Enyedi Ildikó: Az én XX. századom



Szerző: Vincze Teréz

Enyedi Ildikó első egész estés játékfilmjét, Az én XX. századomat az 1989-es Cannes-i Filmfesztiválon mutatták be, ahol elnyerte a legjobb elsőfilmnek járó Arany Kamera-díjat. 2000-ben, az új millennium alkalmából rendezett szavazáson, a magyar filmkritikusok a filmet beválasztották a valaha készült legjobb magyar filmek tizenkettes listájára. Ez, a maga korában szinte társtalannak tűnő, egyedi film mára klasszikussá vált: formai eredetisége, világképe, humora és szabadsága időtlennek látszik.

Experimentális gyökerek

A magyar film az 1980-as években bővelkedett filmnyelvi kísérletezésben. Az évtized első felét olyan formabontó művek jelzik, mint a Kutya éji dala (Bódy Gábor, 1983), az Őszi almanach (Tarr Béla, 1983) és az Álombrigád (Jeles András, 1983), melyek a filmtörténeti hagyományoktól való elszakadás radikális példái.[1] Ezek a művek először tették láthatóvá a szélesebb közönség körében is (bár az Álombrigád 1989-ig be volt tiltva) azokat az avantgárd, experimentális törekvéseket, melyek korábban csak szűk körben, és rövidfilmeken keresztül voltak jelen, elsősorban a Balázs Béla Stúdió alkotói által. Az 1960-as évek óta létező, az alkotóknak viszonylagos szabadságot biztosító műhelyben fiatal, pályakezdő rendezők működtek, s e filmeket csak filmklubokban, speciális vetítéseken lehetett látni. Az 1970-es évek közepétől olyan 'dilettánsok' is nagy számban jelentek meg itt, akik más művészetek felől érkeztek, és nem tekintették magukat filmkészítőnek. Így vált a BBS a zene, a képzőművészet, a színház és a film olvasztótégelyévé, avantgárd műhellyé, ahol minden helyet talált, ami kiszorult a hivatalos, 'profi' filmgyártásból, ami elkötelezetten újító, kísérletező volt.[2] Ebből a műhelyből indult kisfilmekkel Enyedi Ildikó is az 1980-as évek elején.

A korszak és Enyedi filmje szempontjából is fontos, hogy 1988-ban bemutatták Tarr Béla Kárhozat című, fekete-fehér filmjét, mely elindította az 1990-es évek meghatározó magyar filmes trendjét, az ún. „fekete szériát”. Hosszú idő óta ez volt az első fekete-fehér film a magyar filmgyártásban, amely első filmes rendezők egész hadát késztette arra, hogy az ezt követő években fekete-fehérben készítsék el debütáló műveiket – közéjük tartozott Enyedi is. Természetesen e filmek nemcsak színükben hasonlítottak, hanem abban is, hogy jelen volt bennük egyfajta elvont, univerzalisztikus látásmód; ugyanakkor elfordultak a realista pszichologizálástól, a profi látványvilágtól, a társadalmi-politikai konkrétságtól, és az államhatalommal való bármiféle diszkurzustól ­– ami egyébként a magyar film megelőző korszakainak fontos hagyománya. Enyedi filmjének hazai és nemzetközi sikere azt bizonyította, hogy a magyar 'profizmus' érdektelenné vált, a 'dilettánsok' újíthatják meg a kifáradóban lévő magyar filmművészetet.[3]

