Szerző: Horányi Péter
2022. június 17-én online került megrendezésre a Studies in Eastern European Cinema című folyóirat nemzetközi konferenciája, amelynek tematikája a kelet-európai intermedialitás, a szociális média és a film kapcsolata, valamint az újszerű filmformátumok elterjedése köré szerveződött. Az eseményen – melyet Strausz László, az ELTE Filmtudomány tanszék, és Ewa Mazierska, a University of Central Lancashire oktatója szervezett – négy tematikus szekcióban tizenöt előadó a kortárs kelet-európai film aktuális helyzetéről és kutatásáról osztotta meg gondolatait.
A konferencia nyitóelőadását a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanára, Pethő Ágnes tartotta, aki a román rendező, Radu Jude és az ukrán Sergei Loznitsa dokumentumfilmjeit elemezte a múlt tárgyi világának és az emlékezet szubjektivitásának aspektusain keresztül. Pethő előadása jó felütést és erős bevezetőt adott a konferencia első blokkjához, amely a kortárs kelet-európai dokumentumfilm helyzetével foglalkozott. Ebben a szekcióban több előadó is arról beszélt, hogy saját országukban a dokumentumfilmek valamiféle átalakulása, egy új tendencia megjelenése tapasztalható. A szociális média és a technológiai fejlődés hatására számos dokumentumfilm elmozdult egy személyesebb, erősen önreflexív és számos műfaj keveredését mutató irányba, amelyben a valóságreprezentáció gyakran nem egyetlen homogén értelmezésre támaszkodik, hanem több egyenrangú interpretációból fakad. Több előadás is kitért arra, hogy a legújabb litván, lett vagy magyar dokumentumfilmek sokszor nemcsak hangulatukban, hanem formavilágukban is rendkívül eklektikusak, a könnyen hozzáférhető, új filmkészítői eszközök hatására felszabadultan, kötöttségek nélkül játszanak újszerű filmnyelvi kifejezésmódokkal. A szekció előadói Fabio Bego, Zane Balčus, Mantė Valiūnaitė és Horányi Péter voltak.
Rövid szünet után a második tematikus blokk következet, amely a játékfilmekre áttérve a szocializmus idején játszódó kortárs magyar filmeket vette vizsgálat alá. Ebben a szekcióban az ELTE Bölcsészettudományi Kar két oktatója, Hermann Veronika és Varga Balázs adott elő, hasonló megközelítésmódot és gondolatmenetet követve. Hermann azt a kérdést járta körül, hogy az idén megjelent magyar sorozat, az HBO által nemzetközileg forgalmazott A besúgó kapcsán milyen viták és diskurzusok robbantak ki, mindez pedig miképp tükrözi, hogyan vélekedünk napjainkban a nyolcvanas évekről, a korszak tényeiről és ábrázolhatóságáról. Mint Hermann bemutatta, annak ellenére, hogy Szentgyörgyi Balázs sorozata a nyolcvanas években játszódik és tipikusan a Kádár-korszak viszonyaihoz kapcsolódó történetet mesél el, mégis jelen korunk politikai hangulatában készült és egy későbbi generáció élményeinek szűrőjén keresztül mesél a múltról, így nem dokumentatív lenyomata annak, hanem sokkal inkább modern, társadalomkritikai interpretációja. Varga Balázs előadásában az „elképzelt szocializmus” (imaginary socialism) kifejezést beemelve azt mutatta be, hogy a Kádár-korszakban játszódó kortárs magyar filmek a szocialista időszak jellegzetességeit elsősorban hangulati elemekként, vizuális megoldásokként alkalmazzák. Mint rámutatott, a filmek célja kevésbé a hiteles múltidézés, a szocialista szüzsét inkább atmoszférateremtésre használják, miközben gyakran nyugati műfajfilmes sémákkal dolgoznak. A posztszocialista reprezentáció a kortárs magyar filmben leginkább három fő aspektusban érhető tetten: 1. a nosztalgiában és retróban; 2. a tárgyi és környezeti világ hagyatékában; 3. a disztopikus ábrázolásban. A besúgó érdekessége, hogy mindhárom aspektus megtalálható benne, egyaránt mutat nosztalgiát a múlt iránt, szervesen meghatározza a korszak tárgyi kultúrája, miközben tartalmaz orwelli világot idéző, sötét és kegyetlen történéseket is. A sorozat nem nyújt pontos múltábrázolást, inkább lenyomata annak, milyen stratégiák mentén értelmezzük és dolgozzuk fel napjainkban a sok szempontból még mindig nem kitárgyalt nyolcvanas éveket. A besúgó egy letűnt korban játszódik, ám annak aktuális értelmezéseit kínálja a nézőnek.
