David Bordwellre Kovács András Bálint emlékezik.

Remélhetőleg minden generációnak megvannak a maga mesterei, de egy generáción belül a mesterek száma véges. Én három embert tartok számon mint mestereimet a filmtudományban: Christian Metz, Király Jenő és David Bordwell. Február 29-én harmadikként ő is eltávozott.

David Bordwell

David Bordwell az amerikai filmtudomány egyik úttörője volt. 1970-ben kezdte tanulmányait az Iowa-i egyetemen Dudley Andrew mellett, aki csak néhány évvel volt idősebb nála, és akinek a kezdeti években Andrew szavaival, inkább volt fegyvertársa, mint „tanítványa”. Együtt készültek megújítani az amerikai filmtudományt, miközben az akkor alig létezett. Barátságukat ez a küldetés, no és a francia művészfilmek iránti közös szenvedélyük tartotta össze egész addig, amíg szakmai útjaik éles fordulattal el nem váltak. Dudley Andrew megmaradt franciás film- és kultúratudósnak, David Bordwell pedig berobbant az amerikai és a világ filmtudományába mint egy mindenevő filmművészet-történész, aki Ernst Gombrich nyomán pszichológiai kiindulóponttal, szigorú formai elemzésre alapozva közelíti és értelmezi a filmtörténetet. Feltámasztotta a 20. század eleji orosz formalisták fogalmait, ezt elnevezte „neoformalizmusnak”, ehhez bőven olvasott és vett át a hetvenes évek kognitív- és szociálpszichológiai szakirodalmából, mindezt alapos történeti és poétikai empirizmussal megtámogatva létrehozta a „történeti poétika” módszerét. 1985-ben egyszerre jelent meg két akkora jelentőségű műve, amiből egy is elég lenne egy életműre: a Kristin Thompsonnal és Janet Staigerrel közösen írt A klasszikus hollywoodi film (The Classical Hollywood Cinema), és az Elbeszélés a játékfilmben (Narration in the Fiction Film). Ez utóbbi a kognitív pszichológiai alapú filmelmélet talán első alapvető műve, amelyet ma már nemcsak filmtudományi művekben, hanem minden, a vizuális narratív megértéssel kapcsolatos akár mérnöki cikkben is idéznek. A könyv megjelenésének harmincadik évfordulójára rendezett panelbeszélgetésen Londonban, amikor megkérdezték tőle, mit változtatna a könyvön, ha ma írná meg, ezt mondta: „Sokkal jobban koncentrálnék a befogadói érzelmekre.” Valóban, ennek a könyvnek a szemlélete még a kilencvenes évek előtti kognitív pszichológiai hozzáállást tükrözi, amelyben a megértés, még tisztán racionális, logikai művelet, melyben az érzelmeknek kevés szerepe van. Annál nagyobb jelentőségű, hogy megállapításai, amelyek túlnyomórészt formai, stilisztikai elemzéseken alapulnak, és csak kisebb részben pszichológiai elméleteken, ma is megállják a helyüket.

Ha Bordwell csak ezt a könyvet írta volna, akkor is meglenne a helye a filmtudomány első sorában. De ez után még tizenkét jelentős könyvet jelentetett meg, többségük stíluselemzéssel és stíluselmélettel foglalkozik. Írt könyvet Ozuról, Eisensteinről, a hongkongi filmről, az újabb hollywoodi filmről, a filmrendezési stílusokról, a negyvenes évek amerikai filmkritikájáról, a negyvenes évek hollywoodi filmes narrációjáról.

Tisztán elméleti munkája viszonylag kevés van, legfontosabb ezek közül a Making Meaning (1989), amely lényegében egy nagyon alapos és vitriolos elméleti pamflet a humán tudományban akkoriban elharapózó kulturális interpretációiparral szemben. Bordwell a nyolcvanas évek végén azt látta, hogy a posztstrukturalista és pszichoanalitikus alapra épülő szabad interpretációgyártás veszélyezteti a tudományos pszichológiára és szigorú formai elemzésre építő művészettudományt. (Egyébként nem kisebb emberek, mint Susan Sonntag és Umberto Eco értettek vele egyet ebben.) Valóban, már a nyolcvanas években nagyon sokan támadták Bordwellt a „neoformalizmus” miatt, és később még inkább a kognitív pszichológiai inspiráció miatt. A támadásokat csak még jobban feltüzelte Bordwell heves vitatkozó természete, szókimondó, egyenes és tűpontos véleménymondása. Egy kedves amerikai filmtudós barátom (a nevét nem árulhatom el) 2004 tájékán ezt mondta nekem: „Bordwellteleníteni kell a filmtudományt.” Nos, a filmtudományt azóta sem tudta senki „bordwellteleníteni”, de az biztos, hogy felmérhetetlen hatása ellenére, azt a tudományos szigort, amit ő képviselt, a filmmel foglalkozó egyetemi embereknek világszerte csak a kisebbsége követi. A nagy többség politikai és ideológiai interpretációk iránt érdeklődik, ahol mindegy, hogy filmről vagy képregényről vagy újságcikkről van szó, a siker kritériuma pedig a retorikus nagyotmondás ereje.