Mágikus mesélő

Az én XX. századom a 19. és 20. század fordulójának éveiben játszódik, s történetének gerincét két ikerlány, Dóra és Lili története szolgáltatja. A lányok Budapesten szegény sorba születtek, majd külön nevelkedtek, és a századfordulóra fiatal nővé cseperedve nagyon eltérő életet élnek. A világutazó Dóra független kalandornőként csavarja ujjai köré és használja ki férfi áldozatait, míg Lili a szüfrazsettek és a földalatti politikai mozgalmak híveként szórólapot terjeszt, merényletet tervez. Kettőjüket Z, a művelt magyar utazó kapcsolja össze egy szerelmi háromszögbe, miközben a férfi nincs tudatában, hogy egyszerre két különböző nővel van dolga. A romantikus történetváznál azonban fontosabb az események kontextusát adó századfordulós tudományos és technikai fejlődés, valamint a kor ideológiai nézeteinek reflexiója. A korszak fontos találmányai – mint a villanyégő, a vezeték nélküli távíró vagy maga a mozi –, illetve a korszak ideológiai mozgalmai – mint a nőjogi küzdelmek, a pszichoanalízis, a darwinizmus vagy az anarchizmus – egyaránt kiemelt szereplői a filmnek.

Az egyedi látványvilág, és a történések korának némafilmjeit idéző formai megoldások mellett különösen hangsúlyosak a misztikus és mesei elemek, mint a beszélő állatok, vagy a lányok hangján megszólaló csillagok az égen. Az állatok különösen hangsúlyos szerepet kapnak a filmben, egy élhetőbb, természetesebb világ hírnökei, a lét ösztönösségének erejét és szabadságát képviselik: a postagalambok, melyek a távíró megszületése előtt összekötötték az embereket; az állatkerti beszélő majom, mely arról mesél, hogyan csalta kelepcébe az ember, akiben naivan megbízott; a laboratóriumi kísérleti kutya, akit a beszélő csillagok macskák vetített képeivel vesznek rá a szökésre; a bölcs szamár, mely fontos szerepet játszik a történetszálak bonyolításában.

Az állatok szerepeltetése a későbbiekben Enyedi egyik szerzői kézjegyévé válik – vérbeli mesemondóként, sokszor mesél állatokról. A Bűvös vadász (1994) Carl Maria von Weber operájának feldolgozása, melyben egy nyúl és egy csiga jut emlékezetes szerephez, míg a Testről és lélekről (2017) című filmben szarvasok kapnak kulcsszerepet a lét misztériumának Enyedire oly jellemző feltárásában. A Simon mágusban (1999) pedig egy cserepes növényt mutat be érző lényként a rendező, mely ekként közreműködik egy bűntény megoldásában. Bűvös vadász, Simon mágus – beszédes címek ezek Enyedi életművében, ahogy Az én XX. századomnak is Csodálatos világ volt jó ideig a munkacíme.

A mozi százada

A film egyik központi motívuma maga a fény. Az első jelenetben felgyulladnak a fények a Menlo Parkban – egy fényárban úszó parádén Edison bemutatja a világnak a villanykörtét. A mozi létrejöttét is lehetővé tevő fény születésével kezdődik tehát a történet, s a fény egyben a tudományos fejlődés, az eljövendő huszadik század előtt álló lehetőségek szimbóluma is lesz.

Enyedi számára a huszadik század a mozi százada is. A mű története egyrészt a film születésének korában játszódik, így magában a cselekményben is megjelenik a korabeli mozi és film világa; ugyanakkor a filmtörténet nagyjai előtt is tiszteleg a rendező. A főcím alatt Charley Bowers egy burleszk epizódja látható a vászon közepén; a hold és a csillagok látványa, megszemélyesítése, a mozinak a varázslattal való összekötése a korai film nagy mágusa, Georges Méliès szellemét idézik, akinek filmjei az ábrázolt korabeli mozgókép-vetítőben is peregnek; az ikerlányok neve (Dóra és Lili) felfogható a film hőskorának két klasszikus színésznője (Lilian és Dorothy Gish) előtti tisztelgésként; a film végén látható tükörlabirintus jelenet – ahol a történet szerelmi háromszöge lelepleződik – önkéntelenül is eszünkbe juttatja Orson Welles The Lady from Shanghai (1947) című filmjének tükörlabirintusban játszódó zárójelenetét. A férfi főszerepet játszó Oleg Jankovszkij, aki pár évvel korábban a Nostalgia (r: Andrei Tarkovsky, 1983) főszerepét alakította, Tarkovsky szellemét is megidézi.

