Írásomban annak próbálok utánajárni, hogyan ábrázolja korunk legnagyobb ökológiai problémáját, a klímaváltozást két, évtizedek óta futó, fősodorbeli amerikai animált vígjátéksorozat, a South Park és a Simpson család (The Simpsons). Fő kérdésem, hogy az általam vizsgált animációs sitcomokban, amelyekben a képi nyelv minden eleme teljességgel konstruált (tehát nem használ valós, fotografikus-élőszereplős felvételeket) milyen vizuális ábrázolásmódok, milyen szimbólumok és ikonográfia segítségével jelenítik meg a klímaváltozást. Mennyiben térnek el a téma animált reprezentációi a hagyományos („valóságalapú”) képi és mozgóképi megjelenítésektől? Mivel mindkét sorozat erősen szövegközpontú, ezért a képi megjelenítéseket verbális kontextusukkal együtt (is) értelmezem, ennek kapcsán pedig arra voltam kíváncsi, hogy a két sorozatra jellemző narratív komplexitásJason Mittell értelmezésében a narratív komplexitás az 1980-as évektől megjelenő tévéspecifikus új elbeszélés mód, melyben a hagyományos epizodikus és szerializált műsorszerkesztési mód összefonódik. Főbb jellemzői a folyamatos cselekménybonyolítás epizodikus variációkkal és a hosszan tartó karakterfejlődés, nézői oldalról pedig nagyobb aktivitást, gyakran műveltebb, igényesebb közönséget feltételez. Utóbbi jelentheti azt is, hogy szűkebb, de elkötelezett rajongói tábor teszi rentábilissá a sorozatot. Mittell, Jason: Complex TV. The Complexity of Contemporary Television Storytelling. New York–London: New York University Press, 2015.  1 hogyan alakítja a klímaváltozás megjelenítését. Hogyan befolyásolja a klímaváltozás reprezentációját az anicomAz élőszereplős sorozatokban népszerű szituációs komédia (sitcom) narratív stratégiái az 1950-es évektől az animációban is alkalmazzák, de az animáció nyelve könnyen felismerhető sajátosságokkal teszi egyedivé, ezt nevezik anicomnak (Dobson, Nicola: TV Animation and Genre. In: Dobson, Nicola (ed.): The Animation Studies Reader. New York–London–Oxford–Sidney: Bloomsbury Academic, 2018. pp. 110–120.), ami az animált szituációs komédia rövidítése. Az animációs nyelv egyik legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy nem engedelmeskedik a fizika törvényeinek. Így például a fiúk a South Parkban a tizedik évadban is általános iskolába járnak, mert nem öregszenek, csakúgy, mint a gyerekek a Simpson családban.  2-paródia kevert műfaja, valamint a társadalmi és politikai kérdésekre reflektáló komplex narratív stratégia?

A két animációs sorozat összehasonlítását számos közös vonásuk indokolja. Mindkét sorozat alkalmas lehet felnőtt és gyerek célközönség megszólítására is, amerikai televíziós csatornák számára készült, és a hagyományos szerializált televíziós elbeszélési módtól eltérően a narratív komplexitás módszerével él. Közös jellemzőjük a műfaji keveredés (generic-mixing), amit a paródia dominál, valamint az erős társadalmi és politikai reflexivitás és intertextualitás. A Simpson család nagyobb múltra tekint visszaA Simpsons 1989 végén, míg a South Park 1997-ben került adásba.  3, de mindkét sorozat évtizedek óta nagy nézettséggel fut. A két sorozatnak hatalmas rajongótábora van, ami ennek az írásnak a megszületését is segítette, hiszen a több száz epizódból a rajongói oldalak segítségével sikerült kiszűrni azokat, melyek a klímaváltozás témájával foglalkoznak. Írásom első részében a két vizsgált sorozathoz kapcsolódó korosztályi dilemmákat veszem számba, majd a mindkét sorozatra jellemző műfaji keveredés jellegzetességeit vázolom fel, külön figyelmet fordítva az animáció sajátosságaira. Írásom harmadik részében röviden kitérek a klímaváltozás vizuális mediatizációjának jellemző vonásaira és nehézségeire, hogy végül ezen tényezők fényében vizsgáljam az empirikus mintámat.

Gyerekek is nézhetik? Gyerekeknek szól?!

Az animációs tartalmak kapcsán újra és újra felmerül, hogy elsősorban gyerekeknek szól. Ez a mélyen rögzült kulturális sztereotípia, mint minden az animációban,Disney-ig vezethető vissza, akinek stúdiója megteremtette az animációban a formai és tartalmi etalont, amit a „cukiság” és realisztikus ábrázolásmód fémjelzett. Az animáció mint filmes kategória ezen követelményeit már az 1950-es években felrúgta Amerikában a UPA (United Productionsof America), Európában pedig gazdasági és politikai okok miatt eleve sokszínűbben alakult az animáció története – mindennek ellenére a hétköznapi szóhasználatban az animációt a gyermekiséggel azonosítják. A South Park és a Simpson család esetében ez azonban több szempontból problémás. A Simpson család klasszikus rajzanimációs vonalat képvisel antropomorf, mégsem teljesen emberi karakterekkel (pl.: Marge kék csigatoronyhaja és a szereplők napsárga bőre), realisztikus mozgásokkal. Ritkán enged az animáció adta lehetőségeknek a fizikai törvényszerűségek áthágására, ha mégis, ezt általában a klasszikus gyerekeknek szánt animációs televíziós sorozatok formanyelvi elemeire hagyatkozva teszi: pl. Homer a sorozat intrójában egy autó elől menekülve átrohan a csukott ajtón, amin egy szabályos Homer alakú lyuk keletkezik. Ez a hagyományos rajzfilmes ábrázolás- és működésmód formailag egyértelműen a gyerek közönséghez köti a sorozatot.

A South Park formailag érdekesebb és naivabb, amennyiben az analóg papírkivágásos animációs technika számítógépes utánzatát valósítja meg, annak minden esetlenségével. A karakterek itt is stilizált emberek, mozgatásuk gyakran darabos, a papírkivágásos perspektívaváltás nehézségeinek következtében jellemző a gyermekrajzszerű frontális ábrázolásmód. Ez a formátum olyanná teszi a sorozatot, mintha gyerekek készítették volna, gyerekekről is szól, és ezekből adódóan, értelemszerűen gyerekeknek.

