Az elemzés a magyar filmgyártás intézményi változásait követi végig az 1980-as évektől a rendszerváltásig, egy új struktúra létrehozásáig, a Magyar Mozgókép Közalapítvány megalakításáig. A szocialista állami filmgyártás negyven éves története a rendszerváltással lezárult: a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján megszűnt a cenzúra és az állami filmkészítés kizárólagossága, valamint felbomlott (de legalábbis lazult) a korábbi centralizált intézményrendszer. Az MMA felállítása az 1990-es évek elején sikertörténet a magyar filmgyártás folyamatosságának megőrzése szempontjából. Legalább ennyire lényeges kérdés azonban az is, hogy milyen magyar filmgyártás folyamatosságát sikerült megőrizni? Nem szorul-e legitimálásra, és ha igen, miként legitimálható a magyar filmgyártás? Lehet-e filmipar (erős szolgáltató infrastruktúra) és a televízióval való együttműködés nélkül nemzeti filmgyártást működtetni, filmművészetet létrehozni? De ha nem is ezeket a politikai-gazdasági-társadalmi-kulturális alapkérdéseket, hanem a szűkebben vett szakmai-intézményi stratégiai kihívásokat tekintjük, a kilencvenes évek magyar filmgyártás előtt akkor is számos alapvető kérdés maradt nyitva. Ezeket a kérdéseket éles törésvonalként, konfliktuslehetőségként is megfogalmazhatjuk. Ilyen a struktúraváltás (a stúdiótámogatás vagy produkcióalapú támogatás), a nemzedékváltás (fiatalok és függetlenek érvényesülése) és nem utolsósorban az attitűdváltás (szerzői film vagy populáris filmkészítés) kérdése. A rendszerváltás a stúdiórendszerben szocializálódott, társadalmilag-politikailag aktív, szerzői filmben hívő magyar filmes középnemzedék diadalát hozta. A következő évtized történései az új gyártó cégek felbukkanásával, a fiatalok, a független filmesek és a populáris filmkészítés előretörésével, a fenti töréspontok mentén ezt a diadalt rengették meg.
