említett teoretikusokéhoz hasonló gondolatokat fogalmaz meg. Király a vadnyugati filmekrő‘l alkotott nézeteit fő‘ művében, A film szimbolikájában összegzi, rendszerezi, tökéletesíti.12 Nemcsak sikeresen ragadja meg a műfaj és evolúciójának lényegét, de ki is egészíti angolszász kortársait, ső‘t új gondolatokkal hozakodik elő‘. Azonban teóriájának akadnak kifejtetlen, homályos részei, s mint az amerikai szakirodalomban általában, úgy Király Jenő‘ is egyetlen, lineáris, folyamatosan változó műfajtörténetrő‘l beszél. A western kapcsán az „antiwestern”-eket mintegy anomáliáknak tekinti, melyek már nem is igazi westernek, hanem analitikus művészfilmek. Jóllehet, sok „westernszerű”, de nem műfajfilmként működő‘ alkotás készült az elmúlt évtizedekben (lásd a Hud [//Hud//, 1963], A vakond [//El Topo//, 1970], a Junior Bonner [//Junior Bonner// 1972], a Buffalo Bill és az indiánok [//Buffalo Bill and the Indians, or Sitting Bull’s History Lesson//, 1976], a Blueberry, a fejvadász [//Blueberry//, 2004] vagy a Túl a barátságon [//Brokeback Mountain//, 2005] című filmeket), azonban a Király által „antiwesternnek” bélyegzett Django [//Django//, 1966], A halál csöndje (Il grande Silenzio, 1968), a Kék katona (Soldier Blue, 1970) vagy a Kis nagy ember (Little Big Man, 1970) olyan értelemben semmiképp sem antiwesternek, amilyenben a szerző‘ használja a kifejezést (tehát semmiképp sem a műfajiságot gyengítő‘, romboló művészfilmek). Azonban kétségtelen, hogy revideálják a zsáner klisékészletét és világképét.

Tanulmányomban szeretném kiegészíteni és a legnagyobb tisztelettel korrigálni Király Jenő‘ westernelméletét. Tisztázni fogom, hogy a revizionista műfajfilm, az antiwestern és az analitikus művészfilm nem szinonim fogalmak. A zsánersémák és -ideológia szubverzív használata nem zárja ki, hogy adott mű erő‘s műfajú kalandfilm legyen. Vagyis a műfaji revízió nem feltétlenül jelent automatikusan destrukciót, hanem lehet rekonstruktív (egy ellenmítoszt felépítő‘) vagy dekonstruktív (a műfaji sémákat és a beléjük ivódott ideológiát következetesen zsánerkeretek közt lebontó). Továbbá amellett érvelek, hogy a revizionista műfajfilm, a revizionista western nem korhoz kötött jelenség, hanem az ötvenes-hetvenes évek elő‘tt és után is elő‘forduló jelenség. Így az ide tartozó művek sorából kirajzolható egy, a tradicionális műfajfilmekkel párhuzamos, alternatív műfajtörténet. (Ezért fogom a revizionista westerneket inkább „alternatív western”-eknek nevezni.) Fejtegetéseimet fő‘ként amerikai westernpéldák segítségével kívánom szemléltetni, a tanulmány végén pedig négy film rövid elemzésével fogom megerő‘síteni állításaimat.

 

 

Király a prérin – Király Jenő‘ és a western

 

Mint már említettem, Király Jenő‘ szinte minden nagyobb művében, illetve tanulmánykötetében külön foglalkozik a western műfajával. Ezért a továbbiakban három fontos írásának anyagát foglalom össze.13

Király számára a western alapkonfliktusa Nyugat és Kelet oppozíciója, mely térben és idő‘ben is elkülönül. E két, kibékíthetetlennek tűnő‘ pólus viszont az egyes filmek cselekményében elő‘rehaladva az egyesülés felé tart. Király ugyanis kétféleképpen értelmezi a klasszikus westerneket: evolucionista (fejlő‘déselvű) és eszkatológikus (üdvtörténeti) szempontból egyaránt megvizsgálja a vadnyugati filmek szembenálló erő‘it. Az evolucionista interpretáció szerint a Nyugat technikailag elmaradott, túlságosan szabados, törvény nélküli föld, melyet az ököljog és a barbárok, vademberek uralnak. Ezzel szemben a Kelet pozitív, progresszív: a civilizáció, a rend, a kultúra területe, társadalmilag, gazdaságilag és politikailag is fejlett. Így a Nyugatnak mindenképp pusztulnia kell, hiszen technikai értelemben elmaradott.

Azonban a másik, üdvtörténeti perspektívából nézve a két pólus értékelése fordított. Az eszkatológikus értelmezés szerint a Nyugat a szabadság, a kaland, a kötöttségek nélküliség, az egyéniség kiteljesedésének és a tiszta morálnak a földje. Szemben a Kelettel, mely túltársadalmiasult, túlintézményesült, már-már diktatórikus berendezkedésű, ahol az erkölcsök helyett a pénz és a tő‘ke az irányadó, az individualizmust pedig elvetik. Ebbő‘l a szempontból tehát a Kelet a bukásra ítélt, ahonnan az egyénnek menekülnie kellene a szabadság és az erkölcsi megtisztulás végett az erényes és lehető‘ségekkel teli Nyugatra.

Király szerint a westernek ezt a két ideológiát, az evolucionista és az eszkatológikus elméletet egyesítik. A filmek tétje, hogy Kelet és Nyugat pozitívumainak egyesítésével, illetve a deviáns, negatív elemek kiiktatásával létrehozzák, illetve megerő‘sítsék a kisközösség stabilizálódásával a nagyközösséget, vagyis az Egyesült Államokat. Így nem két, hanem négy alapvető‘ pólust kell megkülönböztetnünk, melyek tagjai közül a jó erkölcsöt és az erényt birtoklók kerülnek ki győ‘ztesként. A negatív Nyugat (-NY) morálisan (M) és technikailag (T) is rossz (-M-T), az ide tartozókat Király Jenő‘ „vadak”-nak nevezi, s általában az antagonista csatlósai vagy a protagonista párbajellenfelei kerülnek ki ebbő‘l a csoportból (Idegen a vadnyugaton [//Shane//, 1953] – Wilson, a mesterlövész). A gazemberek (tő‘kések, befolyásos üzletemberek), akik sokszor a hő‘s ellenlábasai, de lehet egy háttérbő‘l irányító jelentő‘s mellékkarakter is, a civilizáción belül él, és manipulál, a negatív Keletet (-K) képviseli. Technikailag fejlett, ám a pénz, az anyagi gyarapodás érdekli, melyért bármit megtenne, nem riad vissza a gyengék, az útjában álló békés emberek eltiprásától sem (-M+T, Jesse James, a nép bálványa [//Jesse James//, 1939] – Barshee, a vasúttársaság képviselő‘je). A western fő‘hő‘se a legérdekesebb. Egy ellentmondásos, identitáskrízises figura, mivel Nyugat és Kelet közt bóklászik: az egyikhez már nem, a másikhoz még nem kötő‘dik. A Nyugat erényeit képviseli (+NY): lovagiasság, individualizmus, saját, íratlan becsületkódex, kiváló fegyverforgató, ugyanakkor civilizálatlan, képtelen lehorgonyozni, örök vándor, és technikailag is fejletlen. Mint a vadak, még ő‘ is inkább az ököljogban, és nem a Kelet paragrafusaiban hisz (+M-T). A döntés így az ő‘ kezében van: képességeit hajlandó-e a Kelet szolgálatába állítani, s lemondani speciális, kitüntetett státuszáról a közösségi integrációért (TombstoneHalott város [//Tombstone//, 1993] – Wyatt Earp). Errő‘l a jámborok győ‘zik meg, akik morálisan és technikailag is pozitív, de gyenge figurák (+K). Általában ide tartoznak a tanítónő‘k vagy a „jó rosszlányok” (erkölcsileg megkérdő‘jelezhető‘, de alapvető‘en jólelkű nő‘k), akik elcsábítják, megragadják a protagonistát, de számos más, megmentésre méltó karakter is (My Darling Clementine [//Klementina, kedvesem//, 1946] – a címszereplő‘ és Doc Holliday).