Ennek ellenére mindkét sorozat esetében vitatott, hogy egyáltalán nézhetik-e gyerekek. A South Park legtöbb részét az USA-ban TV-MA besorolással illették, vagyis tizenhét év alattiak számára egyáltalán nem ajánlott, a Simpson család legtöbb epizódja a valamivel enyhébb TV-PG besorolást kapja, ami a tizenhét év alatti nézők szülői felügyeletét kívánja meg. Az eltérő besorolásoknak megfelelően aSimpsons a kora esti, míg a South Park a késő esti műsorsávba került. A Simpson család volt ráadásul tizenöt év kihagyás után az első animációs műsor, amit az amerikai televíziók főműsoridőben sugároztak. A televíziós besorolásoknál érdekesebb a szélesebb közönség percepciója, amire egyszerre jellemző – főleg a konzervatív oldalról – a szülők aggodalma, hogy ezek a sorozatok vulgárisak, erőszakosak, durvák és „felforgató” nézeteket terjesztenek a kiskorúak körében, másfelől az animáció kulturális jelentőségének teljes megkérdőjelezése, miszerint nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani holmi rajzfilmeknek.A Simpsons kapcsán felmerülő vitát Mittell ismerteti részletesebben (Mittell, Jason: From cop shows to American cartoons: Genre as cultural category. New York–London: Routledge, 2004.). De hasonlóan vitatott az is, hogy a South Park hány éves kortól nézhető (lásd pl.: Weinraub, Bernard: Loosening a Strict Film Rating for ‚South Park’. https://www.nytimes.com/1999/06/29/movies/loosening-a-strict-film-rating-for-south-park.html (utolsó letöltés dátuma: 2021. 11. 03.); Gillespie, Nick: Why Your Kids Must Watch ‘South Park’. https://www.thedailybeast.com/why-your-kids-must-watch-south-park (utolsó letöltés dátuma: 2021. 11. 03.); Thorpe, Vanessa: Crude South Park draws the underage crowd. https://www.theguardian.com/film/1999/aug/29/uk.news (utolsó letöltés dátuma: 2021.11.03.); illetve a commonsensemedia, Quora és Reddit fórumai).  4 A megfelelő korosztályi besorolást persze a népszerű tv-sorozatokhoz kapcsolódó merchandising sem könnyítette meg, a plüss-figuráktól a gyerekméretben kapható ruhadarabokig. Nézők és kritikusok egyaránt az animáció mint műfaj hagyományos, gyerekekhez köthető történeti hátterét használják fel arra, hogy a kulturális hierarchiában a megfelelő polcra helyezzék el e sorozatokat. Ezzel pedig elérkeztünk a műfaji besorolás problémájához.

Műfajkeveredés

Mittell nyomán műfaji hibridek helyett műfajok keveredéséről (genre-mixing) beszélhetünk, miután a biológiában használt hibriditás fogalmával szemben a kiinduló műfajok sem állandó és jól körülhatárolható statikus kategóriák, mint ahogy a létrejövő kevert műfajok sem. Ahogyan az előzőekben már említettük az animáció kapcsán, annak megítélésében és befogadói interpretációjában meghatározó a története. A műfaji besorolásnál azért fontos történeti megközelítést alkalmazni a pusztán textuá-lis elemzés helyett, hogy képet kapjunk arról, hogyan változott befogadó és műfaj interakciója az idők során, milyen változó kulturális, ipari-produkciós vagy nézői gyakorlatok befolyásolták a műfaj megítélését, illetve a műfajok kategorizálását. Ez a kontextualizáló történeti megközelítésmód a kritikai kultúrakutatás kedvelt módszertana, amely termékenyebb, és a műfajt mint kulturális gyakorlatot vizsgálja, szemben a műfajt pusztán szöveg szinten beazonosítható, statikus „külső” kategóriát tételező formai elemzési módszerekkel.

Az animáció esetében eleve megkerülhetetlen kérdés, hogy az animációra mint a mozgóképen belüli önálló kategóriára vagy pusztán technikák összességére tekintünk. Az animáció a film alága, vagy épp fordítva?Herhuth, Eric: The Politics of Animation and the Animation of Politics. Animation – An Interdisciplinary Journal 11 (2016) no. 1. pp. 4–22.  5 Az animációt sokan sokféleképp definiáltákLásd pl.: Cholodenko, Alan: First Principles of Animation. In: Beckman, Karen (ed.): Animating Film Theory. Durham–London: Duke University Press, 2005. pp. 98–111. Wells, Paul: Understanding Animation. Abingdon–New York: Routledge, 1998. pp. 1–9. Bétrancourt, Mireille: The animation and interactivity principles in multimedia learning. In: Mayer, Richard (ed.): The Cambridge Handbook of Multimedia Learning. Cambridge: Cambridge University Press, 2005. pp. 287–296. Furniss, Maureen (ed.): Animation. Art & Industry. New Barnet: John Libbey Publishing Ltd., 2012. pp 1–12. Buchan, Suzanne: Animation, in Theory. In: Beckman, Karen (ed.): Animating Film Theory. Durham–London: Duke University Press, 2014. pp. 111–130. Carpe, Inma: The Alchemy of Animation: A neuroplastic Art Media of Communication and Transformation. In: Gómez Chova, L. – López Martínez, A. – Candel Torres, I. (eds.): Edulearn 17 Proceedings, IATED, Barcelona, 2017. pp. 4014–4023.  6, a tisztán technikai megközelítés a frame-ről fram-re, vagyis kockánként készített mozgóképre vonatkozik, ez azonban a számítógépes animáció térhódításával idejét múlttá vált, még akkor is, ha a kockáról kockára animálás a klasszikus rajzanimáció digitális változatában is megmaradt. Film és animáció technikailag közös gyökerekkel rendelkezik, de míg a film valós időben felvett eseményeket rögzít, addig az animációt képkockáról képkockára rögzítik vagy valamilyen animációs szoftverrel.Husbands, Lilly–Ruddel, Caroline: Approaching Animation & Animation Studies. In: Dobson (ed.): The Animation Studies Reader. pp. 14–19.  7 Ezt a technikai jellegű megkülönböztetést kikezdi a technológia fejlődése mind a film, mind az animáció esetében, van azonban egy másik distinkció, mely időtállóbb. A film realizmusával szemben az animáció a lényegénél fogva elrugaszkodik a valóságtól, amennyiben minden egyes képkockája alkotó(k) által konstruált. A film realizmusa persze relatív és vitatott, az animáció azonban megalkotási módjánál fogva kívül helyezkedik ezen a vitaterületen. Az animáció alapanyagát emberi gondolatok és ötletek adják, amik aztán különböző eszközökkel, de a „valóság” fotórealisztikusleképezése nélkülItt szándékosan eltekintek a rotoszkópos technikától, amely videóval felvett jeleneteket rajzol vagy fest át digitálisan, amivel éppen a film és az animáció határán helyezkedik el.  8, a „semmiből létrehozott” vizuális nyelven (rajzok, gyurmafigurák, bábok, digitális képalkotó software-ek stb.) reprezentálódnakBendazzi, Giannalberto: Cartoons. One Hundred Years of Cinema Animation. New Barnet: John Libbey Publishing Ltd., 1994.  9. Az élőszereplős film ezzel szemben valamilyen „meglévő” jelenetet rögzít, legyen az megrendezett jelenet akár. Ezzel olyan narratív teret és vizuális környezetet teremt az animáció, ami radikálisan különbözik a film nyelvétől. A kifejezés szabadsága az animáció változékony természetét eredményezi, melyet Eisenstein plazmatikusságnak nevez és a műfaj megkülönböztető jegyének tekintLeyda, Jay (ed.): Eisenstein on Disney. Kalkutta: Seagull Books, 1986.  10. Az animáció mozgóképi kategóriaként nem tekinthető műfajnak, mert technikai és formai dimenziói túl tágak, a műfaj fogalma pedig ennél lehatároltabb. Írásomban Varga Zoltán nyománVarga Zoltán: A műfajiság kérdése az animációs filmben. Doktori disszertáció. Eötvös Loránd Tudományegyetem. http://doktori.btk.elte.hu/phil/vargazoltan/diss.pdf (utolsó letöltés dátuma: 2021. 11. 03.)  11 az animációra mint mozgóképes kategóriára tekintek, aminek egyenértékű kategóriapárja az élőszereplős film, műfajai pedig a filmes műnemekben (dokumentumfilm, játékfilm, kísérleti film) fellelhető műfajokkal vannak átfedésben.

