„A polgári melodráma témáját tehát elidegenítve – sőt kifigurázva – jeleníti meg a modernista hagyományt folytató vizuális stílus, amely szándékosan a Bressonra jellemző hűvös szenvtelenség imitációjára törekszik. Haneke egyébként saját filmjei kapcsán rendszeresen utal Bressonra, a modernizmus pszichológiaellenességének hangsúlyos átvétele azonban a filmeket meghatározó polgári család-tematika mellett parodisztikus hatást kelt. Amint azt később kifejtem, a kritika tárgya a polgári dráma – a melodráma – pusztán a személyesre korlátozódó egydimenzióssága, amit a modernista ábrázolásmód hoz felszínre. Érdekes választás ez, különösen, ha belegondolunk, hogy a modernista kánonban milyen ritkán esik szó a drámáról. Ezt követően azt is bemutatom, hogy Haneke másik kedvelt témáját – mely a nyilvános szféra posztmodern korszakra jellemző mediatizálódása – ugyancsak formai eszközök ellenpontozzák. Haneke filmjeiben a hang letámadja az érzékszerveket, a perceptuális és emocionális realizmus élményét kelti a nézőben, és így harcol a posztmodern hiteltelensége, valótlansága ellen. Ezekben az alkotásokban a film vitalitásának forrása mindvégig a modernista ábrázolásmód, amely átalakítja és megújítja egy régebbi kor polgári realizmusát, a posztmodern szimulációt pedig a valóság energiájával telíti.”
(A tanulmány teljes szövege a Metropolis 2011/4-es számában olvasható.)