Így tehát a cselekményben elő‘rehaladva egyre komplexebbé válik a kezdetben leegyszerűsítettnek tűnő‘ oppozíció. A vadonból a civilizáció felé tartva a hő‘s egyre inkább maga mögött hagyja kóbor múltját, s belátja, az ököljog és a fegyverek ideje lejárt, a nagy egyéniségek nem a prérin, hanem a társadalomban születhetnek a jövő‘ben. A pisztoly (remélhető‘leg) utoljára sül el a végső‘, ritualizált és hő‘sies párbajban, mely a hő‘s és a vadak közt zajlik, és amely a Kelet és a Nyugat öntisztító mozzanataként fogható fel. Így Nyugatról Keletre tartva nemcsak a szabadosságnak, de egyfajta ideális, gyermekkorhoz hasonló idő‘szaknak is búcsút int a mesterlövész fő‘szereplő‘, aki önmagát, illetve a magában rejlő‘ vadat, devianciát is felszámolja (A félszemű seriff [//True Grit//, 1969] – az iszákos és goromba fő‘hő‘s megtanul szeretni és lemondani, civilizálódik). Vagyis a túl természeti állapotból a normalizált, ideális társadalmi állapotba kell eljutnia a klasszikus western cselekményének, melyben a vadorzók, a természeti hő‘s és a túltársadalmiasult tő‘kés gazember is el kell tűnjön (halál, integráció, megtérés, elvonulás stb. által). Vagyis az identitások és a közösségek stabilizálódnak. Ezek alapján a zsáner visszatérő‘ történetsémája így írható le Király Jenő‘ szerint: 1. túl természeti állapot (-NY, -M-T), 2. természeti állapot (+NY, +M-T), 3. túl társadalmiasult állapot (-K, -M+T), 4. társadalmiasult állapot (+K, +M+T).

Ez tehát a tradicionális westernek világképe, mely módosulhat ugyan, de a műfaj kialakulásától napjainkig lényegében ugyanezt a struktúrát követi. A hő‘s lehet ellentmondásosabb, a közösség lehet jelentéktelenebb (mint a Rio Bravóban vagy a Appaloosa – A törvényen kívüli városban [//Appaloosa//, 2008]), ám a zsánerhez kapcsolódó ideológiák változatlanok maradnak. Így az olyan műfajfilmeket, westerneket, melyek ugyan módosítanak egy-két sémán, de ideológiailag konzervatívak maradnak, tehát továbbra is a civilizáció és a törvény mindenhatóságát hirdetik, nem revizionista, hanem transzformált műfajfilmeknek nevezem. Transzformációnak tekinthető‘ például, ha a tipikus westernhő‘s, azaz középkorú, erő‘s férfiak helyett kiöregedett, pályájuk alkonyán ábrázolt, kevésbé heroikus pisztolyhő‘sök tűnnek fel a filmekben, akiket olykor megalázó helyzetekben látni. Ám, mint A mesterlövészben (The Shootist, 1976), állapotuk ellenére képesek véghez vinni a westernhő‘s feladatát: megmenteni a pozitív Keletet.

A revizionista westernek ennél többek. Már Király Jenő‘ is beszél olyan vadnyugati filmekrő‘l, melyek nem csupán transzformálják a hagyományos műfajsémát, hanem megkérdő‘jelezik a klasszikus westernek világképét is. Ezek leírására sokféle kifejezést használ: a „sophisticated western”, a „sur-western”, a „kései western” és a „posztklasszikus western” lényegében ugyanazt a fogalmat takarják. „Kibontakoznak a sophisticated formák és a kései western különféle típusai (Peckinpah, Penn stb.), majd az italowestern-esztétizmust a direktebb politizálással kombináló formái.”14 „A sur-western […] a műfaj ötvenes évekbeli nagy csúcsteljesítményeit hozta, poétikailag már igen, de ideológiailag még nem önreflexív. […] A korábban naiv és zárt forma ebben az idő‘ben intellektualizálódik és más műfajokkal szemben is befogadóképessé válik.”15 „A fent kielemzett táborokat világállapotoknak tekintve a következő‘ négy fejlő‘dési szakasz sorrendje írja le a képzelt világ történelmét: l. =  -NY, 2 = +NY, 3 = -K, 4-= +K. A klasszikus és posztklasszikus western egyik különbsége, hogy a klasszikus western az 1., 2., 3., 4. sorrendben, a posztklasszikus az 1., 2., 4., 3. sorrendben vezeti le az alapvető‘ minő‘ségkombinációk  rezsimjeit. A posztklasszikus westernben a túltársadalmasult állapot válik végponttá (Huston: Kallódó emberek [//The Misfits, //1961], Peckinpah: Junior Bonner [1972]).”16

S Király Jenő‘ ezeket a „sophisticated formákat” mint erő‘s műfajú kalandfilmeket szembeállítja az antiwesternekkel mint gyenge műfajú, analitikus művészfilmekkel. „Az antiwestern különféle típusai nem tartoznak ide, ellenkező‘leg, az experimentális, analitikus filmkultúrának a westernkultúrára adott válaszát képviselik, külön világot, amelynek hatását, ha a kései western be is fogadja, létrejötte másik közeg fejleményeibő‘l érthető‘ meg. Az „igazi” western kalandfilm, az antiwestern analitikus művészfilm.”17 „A Kék katona vagy a Kis nagy ember már nem westernek, hanem antiwesternek. Ebben a korban úgy tűnik, a haladásfogalom nem teszi lehető‘vé a kumulatív társulást, parazita jellegű, egyesek haladásának ára mások elnyomása. […] Az evolucionista összetevő‘ ezért válságba jut és felbomlik, s csak az eszkatológia ő‘rzi meg hitelét, de az elő‘bbi tényező‘vel ellentétbe kerülve, mely most a gonosz ellenfél szerepét tölti be, maga is reménytelen helyzetbe kerül. Most a fehérek mennek el indiánnak, s nem a nyugatiak fogadják be a Keletrő‘l jött sző‘ke-kék szemű kvéker lány pacifikációs mentalitását. […] Az amerikai antiwesternben mindvégig maradt valami kenetes óvatosság, ezért […] az antiwesternnek is az olaszok, első‘sorban Leone és Corbucci a beteljesítő‘i. […] Az olasz westernekben mindenki bestiális, kivéve a nő‘ket […].”18 Így az antiwesternekben Király szerint ez a folyamat érvényesül: 1. természeti állapot (+NY), 2. túl természeti állapot (-NY), 3. társadalmiasult állapot (+K), 4. túltársadalmiasult állapot (-K). Tehát az idetartozó filmek pesszimisták, valamilyen nyugtalanító, kaotikus lezárással vagy diktatórikus renddel érnek véget.

Mint láthatjuk, Király klasszikus westernekrő‘l írott elmélete teljes mértékben működő‘képes, és jól összefoglalja a műfaj lényegét. Azonban a zsáner anomáliáiról alkotott elképzeléseivel már vannak problémák. A „sur-western” persze már Bazinnél sem jelent egyet az ideológiailag is progresszív westernekkel, de ahogy Will Wright, úgy Király Jenő‘ részérő‘l sem szerencsés összemosni Howard Hawks Rio Bravóját és Sam Peckinpah Vad bandáját. De a Djangót, a Kék katonát vagy a Buffalo Bill és az indiánokat sem, minthogy mind a Django, mind a Kék katona alapvető‘en kalandos, erő‘s műfajfilmek, nem művészfilmek. Jóllehet, mindhárom felsorolt alkotás átszabja a zsánert és világképét. S fordítva: a Király által az antiwesterneknél felsorolt jellemző‘k illenek az erő‘s műfajú revizionista westernekre. Az Ördögszoros (Devil’s Doorway, 1950) például lövöldözésekkel teli, feszes történetű kalandfilm, viszont fő‘hő‘se egy indiánból lett felderítő‘, akinek elege lesz a bigot fehér társadalom rasszizmusából, és feladva elveit (a békés, passzív ellenállást törvényes keretek közt), népe mellé állva szembeszáll a legyő‘zhetetlen amerikai hadsereggel. Itt a Kelet negatív tulajdonságai domborodnak ki, a civilizáció, az állam diktatórikus, népirtó erő‘szakszervezet, melynek ellenségei a korábban vadaknak ábrázolt, most jámbor, áldozatként reprezentált indián ő‘slakosok. Tehát az Ördögszoros egyszerűen átpolarizálja a tradicionális westernek világképét, ám Anthony Mann műve még jóval a stúdiórendszer meggyengülése elő‘tt készült, vadnyugati kalandfilmként eladott alkotás, távolról sem analitikus művészfilm, hanem revizionista/alternatív western. (Jóllehet, az MGM stúdió vezető‘i megijedtek Mann filmjének radikalizmusától, és késleltették premierjét a sokkal konzervatívabb és optimistább Törött nyíllal szemben.)19

A továbbiakban így a műfaji revizionizmus, illetve a revizionista western fogalmát tisztázom Király Jenő‘ elméletének tükrében.