Esetünkben az animáció mint formanyelv és mint filmes kategória is meghatározó. Hiszen a sorozatokhoz tartozó befogadói attitűdöt, értelmezési keretrendszert erősen befolyásolja az animációs forma, ez jól látszik a már említett korosztályos besorolás körül kirobbant vitákban. A műfajok keveredését a sitcom és annak paródiája okozza, de az animációhoz mint mozgóképes kategóriához tartozó formanyelv tovább módosítja a befogadói attitűdöt. Az animáció a televízióban hagyományosan vígjátékok formájában jelent meg, ennek korai példái a Popeye- (1937-től) vagy a Tom és Jerry-sorozat (1940–1958) William Hannaés Joseph Barbera rendezésében, melyek szerializált formában, a televíziós reklámok dramaturgiai igényeihez igazodva (vagyis egyszerű, megszakítások ellenére könnyen követhető dialógust nem vagy csak alig tartalmazó helyzetkomikumokkal) szórakoztatták az egész családot. Ezzel párhuzamosan az élőszereplős sorozatokban is egyre népszerűbb lett a szituációs komédia, aminek narratív stratégiáit átvették az animációs sorozatok, létrehozva az anicom műfajt. Az anciom a sitcom narratív mintázatait (narratív tér, karaktertípusok) megőrizve az animációs nyelv sajátosságaival (metamorfózis, plazmatikusság, fizi-kai törvényszerűségek áthágása) kiegészülve képez külön kategóriát.Dobson, Nicola: TV Animation and Genre. In: Dobson (ed.): The Animation Studies Reader. pp. 110–120.  12 Animációs formanyelvi jellegzetességek olyan apró dolgokban is megnyilvánulhatnak, mint pl. a karakterek állandó kora és külső megjelenése a South Park és a Simpson család gyerek főszereplőinél. A műfajok keveredésének kultúrájához az anicom esetében is hozzájárultak a forgalmazással kapcsolatos változások, ez esetben a televíziós és internetes csatornák számának növekedése és a technológiai konvergenciaHenry Jenkins technológiai konvergencián azt érti, hogy a tartalom platformfüggetlen lesz, vagyis különböző médiaplatformokon is megjelenik a médiaipar szereplőinek együttműködése miatt. A konvergenciának nemcsak technológiai és ipari, de kulturális és társadalmi velejárói is vannak. Jenkins, Henry: Convergence Culture. Where Old and New Media Collide. New York: NYU Press, 2006.  13 az 1980-as évek végétől. Amerikában az 1980-as évek elején indult MTV, Angliában pedig a Channel 4 segítette az animáció népszerűsítését.

Az animált sitcomok az animált formát használják fel a sitcom mint műfaj paródiájára, illetve ezzel teremtik meg a valóságábrázolás különleges típusát, amely épp túlzásainál fogva lesz a valóságnál is valóságosabb. A paródia a néző részéről feltételez előzetes ismereteket és bizonyos mértékű tudatosságot, hiszen ahhoz, hogy az élvezet teljes lehessen, a parodizált műfaj sajátosságait is ismerni kell, nemcsak a parodisztikus végeredményt.Varga: A műfajiság kérdése az animációs filmben.  14 Az amerikai animációsipar 1960-as években bekövetkező gazdasági racionalizációja rajzfilmesek tömegeit tette munkanélkülivé, ami később remek független szerzői filmeseket adott a szakmának. A szerzői filmesek alkotásaira már ekkoriban is jellemző az önreflexivitás, az alkotói szándék és jelenlét tudatos hangsúlyozása (lásd pl. George Griffin Head című rövidfilmjét, 1975). Ez a hagyomány kerül át a South Park és a Simpson család esetében két fősodorbeli anicomsorozatba. A South Parknak már az intrójában fizikailag megjelennek az alkotói kezek, akik a papírkivágásokat mozgatják. A Simpson családnál nincs ilyen egyértelmű formai megoldás, de mindkét sorozatban állandó humorforrás a szituációs komédia és a televízió, valamint a televíziós hírek paródiája. A Simpson család a hagyományos, 1990-s évekbeli normáknak megfelelően a tévé mint házi szentély körül gyűlik össze, a hírműsort pedig egy teljesen szubjektív, csak ritkán informatív „hírkirály”, Kent Brockman vezeti. A Simpsons így erősíti a hírműsorokkal szembeni szkepszist, és rávilágít a televíziós hírszerkesztés szakmai szempontokat háttérbe szorító sztárkultuszára.Gray, Johnathan: Watching with The Simpsons. Television, Parody and Intertextuality. New York–London: Routledge, 2006.  15 A hírmédia visszásságait a South Parkban is előszeretettel parodizálják, a riporterek személyeskedését a végletekig fokozzák, például amikor a riporter Randy Marsht teszi felelőssé a klímaváltozásért, és így szól ki a nézőkhöz: ”I hate that guy, and so do you”. A hírműsorok folyamatos paródiájának a kritikai attitűd mellett persze valószínűleg van egy praktikus oka is, mindkét sorozat szívesen nyúl ugyanis a történetmesélés eszközeként a híradós narratívákhoz.

