Szerző: Vécsey Virág
Az elmúlt évtizedben a klímaváltozás egyre kézzelfoghatóbb következményeivel párhuzamosan rendkívüli figyelmet kapnak a környezeti, ökológiai témák a nyilvánosságban és a tudományos élet különböző, akár a természettudományokon kívül eső diszciplínáiban is. A humántudományoktól már a 80-as évek óta nem áll távol a „zöld ügyek” tematizálása (pl. ökokritika, környezeti kommunikáció), a filmelmélet művelői pedig a 90-es évek közepe óta foglalkoznak a mozi ökológiai vonatkozásainak kritikai vizsgálatával[1]. Utóbbira MacDonald 2004-es cikkében[2] használja először az ökomozi (ecocinema) kifejezést. Az ökomozi ember és természet viszonyát, valamint a nem-emberi természet filmes reprezentációit vizsgálja. Kiindulópontja egyrészt az, hogy a kapitalista gazdasági-társadalmi berendezkedés jelenlegi formája embert és környezetet egyaránt károsítja. Másrészt az, hogy a film – függetlenül attól, hogy kimondottan törekszik-e erre – betekintést nyújt ember és természet viszonyának mindenkori helyzetébe. Itthon az ökomozi elhivatott képviselője Hódosy Annamária, akinek második ökokritikai könyve a populáris filmekről[3] éppen idén februárban jelent meg.
Turnacker Katalin egyfelől illeszkedik az ember és természet viszonyát filmen keresztül vizsgálók sorába Oikos színei – Ökológiai dokumentumfilmek című kötetével, másfelől magát nem helyezi ebbe a kontextusba. Ehelyett a humánökológia zömében hazai képviselőinek műveire támaszkodik, akik a társadalomtudomány és a természettudomány határára pozicionálják magukat. Turnacker könyve a szó szoros értelmében ezen a határon áll, hiszen a kötet fejezeteit többnyire egy ökológiai probléma vagy jelenség természettudományos leírásával indítja, amit egy, a jelenséget illusztráló film elemzése követ. Így kerül párba a klímaváltozás Al Gore Kellemetlen igazság (Inconvenient truth, 2006) című filmjével és a Forrongó jéggel (Ice on Fire, 2019), a biodiverzitás csökkenése Darwin rémálmával (Darwin’s Nightmare, 2004) és A méhek világával (More than Honey, 2012), a nukleáris erőművek melléktermékeként keletkező radioaktív hulladékok problémája pedig Az Örökkévalóságig (Into Eternety, 2010) című filmmel. A szerző kissé normatív módon a dokumentumfilmeket ökológiai problémák és megoldási javaslatok hordozójaként tételezi és szembeállítja a szórakoztató célú tömegkultúrával. A könyv céljául pedig azt tűzi ki, hogy a filmek esztétikai megjelenítésének elemzésével a természeti-társadalmi rendszerek kölcsönhatásait bemutassa. A cél tehát inkább humánökológiai üzenetek megfogalmazása: leírásokkal felvezetni az éghajlati rendszerek jellemzőit, a globális felmelegedést (sic!) vagy a biodiverzitást. Természeti és társadalmi jelenségek összefüggése és ezek jelentősége vitán felül áll, a tudományos szövegekben azonban a szerzők többnyire a saját tudományterületük határain belül maradnak. A L’Harmattan Kiadó Környezet és társadalom – XXI. századi forgatókönyvek sorozata magában foglal a humánökológia más, a szerző által is hivatkozott képviselőitől is köteteket, ami az interdiszciplináris felfogás szerző által gyakorlatba ültetett, direkt alkalmazását kontextusba helyezi.
A filmelemzések a szerző évtizedes szakmai tapasztalatát, tudását és érzékenységét dicsérik, amely főleg a kötet Herzoggal foglalkozó részében bontakozik ki. Turnacker, aki már egy kötetet szentelt a kultikus német rendező munkásságának[4], az Oikosban a társadalmi és ökológiai rendszerek összefüggéseinek problémáit azonosítja. Herzog európai vonatkozású tematikái után globális jelenségek felé fordult 2001 után, olyan filmekkel, mint például az elemzett A fehér gyémánt (The White Diamond, 2004), A Grizzlyember (Grizzly Man, 2005), a Végtelen kék mélység (The Wild Blue Yonder, 2005) vagy az Elveszett álmok barlangja (Cave of Forgotten Dreams, 2010). Herzog munkássága azért különösen érdekes ebben a kontextusban, mert játék- és dokumentumfilm határai összemosódnak benne. Turnacker felhívja a figyelmet a fantasztikum és dokumentum összefonódására, ami filmelmélet-történeti perspektívából szemlélve illeszkedik a műfaji besorolások dinamikus változásainak sorába. Fantasztikus fikció és dokumentarizmus összefüggései rímelnek a szerző írásának egészére, mely maga is olvasható az ismeretelméleti és műfaji határok merev rendszerének szétfeszítésére tett kísérletként. A herzogi dokumentum-sci-fiket tárgyaló szakasz a filmek textuális elemzésén túl a produkciós kontextus materiális vonatkozásait és a fogadtatás egyes elemeit is felvillantja, amelyek fontos adalékot képeznek a téma egésze szempontjából. Ennél nagyobb figyelmet kap ugyan az egyes filmek elhelyezése Herzog életművén belül, de a szerző ennek segítségével tudja bemutatni a tematikus és műfaji sokféleségen átívelő koherenciát, ami a rendező művészi-egzisztenciális koncepciójából fakad.
Részlet a Végtelen kék mélység című filmből
Turnacker Katalin munkája kiállás az ökológiai szemlélet mellett, főhajtás a környezeti témájú zöld dokumentumfilmek előtt, amelyek a társadalmi-gazdasági és környezeti válság összefüggéseit a szerző olvasatában nemcsak pontosabban tárják a közönség elé, mint más filmes műfajok, de megoldási javaslatokat is tartalmaznak. Filmtudományi tanulmánykötetként nem tekinthetünk ugyan erre a könyvre, de humánökológiai kitekintésként a dokumentumfilmekre, egyfajta kísérletként az interdiszciplinaritás gyakran hangoztatott igényének explicit kielégítésére, viszont igen.
Turnacker Katalin: Oikos színei – Ökológiai dokumentumfilmek. Budapest: L’Harmattan, 2023.
[1] Rust, Stephen–Monani, Salma: Introduction: cuts to dissolves – defining and situating ecocinema studies. In: Rust, Stephen–Monani, Salma–Cubitt, Sean (eds.): Ecocinema Theory And Practice. New York & London: Routledge, 2013. pp 1–15.
[2] MacDonald, Scott: Toward an Eco-Cinema. Interdisciplinary Studies in Literature and Environment 11 (2004) no. 2. pp. 107–132.
[3] Hódosy Annamária: Klímaszörnyek. Ökokritika és populáris film 2. Szeged: Tiszatáj Alapítvány, 2024.
[4] Turnacker Katalin: A haszontalan meghódítói: Werner Herzog filmjei. London: Globe Edit, 2017.