Szerző: Turnacker Katalin
Bachmann, Alejandro–Koch, Michele (eds.): Echos zum dokumentarischen Werk Werner Herzogs. Berlin: Worwerk 8, 2018.
Kevés olyan kortárs filmrendezővel találkozhatunk, akinek az alkotásairól készült recenziók a művészeti, etikai, politikai tartalmak legszélesebb skáláját fedik le. Kritikusai politikai értelemben a baloldali szemlélettől a fasisztoid beállítottságig, szereplőivel való kapcsolatában az empatikustól a gyengeségeiket leleplező magatartásig, esztétikai megvalósításában pedig a túlzóan patetikustól az önironikus távolságtartásig terjedően elemzik a filmjeit. Kiemelik az Amerikában élő német rendező extremitás-függőségét, ami popkulturális népszerűségéhez is hozzájárul.
A tizenkilenc tanulmányt tartalmazó kötet szerkesztői az írásokat az echó, a mozgóképről visszaverődő hang metaforájával ajánlják az olvasóknak. Amíg a dokumentumfilmek képisége speciálisan a valósággal áll kölcsönkapcsolatban, addig a hang az, ami nem reprezentatív, nem mutat másra. A formát öltött hang kettős értelemben használatos: saját poétikájának elkötelezettjeként és a filmeket alkotó elemként. A mozgóképek képi mivoltukban bár szoros kapcsolatban állnak a valósággal, mégis megkonstruáltak, önmagukon túlmutatva a világ(ok)ról referálnak. A herzogi dokumentumok elsődleges jellemzője nem a valósághűség, hanem az eksztatikus forma, amely a realitást szétbontja, megtöri, újra összerakja és mélyebben kifejti. Eme alkotómódszer nyomán nincs határ játék- és dokumentumfilmek között, az életmű sokrétű, polifón egészként tárul a nézők szeme elé.
A kötet írásai sokféleképpen hivatkoznak Herzog könyveire, leíró prózájára, bibliográfiájára, és nem hagyhatják ki színészi teljesítményét kortársai filmjeiben, tv-fellépéseinek performanszait, a MasterClass oktatói munkáját sem. A „Herzog-jelenség” domináns jellemzője a hangja, amely meglehetősen kísérteties, ugyanakkor világfelfogásának, szellemiségének közvetítője. A cikkeket publikálók között a filmelmélet-történet tudósai mellett rendezőt, fotóst, írót, kurátort, filmkritikusokat is találunk. Szó esik Herzog ötvennél is több dokumentumfilmjéről; a legjelentősebbeket a visszatérő kiemelések, hangsúlyok teszik egyértelművé.
A szerkesztők három nagy szerkezeti egységbe rendezték a cikkeket. Az „Univerzum” írásai a filmeket a herzogi világszemlélet egészének tekintik, az elemzőket elsősorban az a mód érdekli, ahogy a rendező mint egyén és személyiség teszi láthatóvá közvetlenül alkotási folyamatát, azaz hogyan konstituálódik a Herzog-film fenoménje a legkülönfélébb témák és megközelítéseik kapcsán.
A kötet borítója A Minneapolisban 1999. április 30-án tartott előadásában az ún. Minnesota Declaration[1]-ban a rendező kifejti, hogy az igazság elsősorban nem megfigyelés révén tárul fel, hanem aktívan be kell avatkozni ahhoz, hogy létrejöhessen. Hangsúlyozza, hogy a dokumentumfilm elnevezést körültekintően kellene használni, mivel behatárolt elképzeléseink vannak a jelentéséről. Ez abbéli igyekezetünkből ered, hogy megfelelő elméletek, koncepciók hiányában egyszerű kategóriákba rendezzük az alkotásokat.[2] Felfogása szerint a filmkészítés esszenciáját az anyag elrendezése és az alkotói beavatkozás stratégiái jelentik a kinematográfiai, az „eksztatikus” igazság kialakulása érdekében. Felszólal a kategóriák szűkössége ellen, ezért – ami az ő filmjeit illeti – dokumentum-fikciókról, ill. fikció-dokumentumokról lehet beszélni. A német újfilm másik rendezője, Alexander Kluge merész kijelentése szerint a filmeknek jót tenne, ha azok inkább az iskolai szünetekre hasonlítanának, és nem a tanórákra. A felnőttek erkölcsi iránymutatása, didaktikussága helyett a gyermeki fantázia működésének támogatására lenne szükség, azaz a tapasztalati tényező és a szórakozás együttese lenne mérvadó.[3] Herzog filmjei esetében az érzelmi telítettségért a zene, a hang, a lebegő kameramozgás és nem utolsósorban a látványos képek felelnek.