A hírműsorok mellett a sitcom is nevetségessé válik ezekben a sorozatokban. A Simpson család például az élőszereplős családi vígjátékok kliséit figurázza ki a diszfunkcionális, munkásosztálybeli, kertvárosi család bemutatásával. A szülő-gyermek viszony bármelyik pillanatban átfordul a megszokott szeretetteljességből anyagias, elidegenedett ellenségeskedésbe, ami a következő részre rendre elfelejtődik. Hasonló a felállás az 1987-ben indult élőszereplős Egy rém rendes családban (Married… with Children) is, de a Simpsons animált verziója egyszerre távolítja el a nézőket a karakterektől, hiszen nem hús-vér emberek, másrészt az animált forma lehetővé teszi jelenségek szélsőséges, túlzó ábrázolását, ami segíti a nézőt az érzelmi azonosulásban.

A klímaváltozás vizuálisreprezentációjáról

A környezeti problémák vizuális ábrázolásával összefüggésben gyakran problémaként merül fel, hogy nehéz a térben és az időben kiterjedt jelenségeket egy képbe vagy rövid videóba sűrítve ábrázolni. A környezeti problémákban az időbeliség mindig hangsúlyos, mivel a jelen mindig összefoglalja a múlt következményeit, és megjósolja a jövőt, tehát a jelen két másik idősíkot foglal magába,Doyle, Julie: Picturing the Clima(c)tic: Greenpeace and the Representational Politics of Climate Change Communication.Science as Culture 16 (2007) no. 2. pp. 129–150.  16 ezt az időbeli tömörítést viszont gyakran nehéz vizuálisan megragadni. A helyi környezeti katasztrófákhoz (pl. olajszennyezés, erdőirtás) képest az egész világon évtizedek óta zajló környezeti jelenségeket (pl. talajpusztulás, éghajlatváltozás) helyszíni fotózás és videózás segítségével nehezebb megragadni. Ez olyan szimbolikus képek használatához vezetett, amelyek jelentése túlmutat a konkrétan ábrázolt jelenségeken. Ennek egyik legismertebb példája a jegesmedve, amely a klímaváltozás leggyakoribb vizuális szimbólumaként hivatott reprezentálni a globális felmelegedést, a sarkköri jégtakarók olvadását és a tömeges fajkihalást. A jegesmedvék vizuális kondenzációs szimbólumként funkcionálnak, vagyis sűrítik az éghajlatváltozással kapcsolatos érzelmeket és információkat.Pezzullo, Phaedra C. – Cox, Robert: Environmental Communication and the Public Sphere (5th Ed.). Los Angeles–London–New Delhi–Singapore–Washington D.C.–Melbourne: Sage Publications, 2017.  17

Egy korábbi kutatás, amely a hírmédia környezeti témákat illusztráló vizuális tartalmait vizsgáltaLester, Libby – Cottle, Simon: Visualizing Climate Change. Television News and Ecological Citizenship. International Journal of Communication (2009) no. 3. pp. 920–936.  18 szintén arra jutott, hogy a szimbolikus és a „lenyűgözően látványos” (‘spectacular’) képek használata jellemzőbb, mint az egyszerű ikonikus képeké. A klímaváltozás kapcsán a látványos, lélegzetelállító képek különösen gyakran fordulnak elő és rendszerint az „érintetlen”, vad természetet ábrázolják, emberek vagy ember által formált terek megjelenítése nélkül. Ezek a képek elsősorban a befogadó érzelmeire hatnak, ámulatba ejtik a nézőt a természet fenséges szépségével és erejével. Ennek eredményeként a befogadó egyszerre távolodik el a problémás jelenségtől és annak konkrét okaitól, történelmi, társadalmi, gazdasági és politikai kontextusától, miközben a poszterszerű tájak képeinek mélyebb kulturális rezonanciája is van: megerősíti az érintetlen, vad természetről bennünk élő képeket. A dekontextualizált képek hozzájárulnak egyfajta globális politikai identitás kialakulásához is, ha olyan ikonográfiát használnak, amely mindenki számára ugyanolyan elérhetetlenül távoli, de a folyamatos ismétlés miatt mégis ismerős. Ezt nevezik „banális globalizmus”-nak, a legjobb példája pedig a földgömb képi megjelenítése, amely az éghajlatváltozással és más környezeti témákkal kapcsolatban is az egyik leggyakrabban használt vizuális elem, és triviális célja egyfajta közösség megteremtése a föld minden (emberi) lakójával. Sajnos ezek az agyonhasznált szimbólumok teljesen kiüresednek, és a leginkább könnyen dekódolható vizuális töltelékanyagként funkcionálnak, amik nem segítik a környezeti problémák mélyebb összefüggéseinek feltárását, absztrakciójukkal pedig gyakran tovább erősítik ember és természet duális elkülönítését, mely felfogás sok környezeti problémának az elsődleges okozója. A környezeti témák vizuális reprezentációi nem tudományos konszenzus eredményeként jönnek létre, inkább tekinthetők olyan kulturális konstrukcióknak, amelyek jelentésrétegeiből a befogadó alkotja meg és választja ki a számára fontos jelentés(eke)t.

Írásom fő kérdései, hogy az általam vizsgált anicom- sorozatokban, ahol a képi nyelv minden eleme teljességgel konstruált, milyen vizuális ábrázolásmódok, milyen szimbólumok és ikonográfia segítségével jelenítik meg a klímaváltozást. Valamint, hogyan érvényesülnek a műfaji keveredés és narratív komplexitás működési mechanizmusai a vizsgált empirikus mintában? Hogyan befolyásolja a klímaváltozás reprezentációját az anicomparódia hibrid műfaja, valamint a társadalmi és politikai kérdésekre reflektáló komplex narratív stratégia?

A jó, a szomorú és a ronda

Klímaváltozás az amerikai kertvárosokban

Összességében elmondható, hogy egyik vizsgált sorozat sem tematizálta hangsúlyosan a klímaváltozást. A South Parkban tizenegy, a Simpsonsban tíz epizódban kerül szóba a témaA megfelelő epizódok kiválasztásakor a South Park esetében a https://southpark.fandom.com/wiki, a Simpson család esetében pedig a https://simpsons.fandom.com/wiki rajongói oldalakra támaszkodtam, melyek számos epizód scriptjét és az összes epizód alapos (szereplők, helyszínek, kulcsszavak, produkciós adatok szerinti) kategorizálását tartalmazzák, rajongói közösségi funkciók (fórumok, toplisták stb.) mellett kulcsszavak alkalmazásával (climatechange, global warming) kerestem a scriptek szövegei és a tagek között az oldalakon, majd annak érdekében, hogy azok az epizódok is mindenképp bekerüljenek a mintába, amiknek nem rögzítették a fandom oldalakon a scriptjét, az environment kulcsszónak is utánanéztem. A rajongói oldalak nemcsak a szerializált televíziós tartalmakra térnek ki, hanem a sorozatok alapján készült egész estés filmekre és a teljes South Park, illetve Simpsons „univerzumra”, vagyis könyvekre, képregényekre, videójátékokra stb.  19, igaz a Simpson család 2007-es film verziója kiemelten foglalkozik a klímaváltozással.

