A Metropolis fontos célkitűzése volt már az indulástól a filmelméleti irányzatok és problémák bemutatása, népszerűsítése. Az átfogóbb elméletek (pl. feminista filmelmélet, posztkoloniális filmelméletek, film és fenomenológia), speciálisabb teóriák (varratelmélet, narratív komplexitás), teoretikusi életművek (pl. Gilles Deleuze) bemutatása mellett így került sor olyan nagyobb témákhoz kapcsolódó elméleti kérdések tárgyalására is, mint a filmtörténet-elmélet, narratológia, műfajelmélet, szerzői elméletek vagy a dokumentumfilm-elmélet. Ezeken a megközelítéseken belül is visszatérő téma volt a pszichológiai irányzatok filmtudományos hatásainak feltérképezése, amit olyan számok tekintettek át korábban, mint a Pszichoanalízis és filmelmélet (1999 nyár), Kognitív filmelmélet (1998 tél–1999 tavasz), Empirikus filmtudomány (2014/1), A filmbefogadás empirikus vizsgálata (2014/2), a Film és érzelem (2017/3) vagy A filmélmény kognitív magyarázatai (2021/3).
Mivel a filmtudomány kognitív vonulata egyre izgalmasabb kérdésfelvetésekkel állt elő, és egyre ígéretesebben fejlődött az utóbbi időben, 2022-ben két számmal is folytatjuk a terület bemutatását, kifejezetten a filmnézés közben zajló folyamatokra koncentrálva. Első összeállításunk a befogadói észlelés és megértés összetett és összekapcsolódó folyamatait helyezi célkeresztbe. A számot Ed S. Tan átfogó tanulmánya nyitja, mely a film pszichológiai tanulmányozásának egy évszázados történetét tekinti át madártávlatból, Hugo Münsterberg úttörő 1916-os, The Photoplay (A mozidarab) című könyvétől napjainkig. A cikk sok példával szemlélteti, hogy az évek során a kutatások visszatérő kérdése az volt, hogy a filmek megértését alulról felfelé (bottom-up) vagy inkább felülről lefelé (top-down) szerveződő folyamatként foghatjuk-e fel. Az alulról felfelé szerveződő magyarázat a filmnézés közben zajló automatikus, gyors feldolgozási folyamatokat tartja alapvetőnek (ilyen például a moziban tapasztalt ingerek képként és hangként való alapvető feldolgozása), míg a felülről lefelé szerveződő értelmezés a mentális sémák, elvárások és háttértudás szerepét hangsúlyozza a filmélmény megkonstruálásában. Tan összefoglaló, egy-egy fontosabb csomópontot, témát kinagyító, nagyívű áttekintését két részletben közöljük: az első rész Münsterberg alapvetéseit, a Gestalt-pszichológia (pl. Rudolf Arnheim), majd a következő évtizedek azon meghatározó elméleteit (James Gibson, Julian Hochberg és Virginia Brooks) veszi szemügyre, melyek a látszólagos mozgás, vagyis a mozgókép észlelésének pszichológiai hátterét igyekeztek feltárni. A szöveg egyaránt figyelmet szentel az olyan magas szintű folyamatoknak, mint a mentalizáció (mások szándékainak, érzéseinek megértésére irányuló képzeleti tevékenység), illetve azon alacsony szintű folyamatoknak, melyeknek a vágások, illetve a kontinuitás feldolgozásában van szerepe. A felidézett szerzők munkáinak összevetésével Tan szövegéből kirajzolódik, hogy az alacsony és magas szintű műveletek ezer szállal kapcsolódva, együttesen járulnak hozzá a figyelem és megértés dinamikus folyamataihoz.
Az összeállítás másik két szövege a Tan által felvázolt filmes pszichológiatörténet két fontos epizódját nagyítja ki. Julian Hochberg és Virginia Brooks Filmek az elme „szemén” keresztül című, kilencvenes években íródott, de sokéves korábbi kutatásaikra épülő tanulmánya felvállaltan tovább szeretne lépni az alacsony szintű folyamatok sokat vizsgált szintjénél. A szerzőpáros néhány egyszerű és hatásos példa segítségével teremt kapcsolatot a látás azon alacsony szintű folyamatai, valamint a relációk és cselekvéssémák magasabb szintjei között, melyek a filmnézés során egyaránt aktívak. Az érintett percepciós és kognitív rendszerek feltérképezésével Hochberg és Brooks meggyőzően járul hozzá ahhoz, hogy a kognitív megközelítésben filmélményünk ne csupán észlelési eseményként, hanem művészi élményként is értelmezhető legyen.
James Cutting és társai a szám utolsó tanulmányában azt a közkeletű vélekedést igyekeznek árnyalni, hogy a nézői figyelem és bevonódás legfőbb mozgatórugója a film narratívája. Ennek jegyében a filmnézés folyamán szerintük legalább ilyen fontos szerepet játszó, narratívától független, alacsony szintű jellemzőket teszik vizsgálatuk tárgyává. Brunick, DeLong és Cutting nem a narratíva meghatározó szerepét vitatják, hanem azt állítják, hogy az alacsony szintű jellemzők nélkül a néző képtelen lenne a narratíva maradéktalan megértésére. Vizsgálatukban így a snittstruktúra, a plánozás, a szín, a kontraszt és a vizuális aktivitás (a mozgás és mozgatás kombinációja) kiemelt szerepét hangsúlyozzák a nézők narratívaészlelésében, azaz például a jelenetek elejének és végének azonosításában, a változások felismerésében. Az egyes jellemzőket külön fejezetben tárgyaló, populáris hollywoodi filmpéldákkal szemléltető munkájukban a szerzők további, kvantitatív kutatásokat sürgetnek az észlelési folyamatok megértésben betöltött szerepének feltárására.
E szövegek magyar fordításainak közlésével tehát, a korábbi tematikus számainkban elkezdett munkát folytatva, a kortárs kognitív filmtudomány meghatározó kutatásaiba szeretnénk mélyebb betekintést nyújtani. Az itt felvetett témák tárgyalását szervesen egészíti ki a „Figyelem és bevonódás a filmben” című, következő lapszámunk. Az összeállításban nyújtott szakértői segítségéért külön köszönettel tartozunk Lénárd-Bella Dorinának.
A szerkesztők
