Az utóbbi másfél-két évtizedben hatalmas fesztiválsikereket ért el az iráni film, különösen Abbas Kiarostami és Mohsen Makhmalbaf munkái. Többen nagyon várják már, hogy az iráni film reneszánsza lecsengjen, és valami új divat érkezzen helyébe, de az iráni filmek továbbra is sorra nyerik a fesztiválokat. Mindez azt mutatja, hogy nem (vagy nem csak) – esetleg politikai szempontok által generált – divatjelenségről van szó: az új iráni filmek napjaink filmművészetének egyik legjelentősebb elemét képviselik. Ezért döntöttünk egy, az iráni filmet bemutató Metropolis-szám mellett.

Összeállításunkban megkíséreltük bemutatni az iráni film legfontosabb alkotásait és alkotóit, illetve legjelentősebb – mind formai, mind politikai – motívumait. Az iráni filmet sokan nyíltan vagy (a cenzúra szigorúságától függően) burkoltan politizáló filmművészetnek tekintik, kicsit az ötvenes évek olasz neorealizmusához hasonlóan. Míg ennek a megközelítésnek sem tagadjuk a létjogosultságát és összeállításunk néhány írása éppen ezt az elemzési stratégiát példázza (különösen a gyermekek és a nők tematikájának hangsúlyozottan politikai töltetéről), a hangsúlyt máshova szerettük volna tenni. Az iráni film többek között azért tudott olyan sikeres lenni a fesztivál- és a tágabb forgalmazási piacon, mert legfontosabb formai és tartalmi elemei a hatvanas évek modernista filmművészetét idézik.

Az ötvenes évek neorealizmusának párhuzama helyett tehát a hatvanas évek modernizmusával szeretnénk az iráni filmet összehasonlítani. Bár az új iráni film és a modernizmus közötti kapcsolat nem új gondolat, a Metropolis új száma nemcsak a hazai piacon, de a rendkívül bőséges és széttartó nemzetközi recepciótörténetben is az első tematikus összeállítás, melynek ez a párhuzam a vezérlő elve.

A tartalomból:

„Nehéz volna tehát tagadni, hogy a kilencvenes évek iráni filmrendezőinek nagy része Kiarostami köpenyéből bújt elő. Az persze más kérdés, hogy az iráni film reneszánszának politikai töltete a lehető legtávolabb áll Kiarostamitól. Míg a legdivatosabb iráni filmek a nők vagy a kisebbségek elnyomásának témáját feszegetik, Kiarostamit ezek a problémák szinte egyáltalán nem foglalkoztatják. Emiatt sokan politikailag felelőtlennek tartják, mint azonban később látni fogjuk, a Kiarostami és a fiatal iráni film közötti politikai különbség mélyebb, alkotói attitűdbeli különbségre vezethető vissza.”

Nánay Bence: Előrehozott katarzis – Abbas Kiarostami

„A legtöbb közelmúltbeli iráni film egy realista helyszínen át folytatott keresésre épül. Azonban a klasszikus neorealista helyszínek itt stilizáltak lesznek – a helyszín naturalista specifikussága átengedi a terepet a költői univerzalizmusnak. Ráadásul, ahogy a keresésből kanyargós, körkörös útirajz lesz, a helyszín különböző terekre esik szét: A cseresznye íze, a Szelek szárnyán, A kör, sőt A fehér léggömb és Az alma is ennek a folyamatnak a változatait szemléltetik.”

Shohini Chaudhuri és Howard Finn: A nyitott kép: a költői realizmus és az új iráni filmművészet

„A modernizmus azt kapta Irántól a nyolcvanas–kilencvenes években, amit Hollywood a maga megapic-iparának a megteremtésével elvett tőle a hetvenes években: a továbblépés lehetőségét.”

Pápai Zsolt: Újrajátszás és áthangolás – Az európai klasszikus modernizmus és a kortárs iráni film

A Metropolis megvásárolható a nagyobb könyvesboltokban és az art mozikban, illetve megrendelhető vagy előfizethető a szerkesztőség e-mail címén: metropolis@c3.hu.