Közös a két sorozatban, hogy a vizuális megoldásokban felhasználják a klímaváltozáshoz köthető kliséket is, de ezeket vagy parodisztikusan vetik be, vagy egy nagyobb, összetettebb és szokatlan képi metafora melléktermékeként. A Simpson családban kétszer is megjelenik a jegesmedve mint a klímaváltozás megkerülhetetlen jelképe, ugyanakkor mindkétszer olyan túlzó módon ábrázolják az állat szenvedéseit, hogy egyértelműen reflektálnak annak túlmediatizáltságára. Egyszer a jegesmedve a sivatagossá vált alaszkai tájban Maggie napozóágyán hal meg, egyszer pedig felakasztja saját magát, amiről Lisa talál egy hírt egy jövőbeli újságban. A jegesmedvéhez hasonlóan sokat használt kép a füstölgő gyárkémények látványa, melyek a klímaváltozást okozó káros emberi tevékenységek egyetlen képbe sűrített szimbólumai. Ezt a képet is átalakítva használja a Simpsons egyik epizódja mely szinte teljes egészében a klímaváltozásról szól. Ebben a részben Lisa egy internetes keresés során szembesül azzal, hogy ötven év múlva Springfield élhetetlen hely lesz. A Földön háborúk dúlnak majd az utolsó csepp kőolajért, elfogy az ivóvíz, ami miatt az emberek szappant isznak, és megtelik az utolsó szabad parkolóhely is. Ebből a felsorolásból jól látszik, hogy a paródia dominálta a téma megközelítését, hiszen az ökoapokalipszis legfájdalmasabb csapásai az alapértelmezett emberi, vagyis az autóséletet érik. Az epizód azonban, a megszokottól eltérően, nem hagyja ennyiben a dolgot, és a Környezeti Média DíjatLisa Simpson animációs karaktere 2001-ben a környezetért és egészségért kifejtett erőfeszítéseiért megkapta az EnvironmentalMedia Awardot. Forrás: https://usatoday30.usatoday.com/news/health/spotlight/2001-11-15-simpsons.htm (utolsó letöltés:2021. 06. 07.)  20 is elnyert Lisa Simpson karakterén keresztül bemutatja, hogy mi történik, ha valaki nem nyugszik bele a sötét jövő elkerülhetetlenségébe. Lisa kifejezi a szorongását az iskolában és otthon is, míg végül kiköt egy pszichológusnál, aki állapotát mély érzelmi kiegyensúlyozatlanságnak vagy a kijózanító igazságra adott jogos érzelmi reakciónak látja, ám mindkét esetben egy Ignorital nevű gyógyszer alkalmazását tartja a megoldásnak. Ettől a boldogságpirulától Lisa kellemes ködben lebeg, és derűs nyugalommal szemléli a társadalmi és ökológiai problémákat, amik körül veszik a mindennapokban. Lisa elégedett közönyét vizuálisan a mindenfelé áradó smiley-k jelzik. Szmájlik ugrálnak ki a favágó láncfűrészek alól és szmájlik áradnak a fent említett gyárkéményekből. Ez a 2009-es rész nemcsak a társadalmi problémákkal összefüggésben ábrázolja a klímaváltozás jelenségét, de akarva akaratlanul a kritikai pszichológia oldalára áll, amikor Lisa klímaváltozás felett érzett tehetetlen szorongását nem egyéni lelki problémaként mutatja be. A jelenség ábrázolására a sorozat készítői a létező legegyszerűbb képi megoldást választották a bárgyú, sárga szmájlik formájában, de így is az animált nyelv absztraháló túlzása az, ami egyértelműen és egyszerűen tudja közvetíteni a kívánt üzenetet. Az elcsépelt szimbólumok parodisztikus használata más környezeti és társadalmi témák esetén is jellemző a sorozatra, például a nemzetkarakterek sztereotip ábrázolásakor. Környezeti témák kapcsán a káros emberi tevékenység legszembetűnőbb képi metaforája a springfieldi atomerőmű, mely a sorozat főcímében is ontja magából a mérgező füstöt, de hasonlóan agyonhasznált metaforája a szennyezésnek az inkább rajzfilmsorozatokból ismert halálfejes hordó, amiből neonzöld radioaktív anyag csöpög.Todd, Anne Marie: Prime-Time Subversion: The Environmental Rhetoric of The Simpsons. In: King, Leslie – McCarthy, Deborah (eds.): Environmental Sociology: From Analysis to Action. Lanham: Rowman & Littlefield, 2009. pp. 230–245.  21

A jó, a szomorú és a ronda

A klímaváltozáshoz kapcsolódó vizuális kliséket a South Park is többször használja, de mindig parodisztikus formában és tudatosan. A műfajtudatosság és reflektáltság, amúgy is jellemző a South Park egészére, a humor egyik legfőbb forrása éppen a folyamatos önreflexió, a tudatosítása annak, hogy ez egy animált, televíziós vígjátéksorozat, mely a műfaj hagyományait egyfelől követi, másrészt szándéka szerint teljesen kiforgatja és megújítja. A sorozat saját magára folyamatosan mint megkülönböztető jelreWeinstock, Jeffrey A.:„Simpsons Did It!” South Park as differential signifier. In: Weinstock, Jeffrey A. (ed.): Taking South Park seriously. New York: State University of New York Press, 2008. pp. 79–99.  22 utal a műfaji tradíciók sorában, ami épp akkor a legszembetűnőbb, amikor a nagy elődhöz a Simpson családhoz képest próbálja  meghatározni magát. Ez többször is megtörténik a sorozatban, de van egy epizód (a Simpsonék már megcsinálták, mely csak ezzel foglalkozik, elsősorban az eredetiség kérdését feszegetve. Ebben a részben a simpsonsos animációs stíluson túl a folyamatos „Simpsonék már megcsinálták!” felkiáltásokkal egyértelműsítik a sorozat készítői, hogy egyfelől tisztelik MattGroeningék munkásságát, másrészt nem az innovációt tartják egy animált sorozat egyetlen minőségi fokmérőjének. Ez az önreflexió, mely a kortárs sorozatokat jellemző narratív komplexitás sajátossága, a Simpson családban is jelen van, sőt a Simpsons is reflektál a South Parkra többek között akkor, amikor egy szokatlanul hideg és havas napon Bart és barátai a buszmegállóban álldogálva a rivális sorozat főszereplőivé lényegülnek át egy pillanatra, felöltve jellegzetes ruháikat, alakjukat, szokásaikat.

