Szerzők: Nagy Eszter - Varga Bence

Az idei évben hatodik alkalommal megrendezett Budapesti Klasszikus Film Maraton a tavalyi évhez hasonlóan idén is lehetőséget adott egyetemi hallgatók számára, hogy egy szakmai mentor segítségével saját programot állítsanak össze a fesztivál egyik délutáni-esti sávjára. Így a mostani diákkurátori szekció részeként az ELTE filmszakos hallgatói (név szerint Nagy Eszter, Acsády-Pongyor Áron, Dezső Bálint, Sólyom Kristóf és Varga Bence Margitházi Beja mentorálásával) tervezhették meg a Maraton egyik legérdekesebb programját. 

Mivel kurátorokként gyakorlatilag teljesen szabad kezet kaptunk a tematika kitalálására, ezért végül úgy döntöttünk, hogy olyan magyar filmeket mutatnánk be a közönségnek, amelyek moziban, nagyvásznon történő vetítése valódi különlegességként hat. Így esett a választásunk a Balázs Béla Stúdió rövidfilmjeire, amelyek közül a legtöbbet nagyon nehéz vagy éppen lehetetlenség bármilyen formában megszerezni, nemhogy azok felújított kópiáját moziban megtekinteni. Ahogy a kedvcsináló programleírásban is írjuk, célunk a BBS „megkövesült kuriózum-gyűjteményének” előásása és az arra fogékony fiatalok általi leporolása és újra előtérbe helyezése volt – nem csak korabeli érdekességekként, hanem a mai magyar film számára is élő inspirációt kínáló művekként szemlélve ezeket az alkotásokat.

A BBS sokszínű, szabad és rendkívül izgalmas filmtermésén belül minket a leginkább a film médiumán túlmutató alkotások érdekeltek, ezáltal a fókuszt a BBS különféle társművészetekkel való kapcsolata adta. Így kapta a diákkurátori programunk a Relatív kilengések címet, mely három különböző szekcióban, a színház, zene, illetve irodalom és képzőművészet mentén koncentrált a BBS és a társművészetek keresztkapcsolataira. Azonban már a felkészülési szakaszban is be kellett látnunk, hogy ezek a szétszálazott ágak valójában mind összefüggnek egymással: nehéz egyértelműen elválasztani, mely filmek is tartoznak a színházhoz, melyek a zenéhez, és melyek inkább az irodalomhoz, hiszen a legtöbb neoavantgárd művész, akiktől a válogatott filmjeink származnak egyszerre voltak többek között költők, előadóművészek, teoretikusok és képzőművészek is. Ugyanakkor a három szekció szétválasztásával egyúttal az is volt a célunk, hogy különféle meghívott előadókkal, valamint feldolgozási módszerekkel nyújtsunk betekintést a Kádár-korszak művészeti életének átfedéseibe és különbözőségeibe, melyek lenyomata különösen látványos a BBS-alkotásokban. Ezáltal mindhárom szekció[1] más-más szempontból világított rá a BBS bizonyos – általunk kiválasztott – alkotásainak viszonyára az adott művészeti ággal, ágakkal.

Hajas Tibor: Öndivatbemutató (1976)

Mi elsősorban a színház és performansz, pontosabban a korabeli neoavantgárd színházi törekvések és a BBS viszonyait vizsgáltuk három levetített filmen (Hajas Tibor: Öndivatbemutató (1976), Bódy Gábor: A harmadik (1971), Szentjóby Tamás: Kentaur (1975)) keresztül. A programot megnyitó Hol a valóság? nevet kapó szekciónkban az érdekelt minket, hogy a filmek performanszszerű keretezése, illetve a BBS-re jellemző fikciós és dokumentumfilmes formák keveredés miként hat egymásra. A három levetített film alkotói ugyanis mind valahogy a jelenlét, a valóság színházi keretrendszeren keresztül történő megkérdőjelezése, kijátszása mentén gondolkodnak – erre utal a Bódy Gábor-esszéből kölcsönzött szekciócím is.