 

 

Félrelő‘ni – a revizionista/alternatív westernrő‘l

 

Az úgynevezett „revizionista műfajfilmrő‘l” fő‘ként az amerikai szakirodalomban, nagyrészt a westernnel kapcsolatban írnak. Általános közmegegyezés tárgya, hogy a jelenség jobbára a hatvanas-hetvenes évek Hollywoodi Reneszánszához vagy legfeljebb az ötvenes évek átmeneti korszakához kötő‘dik, esetleg szórványosan a kortárs filmben is fel-feltűnik. Geoff King például a revizionista westernekrő‘l (Kis nagy ember, McCabe és Mrs. Miller [//McCabe and Mrs. Miller//, 1971], Buffalo Bill és az indiánok) mint dekonstruktív műfajfilmekrő‘l ír, és a késő‘bbi, 1980 utáni blockbuster-trend rekonstruktív, konzervatív műfaji hibridjeivel állítja szembe ezeket. Jóllehet, megemlíti, hogy a kortárs filmben a revizionista western kiszorítja a klasszikust, és a revizionizmus lesz az új norma,20 e kijelentése nem állja meg a helyét. Minthogy bár a Farkasokkal táncoló (Dances with Wolves, 1990), Az utolsó mohikán (The Last of the Mohicans, 1992 – mely esetében eleve kérdéses, hogy westernnek tekinthető‘-e) vagy a Geronimo (1993) például a harmincas években uralkodó, vadember indiánképpel szemben emberséges, az ötvenes években jellemző‘ ő‘slakos-ábrázolást érvényesít, a cselekmény egészét tekintve inkább csak transzformált klasszikus műfajfilmeknek tekinthető‘k, mert csupán a felszínen kritikusak, valójából az amerikai ideológiát erő‘sítik meg. (Habár a Farkasokkal táncoló még nevezhető‘ a Kék katona vagy a Kis nagy ember rokonának, de az üzenete e filmnek is konzervatív.) Holott maga King is úgy véli, a dekonstruktív westernek nemcsak műfajilag, hanem ideológiailag is nonkonformisták.21

Nyíltan ideológiakritikusként definiálja a hatvanas-hetvenes évek revizionista westernjeit Thomas Schatz is. Szerinte ezek a vadnyugati filmek még ugyan a felszínen a tradicionális formát tartják meg látszólag, azonban társadalmi-politikai üzenetüket tekintve radikálisak, lebontják a korábbi művek által kialakított világképet. Schatz állításaival csak egy probléma van: figyelmen kívül hagyja, hogy a „hollywoodi modernizmus” elő‘tt már az ötvenes években is voltak ideológiakritikus „pszichológiai westernek”, melyek semmiképp sem tekinthető‘k kevesebbnek egy dekáddal késő‘bbi utódiaknál.22

Habár a műfaji revizionizmusról sokan értekeznek, legtöbbször egy-egy nagyobb volumenű műfajtörténet részeként (lásd Fran Mason írását a gengszterfilmrő‘l)23 találkozhatunk írásokkal, melyek megpróbálják teoretikusan kifejteni a jelenséget, kidolgozni a revizionista műfajfilm elméletét. John Cawelti a Kínai negyed (Chinatown, 1974) kapcsán helyezi nagyobb perspektívába a „műfaji transzformációk” kérdéskörét. Alapvető‘en négy csoportot vagy inkább fokozatot különböztet meg aszerint, hogy a tradicionális zsánersémákat milyen merészen értelmezik újra az egyes osztályokba tartozó filmek. Az első‘be a műfaji paródia tartozik, mely a burleszk vagy vígjáték eszközkészletével gúnyolja ki a zsánerszabályokat (mint a Fényes nyergek [//Blazing Saddles//, 1974]), de a westernparódiák nem feltétlenül helyezkednek szembe a műfaj világképével (Vadiúj vadnyugat [//Wild Wild West//, 1999]). A második csoportot Cawelti „nosztalgiaápolók”-nak keresztelte, s ide sorolhatók az olyan filmek, melyek autentikusabbá, naprakészebbé teszik például a western műfaját, ám alapvető‘en nem változtatják meg a zsánert ideológiailag (A félszemű seriff). A harmadik csoportba ezzel szemben már az olyan, kifejezetten demitizáló művek tartoznak, melyek sokszor ironikusan, de mindenképp kritikusan viszonyulnak az alapmítoszhoz. Így például Arthur Penntő‘l A missouri fejvadász (The Missouri Breaks, 1976) vagy Jim Jarmuschtól a Halott ember (Dead Man, 1995), melyekben a korábbi filmek hő‘sként aposztrofált karakterei (fejvadászok, fegyverforgatók) antagonistává, mellékkarakterei vagy negatív hő‘sei (jelentéktelen jegyző‘k, lótolvajok, indiánok stb.) pedig protagonistává lépnek elő‘. A negyedik kategóriatagjai pedig egyfajta átmenetet képviselnek a tradicionális és a revizionista műfajfilmek között, mert „elfogadják a mítoszt a saját érdekében”. Vagyis láthatóvá teszik a műfaj működésmódját és ideológiája hamisságát, ám az elő‘ző‘ csoporttal ellentétben nem deheroizálók és demitizálók, hanem egy erő‘s műfajú történeten belül részben rekonstruálják a mítoszt, mely folyamat, tegyük hozzá, az esetek többségében egy új ellenmítosz létrejöttét, és nem a régi, tradicionális mítosz visszaállítását jelenti (lásd: Aki legyő‘zte Liberty Valance-t [//The Man who Shot Liberty Valance//, 1962], Nincs bocsánat [//Unforgiven//, 1992]).24 Cawelti tehát törekszik a csoportképzésre, azonban fejtegetése néhol homályos és problémás (például a műfajparódiák lehetnek konzervatívak, de revizionisták, demitizálók is, mint az említett Fényes nyergek, így kérdés, hogy különálló csoportként kezelhető‘-e a paródia).

Ugyan Todd Berliner is jórészt a hetvenes évek kapcsán beszél a revizionizmusról, elmélete pontosabb és átláthatóbb Cawelti fejtegetéseinél. Berliner két csoportot különböztet meg. Az úgynevezett „genre bender” filmek megsértik a műfaji konvenciókat, azonban ezt a folyamatot nem tudatosítják a néző‘vel, úgymond „csendben” revideálják a zsánersémákat (ide sorolható például Az ajánlat [//The Proposition//, 2005] című ausztrál western). Ezzel szemben a „genre breaker” filmek Berliner szerint már kifejezetten öntudatos, önreflexív revizionista műfajfilmek, melyek láthatóvá teszik a zsáner mechanizmusát, bemutatva ezzel a sémák, modellek hamisságát és idejemúltságát (Különös eset [//The Ox-Bow Incident//, 1943]).25

Ám legyen szó bármelyik revizionizmuselméletrő‘l, az szinte mindegyik tanulmányban vagy monográfiában felmerül, hogy ezek a műfajfilmek nem pusztán „transzformálják”, módosítják a műfaji konvenciókat, hanem radikálisan szembehelyezkednek a tradicionális zsánerszabályokkal, mind a klisékészletet, mind a műfaj világképét, ideológiáját tekintve. Tehát revizionista műfajfilmeknek azokat az alkotásokat nevezem, melyek műfaji keretek közt maradva (tehát anélkül, hogy analitikus művészfilmekké válnának), műfajilag és ideológiailag is szubverzívek (revizionista műfajfilm = műfaji + ideológiai revízió).

De mit is értünk ideológiai revízió alatt? Általánosságban két, a western esetében három összetevő‘rő‘l beszélhetünk. A vadnyugati filmek specifikuma a Will Wright, Jim Kitses vagy Király Jenő‘ által is felvázolt világkép, mely Frederick Jackson Turner történész 1890-es években publikált munkáján alapszik. Elméletében Turner a „vadnyugat”, a határvidék (frontier – ezért is nevezik elméletét „frontier thesis”-nek) fontosságát emeli ki, illetve pacifikálásának jelentő‘ségét értékeli. Szerinte a Nyugat tulajdonképpen érintetlen szűzföld volt, ahol a Keletrő‘l bevándorló, szerencsét próbáló telepesek eredeti, az európaitól markánsan különböző‘, fehér, angolszász, protestáns amerikai kultúrát hoztak létre, melyet késő‘bb a keleti part városai is adaptáltak.26 Ezzel Turner tulajdonképpen törvényesítette az indiánok kiirtását, és megalapozta az amerikai identitást, illetve a westernfilmeket.