Terrance és Philip fingik egymásra

A South Parkban előkerülnek az olvadó gleccserek, a vörösen izzó antropomorf Föld bolygó, a PET-palackok és a bálnák mint a környezeti problémák ikonikus jelvényei. De a klisés képeket mindig parodisztikus narratíva kíséri. Az utóbb felsorolt képek egy 2001-es epizódban fordulnak elő, aminek fő célja, hogy erőszakosnak, agymosottnak és egyszersmind nevetségesnek ábrázolja az ökoaktivistákat. A zöldek a Föld Napja alkalmából globális felmelegedést tudatosító kampányt rendeznek South Parkban, amit a készítők egyszerű agymosásnak ábrázolnak. Bálnástul, felmelegedésestül, szelektív hulladékostul egy demokrata propagandakampány megnyilvánulásának állítják be a zöldaktivizmust. A zöldek által gyakran használt vizuális kódokat a készítők tudatosan használják az egyértelmű beazonosításukra, de a narratíva szintjén gúnyt űznek belőlük és az általuk képviselt ügyek jelentőségéből is.

A nevetségessé tétel, az átpolitizálás és az elköteleződött aktivizmussal szemben a cinikus szemlélődés meghatározza az első évtizedekben (2018-ig) a South Park viszonyát a környezeti témákhoz. A globális felmelegedéssel (ezekben az időkben még ez a bevett elnevezés, nem a klímaváltozás) foglalkozó részekben a szkepszist, az amerikai demokrata és republikánus ellentétet és a károsanyag-kibocsátást tematizálják. De a készítők mindig szigorúan ügyelnek arra, hogy a klímaváltozást álproblémaként jelenítsék meg. A Két nappal holnapután előtt című részben a szomszéd várost, Beavertont elönti a víz Stan és Cartman motorcsónakos randalírozása miatt, de a mit sem sejtő külvilág a globális felmelegedést okolja. A South Parkban megszokott narratív sémához hűen egyedül a gyerekek tudják az igazságot, a felnőttek viszont teljesen inkompetensek, és apokalipszisest játszva, szürke takarókba burkolózva teát szürcsölnek az óvóhellyé avanzsált közösségi házban. Az utcák kiüresednek, a szomszédos Beavertonban pedig senki nem siet az árvízkárosultak segítségére. Ez a rész már reflektál a klímaváltozás kapcsán gyakran felmerülő generációs feszültségekre: „We didn’t take care of the earth and now you inherited the problem” – mondja Randy a fiának, Stannek, miközben autóval menekülnek a katasztrófa elől. Ez a rész a klímaváltozás okát előbb politikai hovatartozástól függően George Bush-hoz (demokraták), illetve az Al Kaidához (republikánusok) köti, de később egyértelműen a kollektív felelősséget hangsúlyozza, amikor a pánikoló tömegtől a tévériporteren át mindenki azt szajkózza, hogy „We didn’t listen”. Még a fogyasztó egyéni felelőssége is előkerül, amikor az egyik lakos, Jimbo fejére olvassa a terepjáró-használatot: „It’s all your fault Jimbo. You drive around in a damn SUV.” Ezeket a nagyon is valós dilemmákat azonban zárójelbe teszi, hogy az egész epizód arra épül, hogy valójában csak egy gyerekcsíny miatt öntötte el a víz Beavertont, és csak a felnőttek képzelik azt, hogy „lecsapott” a globális felmelegedés.

Ez a szkepszis és átpolitizáltság vezeti be végül 2006-ban a South Park teljesen egyedi és vissza-visszatérő klímaváltozás-metaforáját, a Medvedisznóembert (ManBearPig). Ezt a mutáns szörnyet a sátán szabadította a Földre, és kezdetben egyedül Al GoreAlbert Arnold Jr. Gore, demokrata politikus 2000-ben a Demokrata Párt elnökjelöltje. 2006-ban jelent meg Kellemetlen igazság című könyve a globális felmelegedésről, amiből később filmet is forgattak. 2007-ben munkásságát Nobel-békedíjjal jutalmazták, melyet az ENSZ Kormányközi Klímaváltozási Bizottságával (IPCC) közösen vehetett át.  23 küzd ellene, természetesen Stan, Kyle, Eric és Kenny segítségével. A Medvedisznóember annyira metaforikus, hogy az, hogy a klímaváltozást hivatott jelképezni, csak Al Gore szerepeltetésén keresztül válik egyértelművé. A 2006-os epizód Al Gore-t mániákus, önző alaknak mutatja be, aki pusztán képzelt ellenséggel harcol, és a rész végére a fiúk is belátják ezt.

Démoni vadnyugat: Medvedisznóember

2018-ban azonban visszatér a véres fejű, horrorisztikus hibrid lény egy dupla epizódban, mely egyfajta visszakozásnak tekinthető a 2006-os részhez képest. 2018-ban a Medvedisznóember valóban sorra öli az embereket, és a gyerekek szemben a felnőttekkel szokás szerint tudják, hogy a probléma nagyon is valós. A szörny legyőzéséhez ezúttal is Al Gore-t hívják segítségül, aki azonban túlságosan el van foglalva önnön sebeinek nyalogatásával ahhoz, hogy érdemben tudjon segíteni. A dupla epizódban is rengeteg időt szenteltek a készítők Al Gore nevetségessé tételének – hallucinációktól gyötört, sértődékeny és egocentrikus figurának ábrázolják annak ellenére, hogy ellensége ezekben a részekben már valóságossá válik. Ezek az epizódok olyannyira leszámolnak a klímaváltozással szembeni szkepszissel, hogy a tétlenségre buzdító kételkedő szereplőt meg is öli a Medvedisznóember, miközben arról monologizál, hogy még ha van is Medvedisznóember „Mit is tehetnénk ellene, amit más is meg fog tenni?”.  Ez a kérdés jól tükrözi azt, a klímaváltozás kapcsán gyakran megfogalmazódó nézetet, miszerint a többség tétlensége épp elég ok arra, hogy magunk se tegyünk semmit.

Nemcsak a szkeptikusokat állítják pellengérre ebben a részben a rendezők, hanem az idősebb generációt is. A klímaváltozás okozóit Stan idősek otthonában tévéző nagyapja testesíti meg, aki jégkrémek és luxusautók iránti fogyasztási szenvedélyével a pillanat boldogságért feláldozta kortársaival a következő generációk jövőjét. Stan szembesíti nagyapját tetteivel, és talál is egy ikonikusfekete-fehér képet, ami a fogyasztói önzést és hedonizmust ábrázolja egy fekete kabrióban ücsörgő, jégkrémet nyaló, vidám (akkor még) fiatal fiúval, Stan nagyapjával. Vizuálisan ez és a Medvedisznóember kétségkívül távol esik a jegesmedvék és füstölgő kémények megszokott világától, de a South Park az ökológiai problémák tematizálásában vizuálisan sem, inkább a verbális narratíva terén igazán innovatív. A dupla epizód végén győzedelmeskedik a South Park-i cinikus nihilizmus, amikor Stanék újabb alkut kötnek a Medvedisznóemberrel, aki ezúttal nemcsak a jégkrémeket és az autókat kérné a klímaváltozás megakadályozásáért cserébe, hanem egy népszerű videójátékot (Red Dead Redemption) és a szójaszószt is. A fogyasztás szent tehenét még a végig a jó ügyért küzdő gyerekek sem vágnák le, inkább beáldozzák a harmadik világbeli társaikat, és vállalják az ezerszer súlyosabb jövőbeni következményeket: „Sign here that MBP has rights to the lives of our children in 3rd world countries. And you agree to ignore MBP until he returns, when the consequences will be a 1000 fold of the current”.