A konferencia harmadik szekciójában helyet kapó előadások a technológia és szociális média filmes kapcsolatával foglalkoztak. Katarína Mišíková előadása azt mutatta meg, milyen technológiai aspektusok segítették a szlovák rendezőt, Marek Kubošt abban, hogy Az utolsó autóportré (Posledný autportrét, 2018) című filmjében önreflexív, terápiás jelleggel dolgozza fel saját alkotói válságát. Jogintė Bučinskaitė előadásában azt járta körül, a litván művészeti közeg miképpen kezdte el definiálni az identitását a nemzetközi közegben a szociális média segítségével. Király Hajnal a szociális média reprezentációját vizsgálta meg kortárs magyar és román filmekben, Győri Zsolt pedig a videóhívások vizuális megjelenítését és esztétikáját tanulmányozta. A filmekben egy videóhívás jellemzően nem hagyományos beszélgetésjeleneteket idéző formanyelvet használ, ez sokszor kizökkentett, elidegenedett hatást teremt, amely gyakran a videóhívásban résztvevő szereplők érzelmi távolságát hivatott érzékelteti. Győri ezt a távolságérzést allegorikusan Magyarország izolációjával, kortárs politikai klímájával és az ukrán háborúhoz való viszonyával kötötte össze.
A konferencia zárószekciójában az előadások a gyártás és a szerzői jogok aspektusaival foglalkoztak, ezek közül mindenképp kiemelést érdemel Elīna Reitere előadása, amely Litvánia filmiparának működését mutatta be, valamint Larson Powell prezentációja, aki Tarkovszkij Tükör című filmjének zenehasználatát, Bach zenéjének felhasználását elemezte intermediális megközelítésből. Ezek az előadások kevésbé támaszkodtak konkrét filmes elemzésekre, inkább gyártástörténeti és kulturális megközelítésmódokból vetettek fel érdekes kérdéseket a kelet-európai filmről.
Összességében a Studies in Eastern European Cinema konferencia rendkívül sokszínű, tanulságos és élménygazdag előadássorozat volt, ahol közvetlen és baráti közegben lehetett megvitatni a legizgalmasabb kortárs filmes megközelítésmódokat. A konferencián több alkalommal felmerült valamilyen formában a koronavírus okozta változások kérdése, s hogy ezek milyen módon hatottak vissza a filmes intézményekre, azok működésmódjára, sok esetben az alkotások formamegoldásaira is. Miközben a digitalizáció, a technológiai fejlődés és a sajátos kortárs tendenciák bemutatására vállalkozott egy-egy prezentáció, azzal kellett szembesülnünk, hogy a tér, amelyben a találkozás létrejött, szintén összefügg azzal az átalakulással, amely sok esetben az előadások kiindulópontja is volt. Számítógépek előtt ültünk és olyan emberekhez juthattak el gondolataink, akikkel élőben sokkal kevésbé lett volna lehetőségünk találkozni, az internet azonban áthidalta a földrajzi távolságokat. Ez a forma ugyanakkor hátráltatta is az emberi kapcsolatok ápolását: hiányzott a szünetekben tovább folyó eszmecsere, a személyes találkozás. Az online platform egyszerre teremtett közvetlen és nyitott hangulatot, mégis bizonyos mértékig korlátozta az intellektuális teret. Azonban kétségtelenül olyan élményekkel szolgált, amelyek tágították a horizontunkat új gondolatok és korábban láthatatlan világok felé. Reméljük, jövőre ismét találkozhatunk.