Létay Vera (1935–2020)
Vasák Benedek, a Metropolis egyik alapító szerkesztőjének szövegével búcsúzunk:
Volt életemnek egy – nem is különösebben rövid – időszaka, amikor a Filmvilágot tartottam az egyik legjobb magyar sajtóterméknek. Aztán persze ez megváltozott (mert, ahogy az öntelt hübrisz mondatja velem: "csináltunk jobbat", de legalábbis olyat, ami jobban tetszett nekünk), de az tény, hogy a kilencvenes években a Filmvilág kifejezetten "fontos", és ami még lényegesebb: "menő" lapnak számított.
Létay Vera, ez az elmondások és filmes legendák szerint "bombanő", két nagy virágzást locsolgatott végig a rá jellemző sugárzó és kicsattanó vidámsággal a Filmvilágnál. Az egyik a hetvenes évek végi nagy megújulás, a másik, ahogy zseniális trendérzékenységgel átlavírozta lapját a kilencvenes évek teljes média- és mozgóképtörténeti fejreállásán.
Soha, sehol nem becsülték meg úgy a szerzőket, mint ott, abban a különleges hangulatú Hollán Ernő utcai szerkesztőségben. Létay, és két nagy főszerkesztő-helyettese, Zalán Vince, aztán később Schubert Gusztáv tényleg úgy bánt a legutolsó elsőéves "Láttuk még"- (a laikusok kedvéért: egyflekkes filmismertetők szar filmekről, tipikusan értelmezhetetlen műfaj, semmire-se-jó szövegekkel, melyek egyetlen funkciója az volt, hogy kipróbálják a lelkes jelentkezőket), tehát Láttuk még-szerzővel is, mintha maga Godard tisztelte volna meg a lapját.
A Filmvilágnál tényleg a "szerző" volt a középpontban, és én azóta se láttam olyan, a szerzőkkel szemben tanúsított szerkesztői alázatot, ugyanakkor vérkomoly szakértelmet, mint a Létay–Schubert párosnál (és ide tartozik a Filmvilág-suliból kikerült Zalán Vince is, aki aztán az Osirishez vitte át ezt az éthoszt). Létay és a franciás műveltségű Schubert tényleg "auteur-lázban" égtek, össze akarták rakni a magyar Cahiers du cinémát (amit két évtizeddel korábban nem sikerült a szintén franciás Bíró Yvette-nek a Filmkultúrával). Az "auteur" számukra nemcsak a rendező volt, hanem a szerző, a kritikus, az esszéista is. Nem véletlen, hogy tülekedtek a népek, nagyon komoly arcok, hogy a Filmvilágban megjelenjenek.
Ugyanakkor elképesztően demokratikus szerkesztőség volt, ahol soha nem érezted, hogy lenyomnak erőből, meg hát a kilencvenes években rohadtul élt az egész, Létay ott sugárzott minden bemutatón, filmszemlén (persze a mezei sajtóvetítéseket, emlékeim szerint messzire kerülte), és karakterével simán lenyomta a legmenőbb színésznőket.
Iszonyatos megtiszteltetés volt az első felkérés, és aztán évek alatt a Filmvilág révén jutottam el kritikusi karrierem csúcspontjára: amikor csak nekem kinyitották a Toldi mozit, csak nekem odarendeltek egy gépészt, hogy egy üres teremben ülve rendes 16 mm-es vetítővel végignézhessem a Balázs Béla Stúdió összes azévi filmjét, mindezt azért, hogy egy kétoldalas összefoglalót írhassak a lapba. Akkor éreztem életemben nagyjából először és utoljára, hogy a tollnak ereje van. :) Úgy éreztem magam, mint Norman Lebrecht, amikor Barenboim meghívja, hogy csak neki elvezényel egy Wagner-operát a chicagói szimfonikusokkal.
Sokan azt hiszik, hogy az ún. gonzót a Magyar Narancs honosította meg a magyar sajtóban, pedig ez elég nagy – bár bocsánatos – tévedés. Az igazság az, hogy ezt a befelé űrhajózós, mandarinzselé-színű szuperszubjektív kritikát a Filmvilág tolta előszőr, és később kicsit ez is lett a halála, pont mint a Narancsnak, hogy beleragadva ebbe a stílbe, önmaga modoros manierizmusává vált.
A Filmvilágban volt például szokás, hogy a – jellemzően filmekből kivett – illusztrációkat a szövegből kiragadott idézetekkel írták alá, és egy idő után már szinte csak azért pakoltunk bele jól hangzó catchphrase-eket a cikkekbe, mert pontosan tudtuk, hogy azokból lesznek a bombasztikus képaláírások.
A Létay-féle Filmvilágnak az a – második – aranykora szorosan összefügg a budapesti nagyvárosi kultúra aranykorával. Amikor ha végigmentél a Nagykörúton, akkor minden második sarkon Derek Jarman-retrospektívet, Cassavetes-összest, Joszeliani-életműsorozatot, John Waters-csomagot ajánlgattak a felfoghatatlanul finanszírozott művészmozik.
A Filmvilág remekül érezte a trendeket, egy kicsit tényleg Cahiers du cinémává változott, és szikrázó, sajnos elmúlt fénykorában fantasztikus szerkesztői arányérzékkel egyensúlyozott a klasszikus filmtörténet, a homályos posztmodern médiaelméletek, a számítógépes játékok vizuális világa, a kicsit kenetteljes rendezőinterjúk, az atyáskodóan megértő Hollywood-gyalázás, a nouvelle vague-mániás auteur-imádat, a különösebben nagy balhé nélküli, "konstruktív, javító szándékú" magyarfilm-kritika, a politikai és iparági elvárások, az alkotói hiúságkenegetés, a kritikusi tehetségkutatás, a popkultúra, a szubverzió, a nemzeti kultúra, a high and low, egyszóval az egész, magamfajta vénembereknek szép emlékeket adó kilencvenesek bódító káoszában.
Vasák Benedek