Generációk szembeállítása a klímaváltozás kapcsán a Simpson családban is rendszeres motívum, ott Lisa képviseli az új, ökotudatos generációt és Homer a közönyös, szűklátókörű és önző előző generációt, amely szkeptikus a klímaváltozás antropogén okait illetően. A Simpson családban azonban csak a tudatosság szintjén kerül szembe egymással a két generáció, a felelősség kérdését nem érintik a sorozat készítői.

A South Parkban a jelen fogyasztói élvezeteinek és a „zöld útnak” a szembeállítása a klímaeposznak tekinthető dupla epizód után is megmarad. Az ökotudatos élet élvezhetetlen, sugallják azok az epizódok, melyek még érintőlegesen foglalkoznak a témával. Így például a 2019. decemberi Karácsonyi hó című rész, melyben Greta Thunberg az ünneprontás szinonimájaként szerepel. Nemcsak nehéz zölden élni, de nem is jelent feltétlenül ökológiai és gazdasági szempontból jobb választást. Ezt az üzenetet hordozza a húsevés környezetkárosító hatásaival foglalkozó epizód (S23E04), melyben a növényi alapú húspótlókról rántják le a leplet. A növényi burgereket forgalmazó helyi kisvállalkozó, Randy Marsh éppúgy csak a profit érdekében cselekszik, mint a nagybani forgalmazó, Trutyi bácsi (Goo man). Ez a rész hatásosan mutatja be az ökoipar visszásságait és a greenwashingMagyarul ’zöldre festés’. Piaci vagy állami szereplők olyan látszattevékenysége, amely pusztán kommunikációjában képvisel környezeti értékeket.  24 jelenségét, ugyanakkor a nagy leleplezésben teljesen háttérbe szorul a tény, hogy a marhahúsfogyasztás rengeteg üvegházgáz kibocsátásáért tehető felelőssé. A fogyasztás oltárán azonban szinte mindenki jobban szeret áldozni, mint a környezetén. Ezt az érzelmi kettősséget (aggodalom a környezetért vs. földi javak imádata), mely valóban nagyon erősen jellemzi a fejlett társadalmak viszonyát a klímaváltozáshoz, pár percbe sűrítve kiválóan ábrázolják Cartman karakterével, amikor azon sopánkodik, hogy képtelenség boldog gyereknek lenni úgy, hogy bár nem tehetnek róla, megörökölték a klímaváltozás problémáját. „How are us kids supposed to have any hope? I think about all the problems our generation inherited: Climate Change, overfishing. Kyle! I mean how are we supposed to get happy about anything?” – mondja, miközben egy bevásárlóközpont különböző italadagoló automatáiból sorra töltögeti meg egyszerhasználatos, szívószálas poharát.

Ahogy haladunk előre az időben, a klímaváltozás már nem külön témaként jelenik meg a sorozatban, hanem fragmentáltabban, részproblémák formájában, ahogyan a hírmédia is tematizálja a mindent átfogó, globális jelenséget. A készítők felvetnek lehetséges okokat pl. húsevés, túlfogyasztás és kapitalizmus; szóba hoznak klímaügyben érintett szereplőket pl. egymásnak ellentmondó tudósok, aktivisták, civilszervezetek képviselői, de a probléma megoldását, nem meglepő módon, nem tudják vizionálni. Nagyon érdekes viszont, hogy maga a klímaválság milyen formát ölt a South Parkban. A klímaváltozást mint egy adott napon bekövetkező apokalipszist ábrázolják, ami elsősorban egy társadalmi összeomlás. South Park lakói menekülnek, ki tudja hova, egy láthatatlan rém elől, az utakon autók torlódnak, az emberek sikítoznak, teljes a pánik, miközben a környezetük látszólag változatlan. Vagy lecsap egy nap a Medvedisznóember, mint látható rém, és megkezdi a tombolását az emberek között, véres cafatokat és hullákat hagyva maga mögött. Mindenesetre a katasztrófa-filmek hangulatát idézik az apokaliptikus képek, amikben csak az emberi pánikon és szenvedésen van a hangsúly, nem jelenik meg a külső környezet, vagyis a tágabb ökoszisztéma megváltozása. A Simpsons klímaváltozással összefüggésbe hozható jövőképe szintén sötét és kilátástalan, de kifinomultabb. Az emberiség végnapjának ábrázolása helyett a Simpsonsban jobban ragaszkodnak a klímaváltozással összefüggésben valóban fenyegető környezeti jelenségekhez, pl. árvízhez, évszakok megváltozásához, sarkköri jégtakaró olvadásához. Egy frappáns jelenetben Marge és Lisa egy múzeum interaktív installációjában nézi meg, mit is tesz a globális felmelegedés. A 2007-es, tehát a téma szempontjából viszonylag korai epizódban, egy üvegbúra alatt látható jellegzetes nagyvárosi irodaházat egy gombnyomásra elönti a víz a legfelső emeletig. A ház körül található emberek pedig magatehetetlenül lebegnek a víz felszínén. Ez az erősen sűrített kép kevésbé metaforikus, mint a Medvedisznóember vérengzése a South Parkban, de pontos és látványos. Az epizód ráadásul nem áll meg a drámai képnél, hanem továbbmegy az ökológiai és társadalmi problémák összefüggéseinek bemutatásáig. Marge ellátogat fiatalkora kedvenc kirándulóhelyére, a Barnacle-öbölbe. Az egykor népszerű turistacélpont azonban egy lepusztult, kiüresedett, munkanélküliség sújtotta, kilátástalan romhalmaz. A változás oka pedig a helyi jellegzetes halfajta, a Yum-Yum hal túlhalászata, amiből minden helyi lakos addig próbált profitot termelni, amíg a faj ki nem halt, a gazdaság pedig össze nem omlott. Az epizód végére a közösség ráébred a hibájára, a kiutat azonban a tenger helyett most az erdők kizsákmányolásában látják. Felzúgnak a láncfűrészek, és csöbörből-vödörbe kerülnek az itt élők. Ennek az epizódnak ugyan reményvesztett a végkicsengése, de összességében a Simpson család mégis kevésbé pesszimista, mint papercut kortársa, mivel előbbiben Lisa Simpson karaktere mindig megmarad a „jó oldalon”, Lisát nem lehet eltéríteni az elveitől, nem adja meg magát a piac törvényeinek, még akkor sem, ha végül nem tudja megmenteni a Földet.