A színházi jelleg, illetve színházi kapcsolódás mint olyan a három vetített filmet elnézve talán nem egyértelmű: első ránézésre ugyanis egyrészt közelebb állnak a korszakra jellemző fikciós dokumentumfilmekhez, mint a színházhoz, másrészt pedig az alkotók különböző művészeti ágakhoz való kötődése miatt sem kategorizálhatók be egyszerűen színházi alkotókként, sőt: Hajas Tibor és Szentjóby Tamás is inkább performanszművészek, mint hagyományos értelembe vett színházcsinálók. A kulcsszavak talán ezek: performativitás – teatralitás. Ezekben a filmekben ugyanis a hétköznapi, civil szereplők spontán cselekedetei eltávolítódnak, bekereteződnek – éppúgy, mint a színházban. Az alkotások rávilágítanak a hétköznapok megjátszott pillanataira; azokra a pillanatokra, amikor az ember interakciói során maga is bizonyos viselkedési mintákhoz igazodva szerepet játszik, vagy éppen a szerepet letéve megmutatkozik valódi önmaga.

Olyan kérdések vetődnek fel tehát a színház, a performativitás és a dokumentumfilm találkozásakor, mint hogy hogyan áll a három szóban forgó film a fikció és a dokumentumfilm korabeli diskurzusához? Hogyan alakítja át a színházi keret- és szabályrendszert a film médiuma? Hogyan keretezi a valóságot? Meddig tart a hétköznapi jelenlét, és hol kezdődik a szerepjátszás? Ezek mentén a kérdések mentén próbáltunk a vetítést követően a megkeresésünkre lelkesen vállalkozó Gelencsér Gáborral és Müllner Andrással körbejárni a három film központi jelentőségét a kor társadalmi-kulturális szemléletét illetően, valamint kontextust és kapaszkodót nyújtani a nézőknek is. Kísérletet tettünk az alkotókkal való párbeszédre is a Hajas Tibortól, Bódy Gábortól és Szentjóby Tamástól hozott szövegekkel – ám ezek a szoros időbeosztás miatt kevéssé tudtak érvényesülni, kibontakozni.

Beszélgetés a vetítés után (Nagy Eszter, Varga Bence, Gelencsér Gábor, Müllner András), fotó: Birtalan Bernadett

Mindhárom diákkurátori csapatunk blokkjának vetítésén meglepő tapasztalatunk volt az általunk kiválogatott filmek iránti nagy érdeklődés – egyenesen várólista volt a visszaadott jegyekre! Bár a hetvenes évek kísérleti rövidfilmjei nem épp az a téma, ami az átlagos nézők érdeklődését felkeltheti, cserébe találkozhattunk azzal a fogékony réteggel (mondhatni, szubkultúrával), akiket viszont mindmáig képes megmozgatni. És végső soron nincs is jobb annál, mint hasonszőrű befogadókkal elbújni egy délutánra a Toldi mozi családias hangulatú kistermébe, és különös időutazást tenni a Kádár-kor fullasztó légköréből kivirágzó összművészeti kreativitás világába: együtt kuncogni az Öndivatbemutató játékos iróniáján, vagy együtt fészkelődni a nyolc helyett nyolcvan percnek érződő, kísérleti zenére felsorakozó négyszögek táncán.

A vetítések után szervezett beszélgetések is sikeresen lezajlottak. Természetesen az ilyen rendezvényeken elkerülhetetlen szigorú időbeosztás néha képes alattomos fenyegetésként meghiúsítani az ember eredeti terveit, de a szűkre szabott idő ellenére se csorbult a diskurzusok tartalmassága. Mindhárom beszélgetés más hangulatúra sikeredett a meghívottaktól, a témától és az adott blokkhoz tartozó, moderátor-pozíciót is felvevő diákkurátorok habitusától függően is: az első beszélgetés lefedte a vetített filmek társadalom- és kultúratörténeti értelmezési lehetőségeit, akadémikus vizsgálódási közelítésmódjait, a második a társművészetek értő művelői és ismerői felől közelített, a harmadik pedig bevonta a filmek által nyitott párbeszédbe a ma élő és alkotó, hasonlóan alternatív filmkészítési módokban gondolkodó művészeket is.

És talán ez a legfontosabb, amit elérhettünk: párbeszédet teremteni. Bár hosszú és néha nehézkesen haladó folyamat volt, amíg a BKFM szeptember 17-ei napjáig eljutottunk, mégis jó érzés, hogy lehetőséget kaptunk nemcsak az általunk értékesnek, érdekesnek és előásásra érdemesnek tartott filmkincs átadására, életben tartására, de hozzájárulhattunk az erről való gondolkodás és diskurzus fenntartásához is.

[1] A három szekció: Hol a valóság? BBS – Színház és performance, Kié a világ? BBS – Zene, Guillotine-fojtás BBS – Irodalom és képzőművészet.