Jordán Helén

Gutenbergtől Spielbergig


Csúri Ákos–Illich Lajos: Gutenbergtől Spielbergig. (Médiaismeret és filmkultúra.)
Szombathely: Sylvester, 1998.

Csúri Ákos és Illich Lajos tavaly megjelent kötete, mely a Médiaismeret és filmkultúra alcímet viseli, a szerzők szándéka, valamint a fülszöveg ajánló sorai szerint tankönyv és segédkönyv. Egyre több általános és középiskolában folyik mozgókép- és médiaoktatás, és az ország néhány egyeteme és főiskolája szaktanárok képzésével is foglalkozik.1 A mozgókép és média iskolai oktatásának jelenlegi helyzetéről: Muhi Klára: Együtt nézzük a Schwarzeneggereket. Filmvilág 41 (1998) no. 9. pp. 24–25.1 Létezik ugyan már néhány jól használható tankönyv és segédkönyv, de e fiatal tantárgy oktatói nincsenek olyan jó helyzetben, mint kollégáik, akik újabb és újabb tankönyvsorozatok tucatjaiból válogathatnak.Az eddig megjelent tankönyvekről: Szíjártó Imre: Tetszik, de nem tudják. Filmvilág 41 (1998) no. 9. pp. 21–22. és Vidovszky György: Gondolatok a tankönyvtárhoz. Mit is nem tanítunk a középiskolában? Metropolis 2–3 (1998–1999 tél–tavasz) nos. 4-1. pp. 156–164.2 Ezért minden új munka megjelenése a piacon hiánypótló lehet. A következőkben módszertani szempontból igyekszem megvizsgálni ezt az új kiadványt.

Sajnos sem a fülszövegből, sem a bevezetőből nem derül ki, hogy a munka tanári kézikönyvnek, tanórákon használható tankönyvnek, vagy olvasókönyvnek készült-e, valamint hogy a szerzők mely korosztálynak szánják. A témakörök felépítése és egyes gyakran használatos kifejezések lábjegyzetben való megmagyarázása arra enged következtetni, hogy a média és a mozgókép területén még teljesen járatlan (tehát 7–8. évfolyamos) fiatalok számára íródott.

A könyv tematikája átfogó, bejárja az információ fogalmától az írott és elektronikus média mai formájáig, valamint a mozgókép születésétől a multiplex-hálózatokig vezető utat, ezért nehéz kapcsolódni hozzá, és szinte lehetetlen beilleszteni egy hat évfolyamot felölelő tantervbe. Hagyományos tankönyvként egyébként sem használható, mert noha a könyv első részében még következetesen kiemelések, "vastag betűs" részek segítik a rendszerezést – a későbbiek során ezek is teljesen elmaradnak –, de sem összefoglaló kérdéseket, sem feladatokat nem találunk az egyes fejezetek végén.

"Médiaismeret helyett inkább Ismerkedjünk a médiával!"

A kötet első fele foglalkozik a médiaismerettel (Csúri Ákos tollából), ezen belül a sajtó, a rádió és a televízió történetével és szerepével, a médiatörvénnyel és a médiaetikával. Az első három fejezet az információ és a kommunikáció fogalmát járja körül, a jelrendszerek kialakulásától – a beszédet és az írást vizsgálva részletesebben – az információs csatornák áttekinthetetlen szövevényéig. A korábban, más tantárgy keretein belül már tanultak néhol új hangsúlyt kapnak, illetve új osztályozási rendszerekkel találkozhatnak a tanulók. (Kedves ötletnek tartom, hogy az egyes témakörök mottójául Murphy-idézeteket választottak, de nem találom a kommunikáció tárgyköréhez illőnek a következőt: "A tévé feltalálása óta az emberiség össz-IQ-ja egyenes vonalú egyenletes mozgással húzódik vissza a képernyő előtt ülők alfelébe, és onnan tovább a szervezeten kívülre." (p. 24.) Mindenesetre jól ellensúlyozza a fejezet egyik nehézkesre sikerült, négy lábjegyzettel ellátott mondatát: "A szándékos verbális kommunikáció mindig együtt jár nem szándékos, nem verbális »felhangokkal«, a szórakoztató kommunikáció révén átadott információ lehet irányító, sőt praktikus, s a par excellence kognitív kommunikáció, a tudományos közlés is tartalmaz affektív elemeket." (p. 26.) Az első két fejezet gondolatmenete összességében kissé csapongó, néha visszatér egy-egy fogalom tisztázásához – talán egy tankönyvben nem túl szerencsésen – többször is hangsúlyozva, hogy bonyolult, még a szakemberek körében sem egyértelműen kategorizálható fogalmakról van szó. Az információ kezdeti forradalmaitól (beszéd, írás, könyvnyomtatás) azonban már logikus, egyenes út vezet az Internetig.

