Szerző: Vincze Teréz

Skandinávia vezető filmfesztiváljának 46. kiadásán (2023. január 27–február 5.) 73 országból közel 250 filmet mutattak be. A rendkívül gazdag nemzetközi program része volt a Nordic Competition (Északi filmek versenye), amelyben kilenc játékfilm versengett a fesztivál fődíjáért (a "Dragon Award Best Nordic Film" címért, amely a világ filmfesztiváljainak egyik legmagasabb pénzdíjával jár – 400 000 svéd korona, vagyis nagyjából 14 millió forint), valamint a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének (FIPRESCI) díjáért. Az északi versenyfilmek, valamint a fesztivál programja és kísérőrendezvényei híven tükrözték korunk legfontosabb és legégetőbb kérdéseit és konfliktusait.

Göteborg Film Festival

Az idei fesztivál egyik legemlékezetesebb kísérőeseménye volt a Zar Amir Ebrahimi színésznő (aki 2022-ben a Holy Spider c. film hősnőjének megformálásáért a legjobb női alakítás díját kapta Cannes-ban) által vezetett, az iráni nép és a rezsim által fogva tartott művészek támogatására szervezett manifesztáció. Ebrahimi, aki 2008-ban maga is elmenekült az iráni diktatúra elől, idén a Dragon Award zsűrijének elnöke volt, és a Subtraction (Tafrigh, rendező: Mani Haghighi) című iráni film vetítése előtt a színpadra hívta a fesztivál valamennyi zsűrijének tagjait, és egy szolidaritási nyilatkozatot olvasott fel, valamint közel kétszáz bebörtönzött iráni művész nevét. Az ünnepélyes esemény nagy erővel hívta fel a figyelmet korunk elnyomó rendszereinek kegyetlenségére és a nők helyzetére az iráni események kapcsán.

A nők helyzete és az ehhez kapcsolódó történetek kiemelt szerepet kaptak az Nordic Competition programjában is. A fődíj nyertese, Malu Reymann Féktelenek (Ustyrlig, Dánia-Svédország) című filmje a nők elleni fizikai és lelki erőszak szívszorító történetét meséli el az 1930-as évek Dániájában, amikor azokat a nőket, akik nem tudtak vagy nem akartak megfelelni a társadalmi normáknak, mentálisan instabilnak bélyegezték és intézetbe zárták. A rendezőnő erőteljes, valós történeteken alapuló alkotása fontos adalék az európai nőtörténelemhez, és remélhetőleg helyet kap azok között a darabok között, amelyek könnyen érthető formájuknak és stílusuknak köszönhetően hatékonyan segíthetik az új generációk felvilágosítását a múlt sötét tetteiről.

A női sorsok kíméletlen valósága az emberkereskedelem korában volt a központi témája a Dogborn (Isabella Carbonell) című svéd filmnek. A túlélésért folytatott harcról szóló akciódús társadalmi dráma azonban megrekedt a műfaji thriller és a társadalmi probléma kifinomultabb művészi megközelítése között. Bár az emberkereskedelem, a kiszolgáltatott fiatal lányok szexmunkára kényszerítése fontos téma, ez a film megmaradt a közhelyek szintjén, s nem tudta emlékezetes alkotássá átformálni a fontos témát.

Nem így a norvég rendező, Ole Gioever, aki szintén égető témát választott a Hadd folyjon a folyó (Ellos eatnu) című filmjéhez. A számi (vagy más néven lapp) etnikai kisebbség 1970-es évek végi és 1980-as évekbeli öntudatra ébredéséről szóló remek történelmi alkotás nemcsak a filmkritikusok zsűrijének díját, de a közönségdíjat is elnyerte. Az elnyomás és a rasszizmus évtizedei után a számi kisebbség sok tagja rejtegette etnikai identitását, és megpróbált teljesen norvéggá válni. Egy vízerőmű és egy gát építése az Alta folyón a számi aktivisták tömeges tiltakozását váltotta ki az 1970-es évek végén, és ez jelentette az őslakosok jogaiért folytatott küzdelem kezdetét Norvégiában. Az utóbbi időben a számi film- és tévéprojektek egyre nagyobb teret hódítanak, a számi kultúra, illetve a kissebségi jogokért való harc vonzónak tűnik a befektetések és a forgalmazás számára. A Let the River Flow sikeresen a hasonló témájú Számi vér (Sameblod, Amanda Kernell, 2016) című film nyomdokaiban léphety, amely világszerte nagy visszhangot kapott.

