„1977-ben végez az ELTE magyar-francia szakán. Színház- és Shakespeare-rajongása ellenére Jancsóból ír szakdolgozatot Szabó Balázshoz, nem színház-, hanem filmkritikus lesz. Hét évig szabadúszó nyelvtanár, felnőtteket tanít, s közben rendszeresen publikál a Kritikában, ritkábban a Táncművészetben, tánctörténeti és kortársi táncról szóló tanulmányokat fordít franciából és angolból.

1984-ben felveszik a Filmtudományi Intézetbe kutatónak, egy év múlva átkéri magát a Filmkultúrához.

1992-ben egyéves ösztöndíjjal kultúrpolitikát tanul Párizsban a dijoni egyetem kihelyezett tagozatán egy 15 fős nemzetközi csapatban.

1996-ban a Filmkultúra többi szerkesztőjével együtt - az összes társművészeti lapot évekkel megelőzve - megcsinálja az interneten az első magyar kulturális szakfolyóiratot. Filmklubot vezet, tanfolyamokon, főiskolán, az ELTÉ-n is tanít. Kollektív munkákban dolgozik legszívesebben, lexikonokban, a MozgóKépTár CD-ROM-ban, gyűjteményes kötetekben publikál.

Renoir, Tati és Truffaut munkamódszerének és szellemi örökségének híve.”

(Urbán Mária önéletrajza a Filmkultúrában)

Égővörös felkiáltójel a metró peronján, amint hevesen vitatkozunk valamilyen magyar filmről egy filmszemlés vetítés után – ezt a képet látom magam előtt, Mari a piros télikabátjában, fején passzoló színű, széles karimájú kalap (imádta a kalapokat). A hosszú, vetítésekkel teli nap után érvei elől menekülve először megpróbálok úgy tenni, mintha az egész nem is lenne annyira fontos. Vannak rossz filmek, hát vannak, sok film van a szemlén, ennyi közt szükségszerűen vannak rosszak is, nem is érdemes velük foglalkozni. De Mari nem hagyja annyiban, a franciákkal jön, hogy ugyanebből a témából mit hozott ki Rivette. Mari általában a franciákkal jött, ezt szerettem, mert a franciákkal jönni, az már eleve jelent valamit, egy másik világot, a filmművészet szeretetének, a mozi iránti rajongásnak egy bizonyos fokát és minőségét. És ott volt persze a számonkérés, hogy kikérjük magunknak azt, ami nem eléggé jó, személyes, eredeti, izgalmas, felforgató – az olyan filmeket, melyek nem méltóak mindahhoz, amit azok a bizonyos franciák olyan magas szinten műveltek.

Az indulatos Mari, amint filmekről vitatkozik – ez a kép marad meg bennem, és amit képviselt: hogy a filmkritikus sosem lehet közömbös, ha rossz filmet lát, azért, ha jót, akkor meg azért, hiszen mi másért is csinálnánk filmes lapot…

Vincze Teréz