A nyomottsajtóval foglalkozó, gazdagon illusztrált fejezetben megismerkedhetünk számos nyomdai újítás technikai hátterével és a fontosabb nyomdagép-típusokkal a XVII. századtól napjainkig (pl. gőzgép, rotációs gép, offset nyomás, litográfia, linotype és monotype sorszedők, fényszedők). Ezt a sok adatot és nevet tartalmazó részt inkább otthoni feldolgozásra ajánlom.

Az írott magyar sajtó történetének kezdetét (az újságlevelektől 1848-ig) dolgozza föl igen részletesen a következő fejezet (pp. 53–72.). Az új lapok megjelenésére mindig az aktuális történelmi helyzet adott magyarázatot, így a sajtótörténet tagolása is a történelmi korszakhatárokhoz igazodik: megtudhatjuk, mit írt a kuruc sajtó, mit olvastak a felvilágosodás korának első magyar nyelvű lapjaiban, hogyan működött a reformkori cenzúra, vagy mit írt Kossuth a Pesti Hírlap hasábjain. Ismert történelmi személyiségek köszönnek vissza, ezért ugyan ez a rész is bővelkedik megtanulásra nem érdemes adatokban és címekben, de az egyes korszakváltások vázlatos jellemzése és az újságok, folyóiratok rövid bemutatása érthető, érdekes és élvezetes művelődéstörténeti adalék.

A kötet szerzői joggal nem tekintették feladatuknak a magyar sajtótörténet egészének ismertetését, így néhány ismertebb politikai napilap és bulvárlap rövid történetével folytatják a jelenlegi magyarországi médiastruktúra felvázolását. (Bevezetésként az MTI történetéről olvashatunk, azonban anélkül, hogy legalább néhány mondatban leírnák tevékenységi körét, működési elvét és célját. Itt találkoznak először a diákok a médiatörvény fogalmával is, de majd csak harminc oldallal később tudják meg, mi is az.) Öt napilapot (Magyar Hírlap, Népszava, Magyar Nemzet, Új Magyarország, Napi Magyarország) és három bulvárlapot (Mai Nap, Kurír, Blikk) mutatnak be a szerzők. Rövid történetükön kívül a lapok politikai szemléletéről és a tulajdonosukról, kiadójukról kapunk információkat. Talán szerencsésebb lett volna a konkrét lapok – esetenként gyorsan változó – adatai helyett a napi-, heti- és havilapok fajtáit, általános jellemzőit bemutatni és legalább néhány fontosabb rovattípust alaposabban megvizsgálni.

Az elektronikus médiával való ismerkedés ismét egy nagyobb lélegzetű technikatörténettel kezdődik (pp. 81–99.): Morse távírója, Bell távbeszélője, a szikratávíró és az ikonoszkóp jelzik a távközlés, a rádiózás és a televíziózás történetének főbb állomásait. Megismerhetjük az információs robbanást előidéző találmányok működési elvét és eddigi alkalmazási körét. Ezt követi a magyar közszolgálati médiumok (MTV1, MTV2, Duna Televízió, Magyar Rádió és a városi televíziók) és a kereskedelmi médiumok (TV2, RTL-KLUB, TV3, Szív TV, HBO és néhány rádiócsatorna) történeti ismertetője. (Ismét egy szerkesztési hiba: a közszolgálatiság és a kereskedelmi jelleg meghatározását megelőzi a konkrét csatornák jellemzése.)

Külön fejezetet szentel a szerző a gyötrelmesen lassan megszülető médiatörvénynek. Választ kapunk arra a kérdésre, hogy miért van szükség médiatörvényre, olvashatjuk néhány alapelvét és megtudjuk, mi az az ORTT. Tanári értelmezés nélkül bizonyára érthetetlen maradna ez az igen fontos, de nehézkes nyelvezetű és sok politikai háttér-információt igénylő rész. (Úgy vélem, nem szabad magyarázat nélkül hagyni például a következő, gyerekek számára értelmezhetetlen mondatot: "… ám a törvény megalkotása – politikai játszmák, és a köztársasági [sic!], valamint a miniszterelnök között egyre mélyedő ellentét végett – éveket csúszott, ami nagy kárt okozott, mind a magyar médiának, mind közönségének."(p. 108.))