Arra a kérdésre, hogyan kapcsolódik össze a fikció és a dokumentum, a Bruno vándorlásai (Stroszek, 1977) és a How much Wood would a Woodchuck chuck... (Mennyi fát gyűjtene össze egy mormota, 1967) szolgáltat szemléletes példát. A dokumentum szarvasmarha-aukcióinak beszédperformansza átáramlik Bruno történetébe, konkrétan háza elárverezésének jelenetébe, azaz az amerikai álom szertefoszlásának riasztó, ugyanakkor lírai elidegenítésébe. E két film szoros kapcsolata a korábbiakra utalva és a jövőbelieket megelőlegezve feltünteti a témák és a figurák különleges sokféleségét, mint a grizzlyember, a pilóta, a hegymászó, a kívülállók etc. Az önreferencialitás létrejöttének lehetünk tanúi: a dokumentumképek abban a pillanatban veszítik el vonatkozásukat a valóságra, amikor egymásra és/vagy más Herzog-filmekre utalnak.
A fikciók és dokumentumok tematikai-motivikai viszonyokon, figurális kapcsolatokon, kérdésfeltevéseken osztoznak, ugyanakkor egy-egy elem mélyebb kifejtését végzik el. Erre a vonalra fűzhető fel Herzog életművének számos darabja, amely gazdag sokrétűségét csak érintőlegesen jelölhetik a cikkek. Ilyen állandó elemek közé tartozik például a hit és a vallás, a spirituális tapasztalat mint prezentáció, vagy a repülés, a határátlépés kísérlete (és kudarca) a mozgóképi időtágítás technikájával. Emblematikus képek: a levegőben megálló, a teret, időt és gravitációt elimináló alak; az apokaliptikus pokoljárás lángoló olajkútjainak hipnózisát megragadó szekvencia. Ezen filmkapcsolatokból feltárulnak az életmű szabályosságai, formális stratégiái és esztétikai sajátosságai.
Az „Obszessziók” című egység írásai a megfigyeléstől a rögeszmékig, a gyaloglástól az álmok szerepéig terjedő megszállott alkotás- és önelmélet-építést veszik nagyító alá. Témái feltárásakor Herzog a faktumok és az igazság viszonya vonatkozásában gyakran eljut a tudás határáig, vizsgálódása a tudomány, a hit, a mítosz között feszülő ellentmondások feltárására irányul. A Fata Morgana (1971) című film példának okáért a jelentéshordozó tájfelvételek sokaságára épül, amivel a képek illuzórikus volta, értelem nélkülisége is megvalósul.
Emberképeit a kívülállás sokféle alakzata határozza meg és csábít egyfajta tipológia elkészítésére, ami már csak polifóniája és paradoxonjai okán sem sikerülhet. Ki és mi az ember? Erre a megválaszolhatatlannak tűnő kérdésre keresik mégis a válaszokat Herzog alkotásai nyomán az elemzői. A dokumentumfilmek szereplői megszállott kívülállók önmagukon túlnövő álmokkal, maguk útját járó alakok vízióikkal, nagy tettek végrehajtói és kudarcaik elszenvedői; a valóság kapitulációját hozzák létre többféle értelemben.