Bordwell az elsők között volt, akik felismerték a nyolcvanas évek végén a kognitív pszichológia alkalmazási lehetőségeit a filmkutatásban. Ennek egyik motivációja az akkoriban éppen tomboló pszichoanalitikus értelmezési dömping. A kognitivizmusról szóló elméleti cikkei, másokéival együtt, éppen ezért többnyire a pszichoanalízis és a kognitív megközelítés szembeállítására épülnek, kimutatva, mennyivel szilárdabb talajt nyújt az utóbbi a filmek megértéséhez. A kilencvenes években Joseph és Barbara Anderson kezdeményezésére többekkel együtt Bordwell is alapítótagja volt a CCSMI-nak, amely tíz évvel később Society for Cognitive Studies of the Moving Image (SCSMI) néven bejegyzett tudományos társasággá alakult. Ez eleinte egy laza társaság volt, 1997-től kétévente megrendezett konferenciákkal. 2001-ben Tarnay László meghívására Pécsett tartották a harmadik konferenciájukat. 2008 óta évente kerül megrendezésre a konferencia, a szokásjog szerint egyik évben Amerikában, a másik évben Európában. 2011-ben az ELTE volt a konferencia házigazdája, és 2024-ben újra az ELTE rendezi, immár nélküle. David Bordwell ennek a közösségnek a legmeghatározóbb alakja volt, aki maga igazán sose mélyedt el a film kognitív pszichológiai kutatásában. Egész életében a filmstílus elemzése állt munkája központjában, de mindent tudott, amit a film és média pszichológusok írtak. Mindig azonnal tudta, melyik pszichológiai kutatást hogyan lehet alkalmazni a filmre, milyen történeti és stilisztikai problémára ad vagy nem ad választ. Ezért az ő véleménye mindenki számára meghatározó volt. Minden konferencián, mindenki azt figyelte, mit szól Bordwell egy-egy előadáshoz.

Szigorúsága, elképesztő tudása és harcos vitatkozó szelleme mellett végtelenül nagyvonalú volt. Mindig azt kereste, mit dicsérhet meg, mi jót talál abban, amit valaki mond vagy ír. Mindenkire megpróbált odafigyelni, pedig sokan keresték a figyelmét. Barátait és tanítványait nagyon nagy becsben tartotta. Amikor az ember vele beszélt, sosem azt érezte, hogy a „nagy emberrel” beszél, hanem hogy valakivel, akit szenvedélyesen érdekli, amit a másik mond, és amit a másiktól tanulhat. Nagyon szerencsésnek érezhetem magam, hogy barátságába fogadott, többször vendégeskedhettem a házában hosszabb időre is, hogy véget nem érő beszélgetéseket folytathattam vele, de elsősorban azért, hogy sok filmet nézhettem vele együtt. Élmény volt látni azt a fenntartás nélküli odaadó figyelmet, amelyet minden egyes film minden részlete iránt tanúsított, miközben folyamatosan hangosan kommentálta őket. És amikor ebbe beszálltam, az nagy mulatság volt: „azt nézd, le fogja lőni, nem megcsókolja, na ugye megmondtam, adj egy ötöst!” Nem volt unalmas rész egyetlen filmben sem, mert az unalmas is érdekes volt. Ez az, amit nagyon megtanultam tőle: a filmben mindig történik valami érdekes, még ha rossz vagy unalmas is a történet. Miért pont ide van leszúrva a kamera, miért pont ilyen a gépmozgás, miért pont innen jött be a szereplő, miért pont most szólal meg? Szenvedélyéről álljon itt egy másik személyes emlék. Egy alkalommal, amikor Magyarországon járt, nálam szállt meg. Este, amikor elköszöntünk, és bement a szobájába, azt mondta, még megnéz egy filmet a hordozható DVD lejátszóján. Reggel 7 óra körül, amikor lementem az emeletről, láttam, hogy a vendégszoba ajtaja nyitva, David ott ül az ágyán, és a hordozható DVD lejátszóján filmet néz. Lehet, hogy sose aludt el? Valamilyen értelemben ez most is így van.