Az én XX. századom (Dorota Segda) fotó: Jávor István, HUNGART © 2023Az én XX. századom (Dorota Segda) fotó: Jávor István, HUNGART © 2023

Történelmi viszonyok

Rendkívüli szabadság, az értelmiségi sablonoktól való távolság jellemzi Enyedi filmjének történelemképét, ami saját korában kifejezetten kilóg a magyar film veretes, általában a nemzeti történelemre koncentráló nézőpontjától. Fontos a fentebb már említett univerzalisztikus látásmód iránti igény, amely új módon veti fel a nemzeti történelem kérdését. A századforduló, 1899 szilvesztere, mely hőseinket az Orient Expressen éri, Enyedi számára láthatóan fontos, szimbolikus pillanat, amely a történetiség univerzális reflexiójára teremt lehetőséget. (Ehhez hasonló a 2000. évhez közeledve készített Simon mágus is, mely ismét a varázslat, a misztikum motívumát köti a századfordulóhoz Simon különös, krisztusi allúziókat tartalmazó feltámadástörténetével.)

Az én XX. századom bemutatását követően egy interjúban Enyedi arról beszélt[4], hogy szerinte az ő generációjával semmi lényeges, történeti léptékű dolog nem történt, s akkoriban az utolsó reményteli pillanatnak a 19. század végét látta – szerinte oda kell visszamenni, hogy végig lehessen gondolni, mit lehetett volna másképp csinálni a 20. században. A film készülésekor, 1988-ban még nem volt világos, milyen jelentős politikai-társadalmi fordulat következik be 1989-ben, így a film utólag visszatekintve válik érdekes határponttá, mely a kataklizma előtti utolsó pillanatban álmodik egy másfajta huszadik századról. Enyedi 1989 utáni tevékenysége ugyanakkor azt bizonyítja, hogy nem a nagy fordulatok átélésének hiánya okozza, hogy nem érdeklik a konkrét történelmi események – 1989 tapasztalata sem változtatta meg hozzáállását, megtartotta univerzalisztikus látásmódját.

Annak pedig, hogy miként illeszthető az univerzalisztikus szemléletbe a (magyar) nemzeti történelem reflektálása, érdekes lenyomata az a jelenet, melyben Z, a művelt utazó, Hamburgban egy angollal csónakázik. Amikor a kérdésre, hogy honnan érkezett, azt válaszolja, Magyarországról, az angol elcsodálkozik, az meg micsoda. Z válaszára, miszerint egy ország Ausztria, Csehország, Románia és Szerbia között, az angol így szól: „Ugyan kérem! Ezeket az országokat Shakespeare találta ki.” A humoros párbeszéd a kelet-európai régió és benne Magyarország történeti pozícióját a hatalmi (gazdasági-kulturális) alávetettség diskurzusába helyezi[5], ami különös hangsúlyt kap a film egészét tekintve egy képi párhuzamnak köszönhetően. A párbeszéd elhangzása alatt látható beállítás a csatornáról, melyen a csónak úszik, erősen hasonlít a film mágikus hatású, felemelő záróképére, melyen egy csatorna felett suhan a kamera testetlen tekintete, hogy végül a nyílt tengerre érjen és ott hagyja magára nézőit. Ez a képi hasonlat – miközben a zárlatot a szabadság és a remény misztikus emelkedettségével tölti meg ­– a mából olvasva prófétikusnak bizonyul. E csatorna a régió azóta is kísértő gazdasági és politikai alárendeltségének szimbólumaként is interpretálható, mely csatornából egyelőre nem jutottunk ki a nyílt tengerre.