A tradicionális westernek erre a frontier-elméletre alapoznak. Az indián vadember, a múlt része, legfeljebb rezervátumban élhet tovább, de „legjobb”, ha pusztul. A nagy ösvényben (The Big Trail, 1930) az ő‘slakosok egy szintre helyező‘dnek a telepesek útját gátló folyóval vagy mocsárral, azaz legyő‘zendő‘ akadályként, természeti csapásként tételező‘dnek, nem emberi lényekként reprezentáltak. S ugyanezért konformista film végső‘ soron a már említett Geronimo is, mert bár megpróbálja objektíven bemutatni az ismerő‘s apacs-fehér konfliktust, és a címszereplő‘ nagyjából pozitív figura, azonban ugyanúgy nemes vadember marad, akit mint deviáns felkelő‘t, be kell börtönözni, hogy helyreálljon a béke és a demokratikus rend, a Kelet és a civilizáció egysége.

Turner tézisét már egész korán, az 1920-as években felülvizsgálták, azonban teljes körű revíziója a hatvanas-hetvenes években, a Hollywoodi Reneszánsszal párhuzamosan ment végbe. Ezért is szokás sokszor aműfaji revizionizmust a korszakbeli westernekkel azonosítani, hiszen A hallgatag ember (Hombre, 1967) vagy az Akit paripának hívtak (A Man Called Horse, 1970) egyértelműen a fiatal történésznemzedék nézeteit tükrözik vissza: a határvidék, a vadnyugat valójában nem volt sem „vad”, sem „szűzföld”, hanem fejlett (indián)kultúrák virágoztak ott, melyeket a betolakodó, az agresszor fehérek megsemmisítettek.27 Vagyis a revizionista westernfilmek első‘ körben a Turner-tézist támadják meg. Megkérdő‘jelezik a Kelet pozitív mivoltát és a Nyugattal kapcsolatos negatív reprezentációkat (például a konvencionális indiánábrázolást).

Ezzel szorosan összefüggő‘ probléma identitás, család, csoport és nemzet reprezentációja, mely már nem kizárólag a westernek sajátja, hanem minden műfajfilmnek része. Hollywood már egészen korán, az 1930-as évek környékén kidolgozott egy konzervatív szellemű, a XIX. század viktoriánus, romantikus értékrendjét visszatükröző‘, önszabályozó rendszert (Hays-Breen-kódex, avagy a Motion Picture Production Code), melyhez minden, a stúdiórendszer mozijaiban bemutatásra kerülő‘ filmnek igazodnia kellett. A Hays-kódex elvárta, hogy a hagyományos nemi szerepeket, a család szentségét, a néző‘k jelentő‘s hányadát kitevő‘ középosztályt vagy az államhatalmat tiszteletben tartsák. Vagyis Hollywood aranykorában (1930–1950 között) a mozivásznakon pergő‘ képeknek meg kellett erő‘síteniük a néző‘k társadalmi-politikai rendszerbe vetett hitét, mely különösen fontos volt a New Deal idején, mikor a gazdasági válság miatt a kormányzat megszorításokat volt kénytelen eszközölni. Ezért váltotta fel az antiszociális bűnöző‘ket ünneplő‘ gengszterfilmet az FBI bűnüldöző‘ tevékenységét dicső‘ítő‘ rendő‘rfilm, illetve ezért is váltak népszerűvé ismét a nagyköltségvetésű westernek, melyek a legfontosabb szerepet töltötték be az amerikai identitás megerő‘sítésében és az államhatalom konzervatív, családközpontú ideológiájának elfogadtatásában (Hatosfogat [//Stagecoach//, 1939], Dodge City [//Dodge City//, 1939], Acélkaraván [//Union Pacific//, 1939]).

Ezzel szemben a revizionista vagy alternatív műfajfilmek, így a revizionista westernek is ideológiakritikát gyakorolnak. Fő‘hő‘seik elutasítják a „Kelet” értékrendjét, alternatív életformák (bandita vagy indián identitás, társadalmon kívüli, „illegális” csoportok, közösségek) után vágyakoznak, a hivatalos ideológia számukra teher (kényszeridentitás, kényszercsalád, kényszercsoport). A Farkasokkal táncoló is ezért értelmezhető‘ revizionista westernként, mert bár elég leegyszerűsítő‘ és mélyrétegeiben konzervatív (hiszen a fehér férfi és a fehér nő‘bő‘l lett indián együtt reformálják meg a vadorzó indiánközösséget), mégis inkább az ő‘slakos életforma mellett teszi le voksát, minthogy a fő‘hő‘s, John Dunbar kiábrándult a fehér, amerikai önazonosságból, csoportból, családból.

Az általános ideológiai revízió mellett még fontos az alternatív műfajfilmek esetében az úgynevezett „cselekvéselvű ideológia” felülvizsgálata, mely szintén szoros összefüggésben áll az elő‘ző‘ bekezdésekben leírtakkal. A tradicionális zsánerfilmek/westernek fő‘hő‘sei is küzdenek identitásválsággal: az Idegen a vadnyugaton vagy parafrázisa, a Fakó lovas (Pale Rider, 1985) fő‘szereplő‘je is névtelen ember, aki már nem a vadonhoz kötő‘dik, de kapcsolata a filmbeli csonka családdal még nem alakult ki. Azonban a klasszikus filmek protagonistáinak pozíciója stabilizálódik saját hő‘sies cselekvésük (párbaj) révén: vagy letelepednek (Hatosfogat), vagy felszámolják önmagukat is (mint az említett két mű fő‘szereplő‘je), de minden esetben elfogadják a hivatalos ideológiát (identitást, csoportot). A revizionista műfajfilmek/westernek protagonistái viszont nem jól vagy egyáltalán nem cselekszenek, így nincs lehető‘ség számukra a stabilizációra. Köztes állapotokban ragadnak meg, vagy egyéniségüket teljesen eltorzítja a hivatalos ideológiai rendszer(ek) által közvetített kényszeridentitás. A vadnyugati ember (Man of the West, 1958) fő‘hő‘se képtelen szakítani banditamúltjával, ezért meghiúsul a családalapítás lehető‘sége. Bár győ‘z a végső‘ párbajban, tette mégis haszontalan volt, minthogy egykori mesterét és szerető‘jét is elveszti, így két szék közé, a pad alá kerül egy bizonytalan, köztes állapotba. Miként a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford (The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford, 2007) címszereplő‘je, Bob Ford, aki végigsodródik a cselekményen, ő‘rlő‘dik a hatóságok és a kiöregedett, félő‘rült Jesse James között, majd dicstelen módon hátba lövi a legendás haramiát. Cselekedete teljesen értelmetlen volt, mivel nem tud lehorgonyozni, örökös utazásra és utálatra ítélt, a nép haragja üldözi élete végéig, s halálát, bukását is Jesse James meggyilkolásának „köszönheti”. Vagyis a revizionista műfajfilmek, így az alternatív westernek azt állítják, hogy a klasszikus sémával ellentétben a világ nem javítható meg, a konfliktusok fel nem oldhatók, mivel nincs egy stabil vagy stabilizálódó énképű, jellemes figura, egy aktív hő‘s, aki megmenthetné a gyengéket, és győ‘zelemre vihetné a Kelet ügyét.28

Így pedig a revizionista zsánerfilmek, westernek egyik legfontosabb jellemző‘je az ideológiai revízió után (avagy azzal összefüggésben) a hő‘sábrázolás. Heroikus, romantikus protagonista nélkül nincs klasszikus cselekmény, a deviáns elemek nem válnak kiiktathatóvá, minthogy a hő‘s és a világ minden karaktere „abnormális”. Így nem stabilizálható a hivatalos értékrend, káosz uralkodik el a revizionista westernek végére. Vagy legalábbis egy olyan rend jön létre, mely nyilvánvalóan diktatórikus, és elveti az identitásalternatívákat, korlátozza az egyén szabadságát (akár a mindenkori establishment a kapitalista társadalmakban). Az alternatív (vadnyugati) műfajfilmek vagy hiperaktív (film noir minta) vagy passzív, sodródó (olasz neorealista példa) antihő‘söket ábrázolnak.29 Mindkét típus radikálisan eltér a hagyományos hő‘smintáktól. Elő‘bbiek „túl sokak”: kapkodnak, tetteik inadekvátak, így gyakran több kárt csinálnak, mint hasznot, és rendszerint nem jól vagy egyáltalán nem tudják véghez-vinni küldetéseiket (Törvény és rend [//Law and Order//, 1932], Pisztolypárbaj [//A Gunfight//, 1971]). Utóbbiak „túl kevesek”: jellemző‘en megragadnak a gondolat és a cselekedet közti mentális állapotban, és csak szemlélő‘dnek, tévelyegnek, de érdemleges cselekvésre képtelenek (Különös eset, The Culpepper Cattle Co. [//A Culpepper marhahajtók//, 1972], Halott ember).30