A vízi feleség

A kapitalizmus mindenhatóságát, akárcsak a South Park, a Simpsons is gyakran parodizálja és kritizálja a klímaváltozás kapcsán (is). A Simpson családban ez nem irányul az ökotudatos emberek, kezdeményezések és cégek ellen, sokkal inkább a nagyvállalatok és helyi „kisemberek” szembeállítására épül. Jó példa erre egy 2013-as epizód (S25E08), amely a felmelegedés beköszöntét a téli hóhiánnyal illusztrálja. Az emberek elteszik a sapkákat és kesztyűket, és a karácsonyt nyárias melegben ünneplik. Springfieldben azonban, egyedüli városként az USA-ban mégis elered a hó, amiről persze tudósok megállapítják, hogy pusztán mikroklimatikus jelenség, mely nukleáris hulladék és égetett gumirészecskék pelyheiből tevődik össze valójában. Ez az álhó azonban az ország minden tájáról vonzza a fehér karácsonyra vágyókat, és remek üzleti lehetőséget jelent a város lakóinak. Marge is minden kellemetlenség ellenére szállodává alakítja a Simpsons-házat, hiszen, ha nem tesz szert bevételre, a családja elbukik: „Your family failed if you can’t afford Christmas”. Ebben a részben az ökokatasztrófa kényszerű haszonélvezője a kékgalléros família, sőt a rész végére kiderül, hogy több áldozattal jár otthonuk áruba bocsátása, mint amennyi hasznuk származik belőle. Ez az epizód nemcsak az egyén felelősségét szorítja háttérbe, de az alsóbb társadalmi osztályok kiszolgáltatott helyzetére is rámutat a klímaváltozással összefüggő felelőssgattribúció kapcsán.

Konklúzió

Összességében elmondható, hogy a két fősodorbeli sorozat mint animált sitcom narratív komplexitásánál és műfajparodisztikus jellegénél fogva hasonló humorral, cinizmussal és aggodalommal foglalkozott a klímaváltozás témájával, melyet azonban bizonyos távolságtartással kezeltek. A két sorozat társadalomkritikus, szatirikus alapattitűdje érvényesül a klímaváltozás percepciójának és lehetséges hatásainak bemutatásakor is, mint más környezeti, társadalmi vagy kulturális jelentőségű témák kapcsán. Ez az attitűd lényegénél fogva nem engedheti meg magának, hogy állást foglaljon, vagyis a klímaváltozást tagadókat éppúgy ki kell figuráznia, mint a klímaaktivistákat és a jelenséget semlegesen szemlélő kívülállókat. A jelenséggel foglalkozó epizódok alacsony száma mindkét esetben arra utal, hogy a sorozat készítői nem akarták zászlajukra tűzni a klímaváltozás ügyét, azt egynek tekintik a sorozat témájául szolgáló egyéb aktualitások között.

Vizuálisan a klímaváltozás ábrázolásakor mindkét sorozatban a műfajhoz köthető sajátosságok és a téma hírmédiából ismert vizuális kódjai határozzák meg a használt szimbólumokat. A műfajhoz köthető jellegzetességek alatt egyfelől a műfajparódia, másfelől az animált sitcom sajátosságait értem. Az animált sitcom műfaji hagyományainál fogva szövegcentrikusabb, az 1950-es években ugyanis a Disney-féle 14fps-os, realista, egyenletesen színezett, lekerekített animációt Hollywoodban elkezdte felváltani a stilizáltabb, durvább mozgású, néhol animatik egyszerűségű limited animationMagyarra ’limitált stílusnak’ fordítják, de angol elnevezése ismertebb.  25, mely egyszerűbb képi világával alaposabb narrációt igényelt. Ezek a műfajhoz köthető formai jegyek és a paródia tartalmi sajátosságai azok, melyek miatt a két vizsgált sorozat sem túl innovatív vizuálisan a klímaváltozás témája kapcsán. Inkább jellemző a kép és narratíva együttesére, hogy a bevett vizuális sztereotípiák, pl. jegesmedvék, olvadó gleccserek, szenvedő Földgolyó, jelentését átértelmezi, deformálja és parodizálja. A tabudöntögető szatirikus humor bevett eszközeivel élve a klímaváltozáshoz köthető, leginkább hírmédiából ismert vizuális kódok túlzó használata nevetteti a nézőt. Ez alól kivétel a South Park szokatlan metaforája, a Medvedisznóember, mely kétségkívül eredeti, de a Marvel Univerzum antihőseit idéző véres, izomagyú állatember inkább vicces, mint találó szimbóluma az éghajlatváltozásnak.

A családi, de inkább felnőttek szórakoztatására szánt animációs filmeknek jellegzetes vonása, hogy a gyermeki/tinédzserkori, társadalmi normákat megkérdőjelező attitűdöt állítják a középpontba, mely alapvetően a status quo ellen irányul. Az általam vizsgált részek kiindulópontja is ez volt, ugyanakkor a két sorozat közül a South Park cinizmusa áthatóbb és keserűbb, mivel itt a gyerekek is megvesztegethetők, és morálisan kikezdhetőbbek. A South Park esetében tekinthetünk erre a műfaji hagyományok reflektálásának és megújításának újabb megnyilvánulásaként, hiszen a készítők tudatosan élnek a gyermekkarakterek „sötét” oldalának megmutatásával. Az elvárt kedves és ártatlan karakterek helyett a gyerekek gyakran mint akaratos, önző és szadista lények szerepelnek a sorozatban. A Simpson család esetében az okos, etikus és „zöld” Lisa tekinthető Stan karakterpárjának, ám utóbbival ellentétben Lisa kitart az általa képviselt értékek védelme mellett. Ettől a karaktere mégsem válik fekete-fehérré, a sorozat viszont a South Parknál kevésbé nihilista, aminek mindentől egyforma távolságot tartó, passzív cinizmusa 2021-ben, a trollok elszabadulásának poszttrumpiánus világában kevésbé szórakoztató, mint húsz éve volt. Elgondolkodtató ugyanakkor a dilettáns, inkompetens felnőttvilág és általában a fennálló gazdasági és társadalmi rendszer pellengérre állítása két, dollármilliárdokat termelő, fősodorbeli szórakoztatóipari termék részéről, amelyek nagyon is haszonélvezői a fennálló világrendnek.

Vissza