A nők és a kisebbségek/őslakosok jogai mellett a gyarmatosítás emléke volt a másik sürgető téma, amely a Nordic Competition két rendkívül különböző, de egyformán érdekes filmjét foglalkoztatta. Frederikke Aspöck Birodalom (Viften, Dánia–Svédország–Spanyolország) című filmje volt az egyik kedvencem. A Dán Nyugat-Indián játszódó, a rabszolgaság végéről szóló történet abszurd humora egyszerre idézte fel a Bridgerton című tévésorozat kifordított történelemábrázolását, és Lucrecia Martell Zama (2017) című filmjének kritikus hozzáállását a gyarmatosításhoz. Aspöck műve a történelmi helyzetek kritizálásának azt a nagy múltra visszatekintő hagyományát követi, amelyben az adott kort irányító szabályok rendkívüli abszurditásának bemutatásával hoz léter élesen kritikus, ugyanakkor igen szórakoztató történelmi leckét.

Hlynur Pálmason izlandi rendező Godland (Vanskabte land, Dánia–Izland–Franciaország–Svédország) című filmje ugyanakkor mind esztétikailag, mind tematikailag ambiciózus és komoly vállalkozás. A történet a tizenkilencedik század végére kalauzol, amikor egy dán papot Izlandra küldenek, hogy templomot építsen és szolgálja a sziget távoli részén élő közösséget. Mivel a pap elkötelezett fotós, e szenvedélye a filmes önreflexivitás trópusává válik a történetben, de ugyanakkor szimbolizálja a távoli helyre érkező technológiai modernitást is szemben a természeti életformával. A lélegzetelállító operatőri munka és Izland lenyűgöző tájai valódi csemegévé teszik a filmet a grandiótus természeti látványokhoz vonzódó mozirajongók számára. E film emlékezetes darabja lesz a kulturális gyarmatosítást, a hagyomány és a modernitás összecsapásait bemutató filmek sorának, amely Werner Herzog Fitzcarraldo című filmjétől Jane Campion A zongoralecke című filmjéig vezet.

Az Európa délebbi részeiből Göteborgba érkező látogató számára az egyik első, különös zsigeri benyomás a fényváltozásból adódik: a napsugarak szöge, a fény minősége, a fény és az árnyék közötti kontraszt intenzitása annyira szembetűnően más itt, mint délebbre. Ez volt az első alkalom, hogy Skandináviában jártam, és az élmény sok mindenre rádöbbentett az északi filmművészettel kapcsolatban – ezek után még mélyebben átélem a fény hipnotizáló minőségét ezekben a filmekben, Bergman és Dreyer fényei ezek, amiket eddig csak mozivásznon láttam. A Godland mellett a másik dán film, a Koppenhága nem létezik (København findes ikke, Martin Skovbjerg) pedig maga is mesterien játszott a fény egyedi minőségével. A történet középpontjában egy régi filmes toposz áll: egy nő eltűnése. A titokzatos pszichothriller egy üres lakásban zajló kihallgatás körül forog, de a flashbackek különböző északi külsőkbe is elvisznek minket. A mesteri fényképezés fontos szerepet játszik a hangulat megteremtésében – elmosódnak a határok a bűn és ártatlanság között, rendkívül nehéz megítélni az eseményeket és az érintetteket. A rejtély és a titokzatos fények kombinációja igazi északi filmélményt teremt.

Az idei Nordic Competition meggyőzően bizonyította, hogy a skandináv filmművészet képes változatos műfajokban emlékezetes filmeket létrehozni, kár, hogy hozzánk kevés jut el belőlük a mozikba.