Az alternatív műfajfilmek tehát műfajilag és ideológiailag is szubverzívek, s mint a példákból látható, a filmtörténetben korszaktól függő‘en elő‘fordulnak. Ám ennek ellenére műfajfilmek maradnak. Azonban John Cawelti vagy Todd Berliner mintájára magam is elkülönítek kategóriákat, illetve fokozatokat a műfaji revizionizmuson belül. Az úgynevezett „rekonstruktív revizionizmus” még kifejezetten erő‘s műfajú alkotásokat takar. Az ide tartozó művek, westernek kalandfilmként működnek, azonban már zsáner- és ideológiakritikus alkotások. E csoport specialitása a protagonista és antagonista relativizálása, azaz a hő‘s és a gazember közti morális határvonal elmosása. Ilyen Budd Boetticher vagy Sam Peckinpah műveinek nagy része, mint a The Tall T (A magas T, 1957) vagy a Vad banda (The Wild Bunch, 1969), melyekben üldöző‘ és üldözött egyaránt bűnös.31

Míg a rekonstruktív revizionista műfajfilmek tulajdonképpen a tradicionális mítosszal szemben egy új ellenmítoszt teremtenek, addig a dekonstruktív revizionista műfajfilmek már kíméletlenül lebontják a klasszikus westernsémákat és világképet. Demitizálnak és deheroizálnak, sokszor irónia és modern művészfilmes eszközökkel, de legalábbis dedramatizálással irányítják a figyelmet a vadnyugati filmek hamisságára. Azonban még ezek sem lépnek ki a műfaji keretek közül, minthogy következetesen egy „moderált” (nem kalandos, drámaiatlan) műfaji cselekményen belül hajtják végre a sémák revízióját, dekonstrukcióját. Így végső‘ soron az ide tartozó alkotások nevezhető‘k antiwesterneknek (mivel gyakorlatilag ellenkező‘ értelművé teszik a klasszikus zsánerkliséket, szembemennek a néző‘i elvárásokkal és megtagadják a műfajhoz kapcsolód hatást, az izgalmat is), de semmiképp sem analitikus művészfilmeknek. Ám az igaz e csoport tagjaira, amit Király Jenő‘ említ: tulajdonképpen megfordítják a klasszikus westernek felállását, s vadorzó indiánból fő‘hő‘s, a fehér amerikaiból kallódó, hippiszerű ő‘slakos, a jámbor Keletbő‘l diktatórikus rendszer lesz, a barbár Nyugat pedig a szabadság, az alternatív életmód földjévé válik. Azaz a dekonstruktív revizionista műfajfilmekben nem annyira relativizálódnak, mint inkább felcserélő‘dnek a korábbi szerepek, megváltozik a karakterek tradicionális dramaturgiai funkciója (a klasszikus protagonistából antagonista, a hagyományos antagonistából protagonista válik). Ilyen westernek például a Különös eset passzív antihő‘sével és zárt szituációs, cselekménytelen cselekményével vagy a Meek’s Cutoff (Meek kerülő‘je, 2010), mely a pionírlét izgalmai helyett a telepesek lélekölő‘, céltalan vándorlását mutatja be.

Az említett rekonstruktív és dekonstruktív alkotások tehát revizionista műfajfilmek. Azonban e két csoporton kívül a műfaji revizionizmus tágabb kategóriáján belül még kijelölhető‘ egy harmadik is, melybe azonban már kifejezetten gyenge műfajú, analitikus művészfilmek sorolhatók. Az ide tartozó művek már csak eszköznek, nem célnak tekintik a zsánert. Tulajdonképpen műfajtöredékeket használnak az egyes zsánerek, illetve (naivnak, hazugnak tartott) világképük megidézésére és kigúnyolására. De e filmek vezérelve már a stílus, avagy az adott szerző‘ világlátása, koncepciója, nem a zsáner. Itt már nemcsak műfaji, de narratív dekonstrukcióról, ső‘t destrukcióról beszélhetünk, azaz a hagyományos, lineáris történetmesélést sokszor töredezett, szubjektív vagy objektív realista narráció váltja fel. A vakond ugyan westernszerű (vannak benne fegyverforgató hő‘sök és párbajok), de Alejandro Jodorowsky műve valójában egy pszichedelikus, modernista mentális utazás, a műfaj csak díszlet, referencia. S ide tartozik Robert Altman Buffalo Bill és az indiánokja, mely végső‘ soron az egy évvel korábbi Nashville „folytatása”: a vadnyugati miliő‘ direkt teátrális, a lényeg az embertelen showbiznisz és az amerikai hazugsággyár tablószerű, epizodikus bemutatása.

Ennek megfelelő‘en Király Jenő‘ elmélete a következő‘képp pontosítható. Az általa „posztklasszikusnak” nevezett westerneknek a rekonstruktív revizionista műfajfilmek felelnek meg, melyek még kalandfilmként működnek, de már felülvizsgálják a klasszikus vagy transzformált westernek világképét. Az általam dekonstruktív revizionista műfajfilmeknek nevezett alkotások közé sorolhatók a Király Jenő‘ által „antiwestern”-nek aposztrofált filmek (A halál csöndje, Kis nagy ember), melyek még megtartják a műfajiságot, de már nem tisztán kalandfilmként működnek, „moderált zsánerfilmek”-ként definiálhatók. S végül a destruktív műfaji revizionista művészfilmek már nem a tömegfilm, hanem az analitikus filmkultúra részei, melyek esetében a műfajiság gyenge, ső‘t csak zsánertöredékekrő‘l beszélhetünk, minthogy kilépnek a műfajiság keretei közül, s narratív szinten is destruktívak.

Mindezek tisztázása után lássunk egy-egy konkrét példát a fent leírtak könnyebb értelmezhető‘sége végett. A választott filmeket a hő‘sábrázolás, a világábrázolás, a párbaj és a végkifejlet szempontjai szerint fogom elemezni.

 

 

Leesni a lóról a naplementében – négy western

 

Tradicionális/transzformált western – El Dorado (1967)

 

Howard Hawks sok műfajban kipróbálta magát, így a westernben is. Rio Bravója legendássá vált, amit újra feldolgozott egy évtizeddel késő‘bb El Dorado címen. Remake-rő‘l beszélhetünk, minthogy a felállás ugyanaz: adott egy seriff, Cole Thornton, aki három társával rendet szeretne tenni a címszereplő‘ városban. A film érdekessége ugyanaz, mint elő‘dje esetében: a másodfő‘szereplő‘ (a Rio Bravóban Dude, itt J. P.). J. P. igazi antihő‘snek tűnik. Alkoholproblémákkal küzd, s emiatt mindenki megalázza ő‘t (például az antagonisták egy kocsmai jelenetben). A történet tétje így nemcsak az, hogy Cole elkapja a rendbontókat, hanem társának le kell tennie az üveget. Az El Doradóban így megvan a lehető‘ség arra, hogy revizionista westernné váljon, hiszen J. P. csak próbál aktív lenni, de valójából passzivizálódik, alkoholmámoros állapotban tölti a játékidő‘ nagy részét. Azonban, akár „elő‘dje”, Dude, ő‘ is megembereli magát, és részt vesz a végső‘, rituális párbajban. Ezért Hawks filmje klasszikus western marad, minthogy a fő‘szereplő‘k képesek legyő‘zni az immorálisbanditákat annak ellenére, hogy egyikük antihő‘sként sodródik a cselekmény végéig. Azonban, mint minden tradicionális műfajfilmben, úgy itt is helyreáll, stabilizálódik a fő‘hő‘s identitása és a filmbeli csoport egysége, a deviáns elemek kiiktatásával (az antagonisták legyő‘zésével) pedig ismét rend lesz. Azaz az El Dorado stratégiája a transzformáció, nem a revízió, minthogy csak egy-két sémát módosít, azonban ideológiailag konform marad.

