Bakos Gábor tanulmánya az úgynevezett fekete széria, a magyar filmművészet sajátos mozgalmának jellegzetességeivel foglalkozik. Az 1980-as évek második és az 1990-es évek első feléhez köthető fekete széria univerzalisztikus látásmódot érvényesített és kétségbeesett, illúziótlan képet festett a világról. Filmjeiben központi szerepet tölt be a bűn jelensége – a fekete széria hősei általában súlyos bűncselekmények elkövetésébe sodródnak, s a filmek a lelki mozgatórugókat, vagy a lelki és/vagy mentális bűnhődési folyamatot vizsgálják.
A szerző a Kárhozat, a Céllövölde, a Szürkület, a Szenvedély, az Árnyék a havon, a Gyerekgyilkosságok és a Woyzeck című filmeken keresztül mutatja be, hogy az alkotások milyen formai és stiláris eszközök segítségével érvényesítik az említett jegyeket. Bakos amellett érvel, hogy a fekete széria filmjei alapvetően stílusközpontúak, s ez fontosabb bennük az elbeszélésnél, még ha a széria egyes filmjeiben meg is találhatók bizonyos műfaji mélystruktúrák, amelyek a krimihez vagy a thrillerhez kötődnek. Az irányzat stiláris készletében a fekete-fehér fényképezés kiemelkedően fontos, ugyanakkor a montázsnak és a hosszú kameramozgásoknak is döntő szerep jut. Ezeket az eszközöket azonban más-más céllal és hangsúllyal alkalmazzák az egyes rendezők – amint azt a szerző például annak összevetésével támasztja alá, hogy Tarr Béla és Fehér György miként használják a hosszú beállítást, illetve milyen eltérései vannak a montázsnak Sopsits Árpád, Szabó Ildikó vagy Janisch Attila filmjeiben. Ezzel együtt a fekete széria darabjainak törekvései egybecsengenek: azt tematizálják, hogy a szereplők a bűn által fedezik fel újra saját magukat.