Az óriás hegyek monumentalitása, az esőerdők, a dzsungel áthatolhatatlan rengetege, a jég és hó sarki birodalma a természet megsemmisítő hatalmát, emberen túli fenyegetést hordoz, mégis benne foglaltatik a távoli, az idegen, a más világ utáni vágy. Herzog és filmalakjai számára ez az életérzés út a benső mélyebb megismerésébe és az érintetlen, az eredeti külső valóság megtapasztalásába. A filmek pátoszának eredetét tanulmányozva több megközelítés merül fel: az ünnepelt kívülálló rendkívüli gondolkodásmódja és tettei okán maga lesz pátoszhordozó, a várt szörnyű események elmaradása utáni állapot is azzá válik. A La Soufrière (1977) a vulkán kitörésének pusztítására várakozva készült felvételekből áll, és miután a katasztrófa elmaradt, a film végkifejletének pátoszát Siegfried halálának gyászzenéje biztosítja Richard Wagner Istenek alkonya című operájából. Herzog tizenöt évvel később az infernális pusztítás képi kifejezésének árnyalására hasonlóan alkalmazza azt a Tanórák a sötétben (Lektionen in Finsternis, 1992) című alkotásában. Létrejön a pátosz továbbá az idegennel való találkozások során kialakuló feltétlen távolságtartás következményeként is. A kötet írásai között szerepel a rendező választott hazájában, Amerikában készült dokumentumfilmjeinek elemzése. E helyütt csak egy alkotást emelünk ki: a Lo and Behold: Reveries of the Connected World (Íme: ábrándozások az összekapcsolt világról, 2016) címűben a Mars bolygót kolonizálni igyekvő Elon Musk interjúi láthatók a probléma körüljárásaként.
A „Megközelítések” című egység Herzog érdeklődését rajzolja fel a nyelvek, az anyanyelvi beszélők, az artikuláció és intonáció mint „életjelek” módjai iránt. Emellett további akusztikai megoldásokban mint a zenehasználat, a zajok, zörejek a Voice-over dominanciája is bővelkednek filmjei. A rendező prózáinak[4], a kamera előtt-mögött álló filmkészítő nyelvezetét az elismert író, Clemens J. Setz elemzi. Herzog konkrét szituációkat ír le olyan nyelven, amely még a régi nyelvrétegeket tartalmazza, mint például a lutheri bibliafordítások, Heinrich von Kleist és főként Georg Büchner művei. Az utóbbi erős nyelvi befolyásolását a Woyzeck dráma megfilmesítése mutatja be. Off-kommentárjai egyaránt poétikus és informatív jellegűek, és nem utolsósorban stílusának meghatározói.
A tanulmánykötet értékes része a végén található részletes filmográfia, amely nemcsak Herzog dokumentumfilmjeit tartalmazza, hanem azokat az egyetemes filmalkotásokat, amelyek tágabb elméleti és történeti kontextust biztosítanak.
Összességében a könyv arra vállalkozik, hogy a filmtudomány és a művészet különböző területein alkotók gondolkodásmódja alapján Herzog világfelfogását, alkotómódszerét, témáit, stílusát, a dokumentumfilmek széles skáláján, esztétikáján és megközelítési lehetőségein keresztül járja körül a teljesség igénye nélkül. Az elolvasása után az esetlegesen keletkezett hiányérzetünket, illetve azon elvárásunkat, hogy az életműről még mélyebb, még részletesebb ismeretekre tegyünk szert, számos, több nyelven megjelent könyv, tanulmány elégítheti ki.
[1] Herzog, Werner: The Minnesota Declaration (1999). In: Alejandro Bachmann–Michele Koch (eds.): Echos zum dokumentarischen Werk Werner Herzogs. Berlin: Worwerk 8, 2018. p. 17.
[2] Lásd Wahl, Chris: Das Authentische und Ekstatische versus das Stilisierte und Essayistische – Herzogs Doku-Fiktionen. In: Wahl, Chris (ed.): Lektionen in Herzog. Neues über Deutschlands verlorenen Filmautor Werner Herzog und sein Werk. München: edition text+kritik, 2011. pp. 282–327.
[3] Kluge, Alexander: Gelegenheitsarbeit einer Sklavin. Zur realistischen Methode. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1975. p. 195.
[4] Werner Herzog két korábban megjelent prózáját emeljük ki: Herzog, Werner: Vom Gehen im Eis. München – Paris, 23.11 bis 24.12.1974. Tagebuch. München: Hanser V. 1978.; Herzog, Werner: Eroberung des Nutzlosen. München, Wien: Hanser V. 2004. Illetve magyarul is megjelent legutolsó regénye: Herzog, Werner: Dereng a világ. Budapest: 21. Század Kiadó, 2022.