A nők XX. százada  

A nő és nőiség hangsúlyos vonása a film egészének: női alkotó készítette saját forgatókönyvéből, főszereplője két nő, a szüfrazsett mozgalom, a feminizmus tematikus szinten is megjelenik a filmben (egy jelenetben Otto Weininger „Nem és jellem” címmel tart előadást a Magyar Feministák Egyesületében). Ezen túl a filmnek van egy kifejezetten erős, saját női hangja is: a nők (elsősorban Dóra) rendre, belső monológban kommentálják a történéseket, s a csillagok is női hangon beszélnek – Lili és Dóra hangján „felülről” irányítják, kommentálják az eseményeket. A film elején, a Menlo Parki fényparádé után a csillagok szólítják meg Edisont és terelik a történet eseményszálát Budapestre. A film végi tükörlabirintus jelenetben pedig női szemszögből a női hangon megszólaló csillagok értelmezik a két nő és Z találkozását.

Mindennek ellenére a film korabeli magyar kritikai fogadtatása azonnal beillesztette a művet a maszkulin kritikai praxisba. A Bódy Gábor által fémjelzett kísérletező, posztmodern trend részeként kizárólag esztétikai innovativitását értékelték, és ügyet sem vetettek arra, milyen hangsúlyos a női vonulat a filmben, illetve, hogy milyen kajánul figurázza ki a férfiakat szinte minden adandó alkalommal.[6]

A film lenyűgöző humora és játékossága a feminista olvasatban éppen annak kifejeződése, hogy a női szerző és vele hősei (a kelet-európai nők) a játék mögé rejtik saját erejüket, ezzel megteremtve a lehetőséget saját életük irányítására, az aktív cselekvésre egy férfiak uralta világban. Ugyanakkor a játékosság lehetővé teszi, hogy a film ne sodródjon a magyar filmektől általánosan elvárt nemzeti allegória árnyékába, miközben sikerrel álcázza, mennyire fontos is valójában a nemi egyenlőtlenségek felvetése, a női nézőpont hangsúlyozása.[7]

A film cselekményváza, a két nő és Z romantikus háromszöge egyértelműen parabolikus történet a nemi szerepekről. Dóra magabiztos nő, aki önállóan cselekszik, saját döntéseket hoz, életstílusa fenntartása érdekében kihasználja a férfiakat. Lili feminista és forradalmár, bizonytalan, kételkedő alkat, de saját forradalmi céljai támogatására sikerrel veszi rá a férfit is. Z, a férfi a tudomány, a feltalálók és felfedezések világában mozog – kapcsolatot teremt a nők privát világa, valamint a tudományos világ között, melyet pozitív előjellel Edison figurája képvisel (talán ő az egyetlen férfi, akit nem figuráz ki a film), negatív előjellel pedig Otto Weininger nőellenes, tudományos kirohanása az általa tartott tudományos előadáson.

A film a konvencionális dichotómiából indul ki, miszerint (amint azt Weininger ki is fejti) a nők szerepe az anyaságra és a prostitúcióra korlátozódik, ugyanakkor ennek a leegyszerűsített kettősségnek a kimozdításán dolgozik. Dóra aktív, tudatosan cselekvő nő, aki nem hagyja, hogy kihasználják, inkább ő használ ki másokat, miközben leplezetlenül (akár szexuális) örömét is leli e tevékenységben. A kamera nem tárgyiasítja a testét, nem teszi a férfi nézők számára örömteli látványossággá[8], inkább vele együtt mustrálja a férfiakat, akik gyakran válnak nevetségessé a női tekintet számára. Ugyanakkor Lili is elkerüli, hogy pusztán az anya sztereotípia megtestesülése legyen. Naiv és romantikus, de aktív forradalmár is, aki veszélyes küldetéseket vállal. Gondolkodó, intellektuális figura is – a botrányba fulladó Weininger-előadás Lili arcának közelijével zárul, láthatóan zavarban van, de mindvégig komoly figyelemmel és kitartóan követte az előadást. Míg társai felháborodottan távoznak, az ő makacs kitartása előrevetíti, hogy alkalom adtán vitába száll majd a férfiak tudományával.

A film két főszereplője szimbolizálja azokat a lehetőségeket, melyek a (kelet-európai) nők számára a cselekvésre megmaradtak: amikor úgy tűnik, a fennálló patriarchális rendet nem lehet megváltoztatni forradalmárként, akkor az adott helyzetből kell kihozni a legjobbat. Erre mutat két stratégiát a két női sors.