 

Rekonstruktív revizionista western – A törvény nevében (Lawman, 1971)

 

Tehát Howard Hawks műve jelenti esetünkben a normát. Ettő‘l tér el radikálisan a hasonló, városmegtisztító történetet elmesélő‘, rekonstruktív, revizionista western, A törvény nevében. Michael Winner filmje látszólag teljesen klasszikus vadnyugati eset: a törvényt képviselő‘ bannocki seriff, Jered Maddox Sabbathba utazik, hogy a városában randalírozó helyi cowboyokat és egy marhabárót (Vincent Bronsont) felelő‘sségre vonja. Sikerrel is jár, a bűnösöket párbajban megöli, majd ellovagol a Naplementébe. Azonban a látszat ellenére A törvény embere jelenetszinten kíméletlenül revizionista. Benne relativizálódik a protagonista és az antagonista viszonya: Maddox ugyanis nem klasszikus hő‘s, hanem inkább egy hiperaktív antihő‘s. Ső‘t, antagonistává válik a történet végére. Nemcsak a törvény embere, de egyenesen megszállottja a jogszabályoknak és az „igazságszolgáltatásnak” (hírhedt gyilkosként él a köztudatban, csak „özveggyé tevő‘nek” [‘widow-maker’] gúnyolják). Saját önazonosságát teljes mértékben eltorzította a fanatikus küldetésvágy és az intézményes rendfenntartói szerepkör. Valójában csak egy embert kellene elkapnia, és bíróság elé állítania, de ő‘ fejébe veszi, hogy az amúgy joviális és Maddoxtól szimpatikusabb marhabáró, Bronson és cowboyai egyaránt bűnösök. Bronson ráadásul kecsegtető‘ alkut kínál, s idő‘közben kiderül, a bannocki gyilkosság csak baleset volt. Ám Maddox nem tágít, így dicstelen leszámolásban csúcsosodik ki a történet, melynek során a klasszikus westernpárbaj szabályai teljes mértékben felülíródnak. Ugyan a felek nyílt terepen állnak ki egymással, de Maddox már ellovagolna, minthogy elbukta küldetését. A helyi bigott tömeg viszont kiprovokálja a hírhedt serifftő‘l a párbajt, akit teljesen elönt a düh, és mintegy cselekvésképtelensége kompenzációjaként a menekülő‘ bűnöst hátba lövi. Egy ilyen mozzanat megengedhetetlen lenne az El Doradóban vagy bármely más John Wayne-filmben. Egy az egy ellen, férfi a férfi ellen – a westernhő‘sök farkasszemet néznek egymással, és mikor eljön az idő‘, fegyvert rántanak. A törvény nevében Maddoxa viszont immorális cselekedetet követ el. Ugyan véghezviszi küldetését, megoldja a problémát, ám egyfelő‘l rosszul teljesíti a feladatot (a gyilkosnak bíróság elé kellett volna állnia), másfelő‘l pedig becsülete romokban, minthogy gyilkossá vált, többszörösen is (a szerencsétlen, elfutó cowboyon kívül megöli Bronson fiát, s közvetve az emiatt öngyilkossá váló apát is). Így Maddox nem rendet, hanem vért és káoszt hagy maga után Sabbathban. Ezért A törvény embere rendkívül pesszimista, revizionista western, mely ugyan a felszínen tradicionális kalandfilmként működik (vannak benne párbajok, nyomozás, izgalmas lövöldözések), azonban számos mozzanatában megszegi a hagyományos westernek szabályrendszerét, és mindhárom ideológiai szinten megtagadja a klasszikus vadnyugati filmek világképét. (Hiszen a Kelet romokban hever, a hő‘s pedig gonosz, lélektelen gyilkossá züllik inadekvát tettei miatt, torzul alternatív identitása, mely egykori szerető‘jéhez kötő‘dött, s tönkreteszi, megbecsteleníti a család intézményét Bronsonék – apa és fia – halálával.)

 

Dekonstruktív revizionista western – Meek’s Cutoff

 

Míg A törvény embere megtartja a kalandfilmes formát, addig a Meek’s Cutoff már kivonja a drámát a történetbő‘l, ám még ismerő‘s pionírwestern-sémát működtet. A pionírwesternek, mint a Honfoglalás (The Covered Wagon, 1923), a már említett A nagy ösvény vagy a Cimarron (Cimarron, 1960) jellemző‘en egy nehéz, emberpróbáló, de kalandos, felemelő‘ utazásként mutatják be a fejlett, de túlzsúfolt Keletrő‘l az ígéretes, szabad, de veszélyes Nyugatra tartó karaván vándorlását. A pionírok számos veszéllyel kerülnek szembe, a természeti akadályoktól a hordákban özönlő‘ indiánokig, ám a végső‘ jutalom, az Ígéret földjére jutás nem marad el, s a folyamat során az eleinte konfliktusokkal küzdő‘ karavánhorda egy csoporttá, nemzetté egyesül. Ezzel szemben a Meek’s Cutoff egyetlen család unalmas bolyongását mutatja be. Vezető‘jük a címszereplő‘ vadász, Stephen Meek, aki egy mogorva, unszimpatikus karakter. De a többi szereplő‘ sem klasszikus hő‘s: Kelly Reichardt rendező‘nő‘ mindvégig távol tartja néző‘itő‘l a telepeseket, nem enged azonosulni senkivel. Egyedül a család egyik fiatal nő‘i tagja tűnik valamivel emberségesebbnek a többieknél. Velük szemben azonban sokkal szerethető‘bb a kizárólag az ő‘slakosok nyelvén megszólaló, a történet egy pontján fogságba ejtett indián. A szereplő‘kkel együtt a néző‘ sem érti egyetlen szavát sem, de gesztusai alapján egy tiszteletreméltó figurává válik, s fontos kihangsúlyozni: egyedül van, az ellenszenves és rasszista Meek ejti rabul. Szemben a klasszikus pionírwesternekkel, ahol általában a cselekmény csúcspontján a maroknyi telepescsoport szekérvárat formál, és megpróbálja visszaverni a végeláthatatlan indiánhordát. Tehát felcserélő‘dnek a konvencionális dramaturgiai funkciók és arányok a Meek’s Cutoffban. Illetve az említett pozitív telepeskarakter benső‘ségesebb viszonyba kerül az ő‘slakos fogollyal, megpróbálja megérteni ő‘t. Vagyis két, tradicionálisan perifériára szorított figura, illetve identitásalternatíva kerül közel egymáshoz, egy szintre (indián és nő‘).

Drámaiatlansága, epizodikussága és nem szokványos karakterábrázolása ellenére a Meek’s Cutoff azonban még westernként működik, nem töri meg a pionírcselekményt semmilyen narratív fogás, nem feszíti szét a műfaji kereteket egy-egy önreflexív gesztus vagy zsáneridegen kitérő‘, mint például A vakondban. Miként A halál csöndje, a Fennsíkok csavargója (High Plains Drifter, 1973) vagy a Halott ember, következetesen végigviszi a vadnyugati cselekményt, a telepeswestern-narratívát. Csupán elhagyja a drámai párbajt a történet végén, mely abszolút a konvenciókkal ellentétesen zárul. Nagy horderejű leszámolás helyett csak annyi történik, hogy a családfő‘ meghal, Meek és az indián elhagyják a csoportot, s a vezetést a fő‘szereplő‘ fiatal lány veszi át. Tehát a csapat (legalábbis részben) szétszéled, és felbomlanak a tradicionális identitások, nemi szerepek. Aktív cselekvésrő‘l pedig egyáltalán nem beszélhetünk a Meek’s Cutoff kapcsán, minthogy a telepesek a hagyományos pionírwesternekkel ellentétben nem egy meghatározott cél felé haladnak, hanem csupán bolyonganak, sodródnak. Alapszükségleteik kielégítését szolgáló végcéljaik vannak, mint például a víz vagy élelem keresése.

Vagyis a Meek’s Cutoff tipikus dekonstruktív antiwestern: felszámolja a mítoszt, realista, kivonja az akciót a cselekménybő‘l, azaz a klasszikus westernek sémáinak és cselekményvezetésének tökéletes antitéziseit érvényesíti. Viszont nem válik analitikus művészfilmmé, minthogy sorvezető‘je végig a pionírwesternek sablonja marad, következetesen tagadja meg az alműfaj kliséit (mint a hordákban támadó indiánok képe vagy a természeti akadályok heroikus leküzdésének epizódjai).

