„Nacho Vigalondo Időbűnök (Los Cronocrímenes, 2007) című filmje látszólag nem mond sokat az emberről és a szubjektivitás természetéről, én azonban éppen e két tényezőről szeretnék beszélni a film értelmezése kapcsán. Érvelésemben igyekszem rámutatni, hogy a film komplex narratívája egy nem hagyományos személyiségkoncepciót prezentál, s hogy a film éppen amiatt érdekes, ahogyan a személyességről szóló tartalmakat elénk tárja: nem közvetlenül, a hős belső életének feltárásával teszi ezt, hanem inkább struktúrájával és utalásrendszerével bontja ki e felfogást. (A pszichológiai dimenzió látszólagos hiányára több néző és kritikus is hibaként hívta fel a figyelmet.) Az általam „reflektív” szelfességnek nevezett megközelítésmód szoros kapcsolatban áll a látszat, az okozatiság, a szabad akarat és az etika kérdéseivel, melyeket a film az időparadoxon metaforájának segítségével idéz meg. E kifejezetten „antimetafizikus” személyiségfelfogás hátterében a szubsztancia (egy központi „lényeg”) hiánya valamint a szubjektivitás, az emberi belsőség, az én koherenciájának és identikusságának reflexióban megképződő mivolta áll. A reflexió így összekapcsolja a filmet mint műalkotást a saját szerkezetében kibomló személyességfelfogással.”
(A tanulmány teljes szövege a Metropolis 2012/2-es számában olvasható.)