Az ikrek figurája a filmben végig az azonosulásra alkalmas karakter és a stilizált allegorikus figura közötti határon mozog. A film születésének közegében, az 1980-as években Dóra (megalkuvás és pénz) és Lili (politika és lázadás) könnyűszerrel olvasható volt a korabeli politikai rendszerben fennálló szereplehetőségekként is: egyrészt a művész, aki eladja magát a hatalomnak (Dóra), másrészt az idealista, aki hiszi, hogy lehetséges az ellenállás, és megúszhatja anélkül, hogy bedarálná a rezsim (Lili).[9]

Ugyancsak allegorikus olvasat lehetőségét nyitja meg a film kezdete. Az elektromosság (és ezen keresztül a mozi) születését ünneplő Menlo Parki jelent után a beszélő csillagok figyelmünket Budapestre irányítják, ahol az ikrek születésének vagyunk tanúi. Szimbolikus e párhuzamos születés, hiszen míg a történet vázát az ikrek és a Férfi (Z) romantikus kalandja adja, a film narratív kerete a globális tudománytörténet a film eleji villanyégőtől, a filmet záró epizódig, melyben Edison bemutatja a drótnélküli távírót. S miközben a film rendre kifigurázza a férfiak tudományosságát (elsősorban Weininger és Z figuráján keresztül), Edison alakját és találmányait irónia mentes csodálattal szemléli. Így logikusnak látszik, hogy az Edison szálhoz kapcsolja hozzá szimbolikus szinten legszorosabban az ikrek figuráját. Az elején a születésük áll párhuzamban Edison találmányával, a végén szintén Edisonnal és újabb találmányával kapcsolódik össze az ikrek alakja. Edison ezúttal a drótnélküli távírót mutatja be e szavakkal: „Csodálatos a világ, amit isten alkotott, és csodálatos az ember, mely azt most megtanulta formálni.” A táviratküldés képsorába előbb egy működésben lévő filmvetítőgép képe montírozódik bele, amit aztán a felnőtt, majd a gyermek és a csecsemő ikreket mutató képek sora zár.

A film teljes zárlata a nőiség különleges erejének ünnepléseként is olvasható. A tükörlabirintus-jelenetben a rendezőnő kamerája és hősei mágikus térbe csalják a Férfit, ahol szembe kell néznie tudatlanságával (azzal, hogy addig nem vette észre, két különböző nővel van dolga). A romantikus szálnak nincs (konvencionális, a nőt domesztikáló) zárlata, a Férfi magára marad a labirintusban. Az ezt követő, technológiaitörténeti epizód Edisonnal és a telegráffal visszavezet bennünket ahhoz a képzethez, ami a huszadik századot a fény, a fejlődés lehetőségének új korszakaként vizionálja. Ehhez a reményteli képzethez – melyről tudjuk, a huszadik század egyáltalán nem teljesítette be – a film az ikreket ábrázoló képsorral a nőiséget kapcsolja hozzá. Talán, ha a huszadik század valóban a nők százada lehetett volna, inkább beteljesednek a századforduló nagyszerű reményei.

A szöveg eredetileg német nyelven jelent meg: Mein 20. Jahrhundert. In: Daniel Bühler – Dominik Hilfenhaus – Stephan Krause (eds.): Klassiker des ungarischen Films. Marburg: Schüren Verlag, 2019. pp. 151–159.

https:www.schueren-verlag.de/programm/titel/609-klassiker-des-ungarischen-films.html

Köszönjük a kiadó hozzájárulását a magyar változat közléséhez.

 


[1] Kovács András Bálint: Nyolcvanas évek: a romlás virágai. In: Kovács: A film szerint a világ. Budapest: Palatinus, 2002. pp. 241., 250.


[2] ibid. p. 261.


[3] ibid. pp. 253–254.