 

Destruktív műfaji revizionizmus – Buffalo Bill és az indiánok

 

A tradicionális műfajokat módszeresen lebontó, romboló Robert Altman kétszer is revideálta a western műfaját. Azonban a McCabe és Mrs. Miller még egy dekonstruktív western, minthogy a zsáner ismerő‘s cselekményét működteti a klasszikus sablonnal ellentétes módon (egy férfi, a címszereplő‘ belovagol az épülő‘ hegyvidéki városba, azonban nem rendet tenni akar, hanem hasznot szeretne húzni a kialakult káoszból). A Buffalo Bill és az indiánok viszont már kilép a zsánerkeretek közül. Buffalo Bill valóban létező‘ vadnyugati cirkusza itt a western díszletszerűségére, hamisságára hívja fel a figyelmet. Azonban megjelenő‘, ismerő‘s karakterei csupán egy show keretein belül vadnyugati figurák. A cselekményvilág nem westernszerű, sokkal inkább egy hollywoodi stúdióra emlékeztet Bill cirkusza. Így nem is a wesrernsémák működése, hanem az „Álomgyár”, illetve gyártott termékei által közvetített Amerika-mítosz leleplezése Altman filmjének lényege. Vannak benne westerntöredékek, mint például a végső‘, abszolút díszletszerű párbaj Ülő‘ Bika és Buffalo Bill között. Azonban ezek konstruáltsága, műviessége nyilvánvaló, s Robert Altman nem is a westernelemekre helyezi a hangsúlyt, hanem a show-gépezet identitástorzító mivoltára, és a „Buffalo Bill mint a vadnyugat hő‘se” énkép hamisságára. A Buffalo Bill és az indiánok ráadásul már történetszinten is radikalizálódik, minthogy epizódok füzérébő‘l áll, és a cselekmény végére semmi sem változik, ugyanaz a hazug káosz uralkodik, mint Ülő‘ Bika megérkezése elő‘tt. Az alapvető‘en passzív indián így nem tudta puszta jelenlétével kiváltani az empátiát, és nem tudott elégtételt venni a népét ért igazságtalanságokért, Buffalo Bill hazug történelemábrázolása szórakoztatja a szenzációra éhes, tényeket elvető‘ néptömeget. Akárcsak a hatvanas-hetvenes évekre, üres, megkövült, unalmas szórakoztatóiparrá degradálódott Ó-Hollywood.

Vagyis Altman műve bár alkalmaz műfaji revizionista stratégiákat (például Ülő‘ Bika sokkal szimpatikusabb az egykor pozitív hő‘sként, most megszállott showmanként ábrázolt Buffalo Bill-lel szemben), azonban már nem műfajfilm, a Buffalo Bill és az indiánokban a zsánerjelleg gyenge, inkább egy Nashville-hez hasonló tablófilmként definiálható.

 

 

Westernváltozatok – összegzés

 

A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy Király Jenő‘ klasszikus, posztklasszikus és antiwestern kategóriái közé beiktathatók köztes csoportok. Habár léteznek gyenge műfajú, westernszerű filmek, melyek már nem tekinthető‘k műfajfilmnek, csak analitikus művészfilmnek, az „antiwestern” jelző‘t nem alkalmazhatjuk ezekre, amennyiben a rekonstruktív revizionista Kék katonát vagy a dekonstruktív revizionista Kis nagy embert tekintjük e csoport tagjának. Elő‘bbi egy utazásos kalandnarratívát követ, erő‘s műfajú westernként működik, s igazából csak az utolsó jelenetével sokkolja a néző‘t, lezárásában válik kíméletlenül revizionista westernné. Inkább „sophisticated”, posztklasszikus western, semmint antiwestern. A Kis nagy ember már jóval lazábban kezeli a zsánert, de még mindig megmarad annak keretei között, és következetesen fordítja meg a klasszikus sémákat: a fehér férfi indiánfogságban indiánná válik, majd indiánként lovagol be a bigott társadalomba, a civilizációba, ahol újra találkozik rasszista nő‘vérével és sok más, ellenszenves vagy szánalmas alakkal (mint a naphosszat kocsmában ücsörgő‘, Az árulásban [//The Plainsman//, 1937] még hő‘sként, most semmirekellő‘, részeges cowboyként ábrázolt Vad Bill Hikock-kal). Ezzel szemben A vakond, Az utolsó mozifilm (The Last Movie, 1971) vagy a Buffalo Bill és az indiánok már valóban destruktív, gyenge műfajú analitikus művészfilmnek tekinthető‘k – nem westernek, csak westernszerűek. De a klasszikus műfajfilmek is adaptálódnak a filmtörténetben, így létrejönnek úgynevezett transzformált westernek, melyek csupán egy-két sémán módosítanak (fiatal hő‘sök helyett vagy gyerekeket, mint a Cowboyok [//Cowboys//, 1972], vagy kiöregedett revolverhő‘söket ábrázolnak, mint a Fegyvertársak [//Open Range//, 2003]), hogy autentikusabbá tegyék a hagyományos westernvilágképet és -ideológiát. Ám ettő‘l még ezek nem sorolhatók a revizionista műfajfilmek közé, minthogy ez utóbbiak (nevezhetjük alternatív zsánerfilmeknek is ő‘ket) már nem csupánegy-két klisén változtatnak, hanem radikálisan szubverzívek mind műfaji, mind ideológiai értelemben. Azaz a revizionista zsánerfilmek abszolút nonkonformista filmek, legyen bár szó az erő‘s műfajú, még mérsékeltebb, ellenmítoszokat teremtő‘ rekonstruktív revizionista westernekrő‘l, vagy moderált műfajú, demitizáló, de műfajkeretek közt maradó dekonstruktív revizionista westernekrő‘l.

Ezek alapján pedig tulajdonképpen két, párhuzamos műfajtörténetet különíthetünk el. Az egyik a tradicionális vonulat, a természetes műfajfejlő‘dés. Az idő‘ben elő‘rehaladva a zsánerfilmek adaptálódnak, átvehetik a revizionista műfajfilmek vívmányait, mint például a már említett A félszemű, mely bár egy erő‘sen antihő‘sszerű seriffet ábrázol, mégsem válik ideológiailag szubverzívvé, minthogy mind a cselekvéselvű ideológiát, mind a vadnyugati filmek világképét megő‘rzi. De a természetes műfajfejlő‘dés része például a horror evolúciója is: a harmincas évek szörnyfilmjeitő‘l (Drakula [//Dracula//, 1931], Frankenstein [//Frankenstein//, 1931]) az ötvenes évek mérethorrorjain (A hihetetlenül zsugorodó ember [//The Incredible Shrinking Man//, 1957], The Cyclops [//A küklopsz//, 1957]) és a hatvanas-hetvenes évek okkult horrorjain (Az ördögűző‘ [//The Exorcist//, 1973], Ómen [//The Omen//, 1976]) át a nyolcvanas évek sorozatgyilkosos horrorfilmjeiig (Péntek 13 [//Friday the 13th//, 1980], Rémálom az Elm utcában [//A Nightmare on Elm Street//, 1984]) és napjaink áldokumentum-horrorjaiig (Ideglelés [//Blair Witch Project//, 1999], [REC] [2007]) a rém és a gyilkolás ábrázolása igen, de a zsáner ideológiája nem változott. (Vagyis a történet a szörny elpusztítása felé tart, és általában megmenekül a normalitás. Ha nem, és elbuknak a hő‘sök, mint az Ideglelésben, a film attól még konformista marad, minthogy nem relativizálja a monstrumot és az emberi karaktereket, hanem a hagyományos morális polarizációt alkalmazza.)

Azonban a tradicionális műfajtörténettel párhuzamosan tetten érhető‘ egy alternatív műfajtörténet, ha a revizionista zsánerfilmeket sorba rendezzük. Mint azt Király Jenő‘ leírja, a műfajok története tulajdonképpen egy nagy „szuperszöveg”, melyhez az egyes alkotások révén minden filmkészítő‘ hozzátesz valamit.32 Miként a klasszikus műfajfilmekbő‘l, úgy a revizionista zsánerfilmekbő‘l is összeállítható egy ilyen szupertext. A különbség az, hogy míg a tradicionális műfajok óvatosan, természetesebb módon fejlő‘dnek, adaptálódónak, addig a revizionista műfajfilmek által meghatározható mesterséges, alternatív műfajokat kiemelkedő‘ alkotók vagy szerző‘k fejlesztik egy bizonyos ideológiakritika kifejezése végett. Jack Arnold a No Name on the Bulletet azért készítette, hogy kommentálja a tradicionális hő‘smítoszt, illetve kritizálja a westernhez kapcsolódó hollywoodi ideológiákat a protagonista és az antagonista közt húzódó morális határvonalak felszámolásával. Ugyanezt teszik az olyan horrorfilmek, mint a Szörnyszülöttek (Freaks, 1932), a Holtak hajnala (Dawn of the Dead, 1978) vagy a Snowtown (2011), melyekben szörny és hő‘s elválaszthatatlanok, ső‘t a torz figurák, a monstrumok emberivé, az emberi lények pedig gonosszá, szörnyszerűvé válnak.