média és a politika viszonyát vizsgáló fejezetet (pp. 112–141.) tartom a módszertanilag leginkább megkérdőjelezhetőnek. Amint maguk a szerzők is megjegyzik, rendhagyó módját választották a kultúra, a politika és a média közötti összefüggés megvilágításának – interjút készítettek a Magyar Televízió néhány fontos személyiségével. Nagy Richárd, Kornidesz Mihály, Nahlik Gábor és Szinetár Miklós vall a tévénél eltöltött évekről. A lejegyzett beszélgetéseket a felnőtt olvasó minden bizonnyal érdekesnek találja majd, hiszen az elmúlt két évtized (kultúr)politikája sejlik át a mesélők történetein.A beszélgetések egyébként rövidített formában az MRT-MTV-MTV Rt. című könyvben olvashatók. (szerk.: Schmitt Péter, 1998.)3 Több szempontból is elhibázottnak tartom azonban, hogy ezek az interjúk tankönyvbe kerültek. Az egyik komoly problémát az jelenti, hogy csak egy igen alapos korrajz nyújthatna segítséget ahhoz, hogy az elmondottakból a diákok számára valóban valósághűen rajzolódjon ki a média és a politika viszonya. Ehhez kevés a lábjegyzetben olvasható rövid bevezető. Úgy gondolom, hogy még történelemtanárként is elég reménytelen és kényes vállalkozás a közelmúlt eseményeiről objektív képet adni, és szinte lehetetlen elkerülni a – különben nem megengedett – politizálás csapdáját. A másik kifogásolnivalót abban találom, hogy a megkérdezett riportalanyok néhány spontán megjegyzése, nyilvánvalóan nem megvágott anekdotikus története a tankönyv hasábjain nagyon meglepően hat és ezáltal könnyen ellentétes hatást válthat ki. (Tanár legyen a talpán, aki az alábbi sorok olvasása után kézben tudja tartani az órát: "…telefonált Kádár János titkárságáról Jolika. […] »gyere be, a főnök akar veled beszélni«. Velem? Fogalmam nem volt, hogy miért, gondolkoztam, hogy milyen balhét csináltam, nő-, vagy pénzügyem lett volna, de az sem volt, viccet sem meséltem akkor éppen róla. Bementem […], Kádár egy öreg veteránt kísért ki […] »Na jöjjön maga vén csavargó!« – szólt felém [Kádár]. «Jolika, konyakot meg kávét!». Ezen egészen meglepődtem, mert ezt az Öreg csak akkor kérte, ha valami kitüntetés, előléptetés következett – letoláshoz nem adtak kávét. Rágyújtunk, ő mindig Symphoniára, Jolika behozza a konyakot, leteszi, »hagyja itt az üveget«." (p. 117.) Ezt a fejezetet mindenképpen "csak 18 éven felülieknek" ajánlom!

A közszolgálatiság korrekt meghatározása és a felvetődő dilemmák boncolgatása után a médiaetika alapnormáit gyűjtötték csokorba a szerzők, és a könnyebb érthetőség kedvéért egy-egy paragrafust konkrét televíziós példával is illusztráltak. Olvashatunk – többek között – a felelősségről, a pártatlanságról, a hírzárlatról, a rejtett kamera alkalmazásáról, a személyi adatok felhasználásáról és a szponzorálásról.

A médiaismerettel foglalkozó rész utolsó fejezete ismét könnyedebb hangvételű; a tankönyv írói gyakorlati jó tanácsokkal kívánják ellátni a tanulókat arra az esetre, ha az "évek folyamán vezető beosztásba kerülve" interjút kell adniuk. (Valószínűleg itt sem a 12–16 éves korosztályra gondoltak!) Egy kis szerepjátékra biztatják a szerzők a diákokat, hogy könnyebb legyen majd a médiával szemben csatát nyerni. Ilyen és ehhez hasonló tanácsokat kapunk: "Ha mi vagyunk a házigazdák, akkor legyünk előzékenyek, udvariasak, a megbeszélt időpontban ne várakoztassuk, ne bonyolítsunk pont akkor »még fontosabb megbeszéléseket«. Ez öngól. A »Kávét, vagy esetleg egy kis üdítőt?« kérdés bátran elhagyhatja a szánkat, nem rokkan bele a cég, de szeszes itallal csak akkor […] kínáljuk, ha előzetes információk alapján megtudjuk, hogy ez kifejezetten jó pont." (p. 168.) Sajnos a médiával való személyes találkozás néha valóban komoly manőverezést igényel, de a vezető pozícióba kerülő gyerekeknek bizonyára lesz alkalmuk másutt elsajátítani a füllentés, ügyeskedés, színjáték technikáját!
 
