Tekintsük az arcot egyszerűen csak komplex adathordozó egységnek, mely első látásra dekódolhatóan tartalmazza faj, nem, életkor, hangulat és egészségi állapot információit, vagy olyan “rendellenes” felületnek, melyben szellemi és anyagi találkozik (Deleuze–Guattari); netán a belső és külső között húzódó vékony hártyának, mely egyaránt megnyithatja és lezárhatja e két világ közti közelekedést azzal, hogy ugyanolyan jól működik a kifejezés és elleplezés szerveként – újra és újra az arc természetének sokoldalúságával, és nehezen definiálhatóságával szembesülünk. A 2005-ben záruló Future Face című, az arcot fiziognómiai, pszichológiai, anatómiai, orvostudományi és digitális technológiai keresztmetszetbe helyező, az arc múltjával, jelenével és jövőjével egyaránt foglalkozó kiállítás kurátara, Sandra Kemp ötévi kutatómunka után levont konklúziója szerint az arc és személyiség kapcsolatáról Arisztotelész óta feltett és vitatott kérdések a mai napig érvényben vannak, és zömmel megválaszolatlanok maradtak.
Mindezek mellett az arc természetének felderítése sokat köszönhet a mozgókép feltalálásának és a filmelméleti gondolkodásnak, Demëny és Edison tudományos ihletésű, a beszélő, tüsszentő, csókolózó arc mozgástanulmányaitól egészen Deleuze arcnagyközeli-definíciójáig, melyhez a kép tárgyának tulajdonságaiból kiindulva, először az “arcság” fogalmát definiálja. A kép tárgya ugyan további kérdéseket szül, de bizonyos jellemzők mentén leírható, éppen ezért mielőtt arc és film kapcsolatának további vonatkozásaiba belemennék, saját megjegyzéseimmel kiegészítve felidézném annak a négy fontosabb, egymást átjáró területnek a rendszerét, melyben Daniel McNeill legújabb, multidiszciplináris megközelítésű könyvében az arc témáját tárgyalja. A négy terület: anatómia, identitás, kommunikáció és szépség...