S ez az alternatív műfajtörténet nemcsak a westernnél vagy a horrorfilmeknél, de más zsánereknél is kimutatható (például: gengszterfilm: A sebhelyesarcú [//Scarface//, 1932] – Sivár vidék [//Badlands//, 1973] – Nagymenő‘k [//GoodFellas//, 1990]; thriller: Szédülés [//Vertigo//, 1958] – Magánbeszélgetés [//The Conversation//, 1974] – Gyilkos kilátások [//Eden Lake//, 2008]), ám ennek részletes feltárása egy további, nagyobb volumenű kutatás feladata.

 

 

Jegyzetek:

 

1 Király Jenő‘: Apropó western… (A magyar kalandfilm problémái). In: Király Jenő‘ (ed.): Film és szórakozás. Budapest: MOKÉP– Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum, 1981. p. 160.

2 Ibid. p. 156.

3 Bazin, André: A western, avagy a par excellence amerikai filmművészet. In: Balogh Gyöngyi (ed.): Kommunikációelméleti szöveggyűjtemény III.: Tömegfilm. Budapest: Tankönyvkiadó Vállalat, 1979. pp. 103–109.

4 Jarvie, I. C.: A western és a gengszterfilm: néhány mítosz szociológiája. In: Józsa Péter (ed.): Művészetszociológia. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1978. pp. 107–119.

5 Wright, William: Six-guns and Society: a Structural Study of the Myth. Berkeley – Los Angeles – London: University of California Press, 1975. pp. 164–184.

6 ibid. pp. 29–123.

7 Kitses, Jim: Horizons West: Directing the Western from John Ford to Clint Eastwood. New edition. London: British Film Institute, 2004. pp. 1–26.

8 Bazin, André: A western fejlő‘dése. In: Király (ed.): Film és szórakozás. pp. 146–154.

9 Wright: Six Guns and Society. pp. 74–123.

10 Schatz, Thomas: Hollywood Genres. Formulas, Filmmaking and the Studio System. New York: Random House, 1981. pp. 45–60.

11 John G. Cawelti híres könyve a westernrő‘l: Cawelti, John G.: The Six-Gun Mystique. Bowling Green, OH: Bowling Green State University Popular Press, 1971.

12 Király Jenő‘: A film szimbolikája. A kalandfilm formái. III/1. Kaposvár – Budapest: Kaposvári Egyetem Művészeti Kar Mozgóképkultúra Tanszék – Magyar Televízió Zrt., 2010. pp. 264–347.

13 Király: Apropó, western; Király Jenő‘: Mágikus mozi. Budapest: Korona Kiadó, 1998. pp. 118–143.; Király: A film szimbolikája. III/1. pp. 264–285.

14 Király: Apropó western… p. 157.

15 Király: A film szimbolikája III/1. p. 276.

16 Király: Mágikus mozi. p. 126.

17 Király: Apropó western… pp. 157–158.

18 Király: A film szimbolikája III/1. pp. 276–277.

19 Errő‘l bő‘vebben: Slotkin, Richard: Gunfighter Nation. The Myth of the Frontier in the Twentieth-Century America. Norman: University of Oklahoma Press, 1998. pp. 366–378.

20 King, Geoff: New Hollywood Cinema: An Introduction. London, New York: I. B. Tauris, 2002. pp. 128–136.

21 ibid. p. 128.

22 Schatz, Thomas: The Western. In: Gehring, Wes D. (ed.): Handbook of American Film Genres. Greenwood Press, 1988. pp. 25–46.

23 Mason, Fran: American Gangster Cinema From Little Caesar to Pulp Fiction. New York: Palgrave Macmillan, 2002. pp. 120–141.

24 Cawelti, John G.: Chinatown and Generic Transformation in Recent American Films. In: Grant, Barry Keith (ed.): Film Genre R[[link:]]eader III. Austin: University of Texas Press, 2003. pp. 243–262.

25 Berliner, Todd: Hollywood Incoherent. Narration in Seventies Cinema. Austin: University of Texas Press, 2010. pp. 90–117.

26 A Turner-tézisrő‘l bő‘vebben lásd például: Walsh, Margaret: The American West. Visions and Revisions. Cambridge, New York: Cambridge University Press, 2005. pp. 1–3.

27 ibid. pp. 6–10.

28 A problémakört részben érinti, és a „cselekvéselvű ideológiát” felvázolja: Elsaesser, Thomas: A kudarc pátosza: amerikai filmek az 1970-es években. Jegyzetek a motiválatlan hő‘srő‘l. Metropolis (2010) no. 3. pp. 56–65.

29 A revizionista műfajfilmek, a film noir és az olasz neorealista filmek antihő‘seinek összefüggésérő‘l: Pápai Zsolt: Reneszánsz és reformáció. Bevezetés az 1960-1970-es évek hollywoodi filmjébe. Metropolis (2010) no. 3. pp. 10–31.

30 A passzív hő‘s problémájáról a hetvenes évek thrillerjei kapcsán ír: Keathley, Christian: Trapped in the Affection Image. Hollywood’s Post-traumatic Cycle (1970–1976). Elsaesser, Thomas – Horwath, Alexander – King, Noel (ed.): The Last Great American Picture Show. New Hollywood Cinema in the 1970s. Amsterdam: Amsterdam University Press, 2004. pp. 293–306.

31 Errő‘l Pápai Zsolt is ír: Pápai: Reneszánsz és reformáció. ibid. p. 29.

32 Király: Mágikus mozi. pp. 100–118.

 

Vissza

Szerzők


Impresszum


Szerkesztőbizottság: Bíró Yvette / Gelencsér Gábor / Hirsch Tibor / Kovács András Bálint • Szerkesztik: Vajdovich Györgyi / Varga Balázs / Vincze Teréz
Felelős szerkesztő: Vajdovich Györgyi Szerkesztőségi munkatárs: Jordán Helén

E-mail: metropolis [kukac] metropolis.org.hu • Tel.: 06-20-4832523 (Jordán Helén)Metropolis a facebook-on: www.facebook.com/pages/Metropolis/99554613940

Terjesztés: Holczer Miklós • Tel.: 06-30-932-8899 • e-mail: emholczer [kukac] gmail.com
Előfizetés: Előfizetés ára egy évre (4 szám): 3000 Ft + postaköltség (500 Ft / szám). Előfizetési szándékát a metropolis [kukac] metropolis.org.hu e-mailcímen jelezze!

Kiadja: Kosztolányi Dezső Kávéház Kulturális Alapítvány (KDKKA) • 1082 Bp., Horváth Mihály tér 16. • Felelős kiadó: Varga Balázs • Számlaszámunk: OTP 11742001-20034845 ISSN 1416-8154

GDPR

Az oldal sütiket használ. Kérjük olvassa el az Adatkezelési tájékoztatót és ha egyetért vele, fogadja el a Rendben gomb megnyomásával.

GDPR

Az oldal sütiket használ. Kérjük olvassa el az Adatkezelési tájékoztatót és ha egyetért vele, fogadja el a Rendben gomb megnyomásával.

PHPSESSID
PHP belső használatára. Session azonosító, csak a böngésző bezárásáig él.

gtc_lang
Az oldal megjelenési nyelve. Az oldalon ez mindig HU értékű. Az adminisztrációs rendszer használja. 1 hónapos lejáratú.

gtc_gdpr
GDPR elfogadási állapot, 3 hónapos lejárat.

GTC_ENTITY_user
Regisztrált felhasználóknak: ha be vagy jelentkezve hosszú távra, akkor ez egy egyedi azonosítót tartalmaz, amivel a felhasználó minden böngészőmegnyitáskor (vagy session lejáratkor) visszajelentkeztethető. Ezen az oldalon nincs regisztráció.

Az oldal nem használ semmiféle speciális, felhasználók bármilyen adatát érintő sütit, csak olyat, ami az oldal működéséhez szükséges, ezekben személyes adatot nem tárolunk.

Amennyiben a jövőben mégis használnánk marketing célú sütiket, annak listája itt lesz olvasható, és a "Marketing cookie-k" bepipálásával fogadható majd el.