 

"…tudatosabb mozizás…"

A tankönyv filmkultúrát tárgyaló része (Illich Lajos munkája) hagyományos módon, a film születésének előzményeivel kezdi a vizsgálódást: nyomon követhetjük a fénykép és a mozgókép fejlődésének fontosabb állomásait. Megemlékezik a könyv a film őstörténetének kiemelkedő személyiségeiről – a Lumiere és Pathé fivérek mellett olvashatunk Méliès-rol, akit Illich a tudományos-fantasztikus műfaj apostolaként méltat. Bizonyára élvezettel olvassák majd a diákok az általa alkalmazott leggyakoribb trükkök leírását (stop-trükk, kasírozás, kettős expozíció).

A következő fejezetben ismét a technika játssza a főszerepet. A kezdeti technológiákkal ugyan már találkoztunk, de most megismerhetjük a hangrögzítés különböző módszereit is, és végigkísérhetjük a hangtechnika fejlődését egészen a mai multiplexekben élvezhető DTS, THX vagy SDDS rendszerekig. A színes film technikájának bemutatása előtt ismertetőt kapunk a fekete-fehér fotók színezésének történetéről és a színkeverés különböző módszereiről. A műszaki érdeklődésű gyerekek örömére részletes leírás szerepel a fejezetben az objektívről, a kameráról, a videotechnikáról és a világításról, de a trükkök műszaki hátterét felfedő oldalakat bizonyára még többen fogják lapozgatni. A képformátumok történetével is eljutunk napjaink legmodernebb mozijaiba, ahol "a hatás szinte túlszárnyalja a valóságot". Módszertanilag nem találom helyeselhetőnek, hogy ez a hosszabb filmtechnológiai rész (pp. 193–223.) – melynek alfejezetei többnyire a multiplex-mozik, illetve a hollywoodi szuperprodukciók méltatásával végződnek – úgy szerepel a tankönyvben, hogy előtte – és sajnos a későbbiekben is – alig esik szó a film művészi kifejezőeszközeiről. A hangsúlyeltolódás miatt a könyv – valószínűleg a szerzők szándéka ellenére – azt sugallja, mintha a film értékét elsősorban a technika fejlettsége határozná meg. Az egyébként is hollywoodi filmeken felnövő 12–14 éves korosztálynak ezek után nehéz lesz bebizonyítani, hogy egy nem túl jó hangminőségű, fekete-fehér, uram bocsá’ némafilm is értékes lehet.

A negyedik fejezetben könnyed, köznyelvi stílusban mesélik el a gyerekeknek, hogyan készül el a film. (A leírt folyamat leginkább a hollywoodi tömegfilmek elkészülésére jellemző.) A gyerekek megismerkednek a stáb három fő tagjának (producer, forgatókönyvíró, rendező) feladatkörével. A producer – kulcsfontosságú személy – megtalálja a megfelelő forgatókönyvírót és kiválasztja a rendezőt. Szükség van még további szakemberekre: asszisztensre, operatőrre, technikusokra stb., s végül a színészekre. Néhány hét alatt befejeződik a forgatás és elkezdődnek az utómunkálatok – a vágás és a hangkeverés. Miután a stáb szétoszlik, a producer ismét munkába lép: az előzetes vetítések tanulsága alapján finomításokat eszközölhet, és végül "levezényli a film kiaknázását"A következőkben a hollywoodi filmforgalmazás történetéről olvashatunk, amely a világon szinte mindenütt mintájául szolgált a forgalmazó cégek működésének. A könyv felvázolja a jelenlegi magyar forgalmazás gyakorlatát is.

Aránytalanul hosszúnak és túlontúl részletezőnek találom a hollywoodi stúdiórendszer bemutatását a következő fejezetben (pp. 233–256.). A rendszer kialakulásának, tündöklésének és alkonyának krónikája után 13 stúdió történetébe tekinthetnek bele a diákok a Paramount Picturestől egészen az 1994-ben alapított DreamWorks SKG-ig. A rengeteg évszám és név, valamint közel száz hollywoodi produkció – köztük a nyolcvanas, kilencvenes évek sikerfilmjei – felsorolása helyett talán hasznosabb lett volna néhány jellegzetesebb alkotást kiválasztani, és részletesebben elemezni. (Természetesen a tanár kiválaszthat bármilyen filmet vagy filmrészletet, amelyeket az órán elemeznek, de talán segíthet, támpontul szolgálhat egy-egy könyvben bemutatott példa.)