[4] Magyar, Judit: Méz és só a kalácson. Interjú Enyedi Ildikóval. Képes7 (1989) no. 25. pp. 38–39.


[5] Imre, Anikó: Twin Pleasures of Feminism: Orlando Meets My Twentieth Century. Camera Obscura 18 (2003) no. 3. pp. 201–202.


[6] Imre: Twin Pleasures of Feminism. p. 183.


[7] ibid. pp. 189–190.


[8] Lásd Laura Mulvey feminista elméletét a női test filmi eltárgyiasításáról a férfi nézők örömének kiszolgálása érdekében: Mulvey, Laura: Visual Pleasure and Narrative Cinema. Screen 16 (1975) no. 3. pp. 6–18. [Magyarul: Mulvey, Laura: A vizuális élvezet és az elbeszélő film. //Metropolis //4 (2000) no. 4. pp. 12–23.]


[9] Imre: Twin Pleasures of Feminism, p. 197.



Impresszum


Szerkesztőbizottság: Bíró Yvette / Gelencsér Gábor / Hirsch Tibor / Kovács András Bálint • Szerkesztik: Margitházi Beja / Vajdovich Györgyi / Varga Balázs / Vincze Teréz
Felelős szerkesztő: Vajdovich Györgyi Szerkesztőségi munkatárs: Jordán Helén A weboldal Magazin rovatát szerkeszti: Milojev-Ferkó Zsanett

E-mail: metropolis [kukac] metropolis.org.hu • Tel.: 06-20-4832523 (Jordán Helén)Metropolis a facebook-on: www.facebook.com/pages/Metropolis/99554613940

Terjesztés: Holczer Miklós • Tel.: 06-30-932-8899 • e-mail: emholczer [kukac] gmail.com
Előfizetés: Előfizetés ára egy évre (4 szám): 4000 Ft (postai kézbesítéssel: 6500 Ft). Előfizetési szándékát a metropolis [kukac] metropolis.org.hu e-mailcímen jelezze!

Kiadja: Kosztolányi Dezső Kávéház Kulturális Alapítvány (KDKKA) • 1082 Bp., Horváth Mihály tér 16. • Felelős kiadó: Varga Balázs • Számlaszámunk: OTP 11742001-20034845 ISSN 1416-8154 (Nyomtatott) ISSN 1417-3751 (Online)

A Metropolis megjelenését támogatja: NKA (Nemzeti Kulturális Alap), Petőfi Kulturális Ügynökség, ELTE Folyóiratfejlesztési Alap, olvasóink 1%-os felajánlásaikkal

GDPR

Az oldal sütiket használ. Kérjük olvassa el az Adatkezelési tájékoztatót és ha egyetért vele, fogadja el a Rendben gomb megnyomásával.

GDPR

Az oldal sütiket használ. Kérjük olvassa el az Adatkezelési tájékoztatót és ha egyetért vele, fogadja el a Rendben gomb megnyomásával.

PHPSESSID
PHP belső használatára. Session azonosító, csak a böngésző bezárásáig él.

gtc_lang
Az oldal megjelenési nyelve. Az oldalon ez mindig HU értékű. Az adminisztrációs rendszer használja. 1 hónapos lejáratú.

gtc_gdpr
GDPR elfogadási állapot, 3 hónapos lejárat.

GTC_ENTITY_user
Regisztrált felhasználóknak: ha be vagy jelentkezve hosszú távra, akkor ez egy egyedi azonosítót tartalmaz, amivel a felhasználó minden böngészőmegnyitáskor (vagy session lejáratkor) visszajelentkeztethető. Ezen az oldalon nincs regisztráció.

Az oldal nem használ semmiféle speciális, felhasználók bármilyen adatát érintő sütit, csak olyat, ami az oldal működéséhez szükséges, ezekben személyes adatot nem tárolunk.

Amennyiben a jövőben mégis használnánk marketing célú sütiket, annak listája itt lesz olvasható, és a "Marketing cookie-k" bepipálásával fogadható majd el.