A következő fontos és hasznos – de sajnos hiányos – fejezet az egyes filmeken túlmutató általános műfaji jellegzetességeket mutatja be. A filmkultúrával ismerkedő diákokat mindenképp el kell juttatni oda, hogy képesek legyenek a látott filmek műfaji meghatározására. A terjedelmi korlátok ellenére elég alapos a filmhíradót és a dokumentum-, valamint propagandafilmet vizsgáló rész. Olyan fontos nevekkel találkozunk, mint Flaherty, Dziga Vertov, Eisenstein, Ruttmann vagy Riefenstahl. Nagy kár, hogy hazánk kiváló dokumentarista iskolájának – az egész könyvben – mindössze két apró betűs sor jut. A tankönyv egyik legnagyobb adóssága, hogy a játékfilmes műfajok közül csak a legnépszerűbbekkel foglalkozik. A szerző lényegretörően és érthetően foglalja össze a katasztrófafilm,a western, az akciófilm, a horrorfilm, a sci-fi, a filmvígjáték, a musical és a film noir történetét és legfőbb stílusjegyeit – a műfaj legújabb alkotásait is megemlítve –, de ismét nagyon aránytalannak érzem, hogy túlnyomórészt amerikai tömegfilmeket említenek (ráadásul anélkül, hogy a tömegfilm és a szerzői film – vagy ha úgy tetszik, művészfilm – közti különbségről szó esett volna). Ebben a fejezetben egyedül a film noir kapcsán kerül terítékre az európai művészfilm, mint amely a negyvenes években soha azelőtt és azóta nem látott hatást gyakorolt az amerikai filmgyártásra. A műfajok felsorolásán túl azonban nagyon hiányolható az olyan filmtörténeti jelentőségű stílusirányzatok felsorolása, mint a német expresszionizmus, a cseh, a lengyel és angol újhullám, vagy a német új film, amikről sajnos a tankönyv további fejezeteiben sem esik szó. Természetesen védhető az a tanári álláspont, mely szerint a filmkultúrával ismerkedő gyerekeket nem kell azonnal a tőlük távol álló európai művészfilmmel "elijeszteni" az igényes filmektől, de Fritz Lang, Menzel, Wajda, Wenders, Fassbinder, Schlöndorff – és még sorolhatnám a könyvből kimaradt rendezőket – munkássága szervesebb részét képezi az európai filmkultúrának, mint sok más megemlített rendező.

A gyerekek érdeklődési köréhez igazodva külön fejezet foglalkozik az animációs műfajjal. Olvashatunk az animáció elvéről, ősi technikáiról, természetesen Walt Disney-ről és a Hanna–Barbera párosról, továbbá a számítógépes animáció legfrissebb termékeiről. Örvendetes, hogy a hazai animáció jeles képviselői is helyet kaptak ebben a fejezetben: Macskássy Gyula, Várnai György, Jankovics Marcell, Rófusz Ferenc és Halász János munkáival ismerkedhetnek a gyerekek.

Filmek és földrészek című fejezet (pp. 289–305.) igyekszik némiképp helyrebillenteni az amerikai filmek javára felborult egyensúlyt. A magyar mellett a francia, az olasz, a szovjet-orosz, a svéd, az indiai és a japán filmgyártásnak szentel figyelmet a tankönyv a legfontosabb műfajok, rendezők és filmek megemlítésével. (Ha korábban nem, talán itt kaphatott volna helyet az imént hiányolt angol, német, cseh és lengyel film.) A magyar filmtörténet rövid összefoglalása a terjedelem miatt nem is léphet igazán túl a különböző történelmi korszakok legjelentősebb műfajainak, rendezőinek egy-egy mondattal történő bemutatásán és filmjeinek felsorolásán. (Nem szeretnék hiánylistát összeállítani, hiszen egy tankönyvnek nem feladata a filmtörténet egészének összefoglalása; és ebben a részben sem a teljesség hiánya zavaró, hanem sokkal inkább a megemlített filmek kiválasztásának szempontját tartom néhol megkérdőjelezhetőnek. Ha jut hely a Sztracsatellának, A miniszter félrelépnek, a Pogány Madonnának, akkor Bódynak, Jelesnek, Grunwalskynak miért nem?)

A tankönyv zárófejezete a filmfesztiválok világába kalauzol minket; ellátogatunk Cannes-ba és részt veszünk az Oscar-díj-kiosztó ünnepségen.

A filmkultúrával foglalkozó rész a már többször említett aránytalanságok mellett adósunk marad a film kifejezőeszközeinek (a film formanyelvének) bemutatásával. Csak érintőlegesen hallunk képkivágásról, beállításról, jelenetről, kameramozgásokról, montázsról (!), a színészi játékról, és egyáltalán nem kerül sor a filmes elbeszélésmódok tárgyalására.

A könyvhöz nem tartozik bibliográfia, de a szerzők összeállították az ajánlott olvasmányok listáját (ami valószínűleg egyben a felhasznált művek jegyzéke is). Jól használható a név- és tárgymutató, mely külön kiemeli a filmcímeket és a filmes műfajokat.

Összességében és egészében a könyvet – elsősorban a fejezetek eltérő korcsoportnak szóló tematikája miatt – nem tartom alkalmasnak arra, hogy a mozgóképpel és médiával foglalkozó középiskolás vagy fiatalabb korú gyerekek tankönyvéül szolgáljon. Különálló fejezeteit azonban kiegészítő olvasmányként jól fel lehet használni a különböző évfolyamokon. (Például a trükkökről vagy az animációról szólót a 7–8. osztályokban, vagy a médiaetikával foglalkozót a 11–12. osztályosoknál.) A technikatörténeti és a legújabb technológiákat ismertető részeket pedig biztosan örömmel forgatják majd a tanárok, akiket a diákok ezen a területen gyakran zsebre vágnak. Ott a helye tehát a többi filmes könyv mellett a polcon minden iskola könyvtárában.

Vissza

Szerzők


Impresszum


Szerkesztőbizottság: Bíró Yvette / Gelencsér Gábor / Hirsch Tibor / Kovács András Bálint • Szerkesztik: Margitházi Beja / Vajdovich Györgyi / Varga Balázs / Vincze Teréz
Felelős szerkesztő: Vajdovich Györgyi Szerkesztőségi munkatárs: Jordán Helén

E-mail: metropolis [kukac] metropolis.org.hu • Tel.: 06-20-4832523 (Jordán Helén)Metropolis a facebook-on: www.facebook.com/pages/Metropolis/99554613940

Terjesztés: Holczer Miklós • Tel.: 06-30-932-8899 • e-mail: emholczer [kukac] gmail.com
Előfizetés: Előfizetés ára egy évre (4 szám): 3000 Ft + postaköltség (500 Ft / szám). Előfizetési szándékát a metropolis [kukac] metropolis.org.hu e-mailcímen jelezze!

Kiadja: Kosztolányi Dezső Kávéház Kulturális Alapítvány (KDKKA) • 1082 Bp., Horváth Mihály tér 16. • Felelős kiadó: Varga Balázs • Számlaszámunk: OTP 11742001-20034845 ISSN 1416-8154 (Nyomtatott) ISSN 1417-3751 (Online)

GDPR

Az oldal sütiket használ. Kérjük olvassa el az Adatkezelési tájékoztatót és ha egyetért vele, fogadja el a Rendben gomb megnyomásával.

GDPR

Az oldal sütiket használ. Kérjük olvassa el az Adatkezelési tájékoztatót és ha egyetért vele, fogadja el a Rendben gomb megnyomásával.

PHPSESSID
PHP belső használatára. Session azonosító, csak a böngésző bezárásáig él.

gtc_lang
Az oldal megjelenési nyelve. Az oldalon ez mindig HU értékű. Az adminisztrációs rendszer használja. 1 hónapos lejáratú.

gtc_gdpr
GDPR elfogadási állapot, 3 hónapos lejárat.

GTC_ENTITY_user
Regisztrált felhasználóknak: ha be vagy jelentkezve hosszú távra, akkor ez egy egyedi azonosítót tartalmaz, amivel a felhasználó minden böngészőmegnyitáskor (vagy session lejáratkor) visszajelentkeztethető. Ezen az oldalon nincs regisztráció.

Az oldal nem használ semmiféle speciális, felhasználók bármilyen adatát érintő sütit, csak olyat, ami az oldal működéséhez szükséges, ezekben személyes adatot nem tárolunk.

Amennyiben a jövőben mégis használnánk marketing célú sütiket, annak listája itt lesz olvasható, és a "Marketing cookie-k" bepipálásával fogadható majd el.