„Janischnál a klasszikus narráció elvetése, az ok-okozati logika felbontása nem időleges kitérőként, hanem konzekvensen követett alkotói útként rajzolódik ki. Ez az út lépésről lépésre közelebb visz egy megváltozott valóságérzékelés vagy létszemlélet személyes felmutatásához. Janisch Attila és állandó alkotótársa, a filmek forgatókönyvét íróként jegyző Forgách András számára a linearitás és a kauzális rend elvetése nem pusztán az elbeszélés módjára, hanem egyre inkább magára az elbeszélt történetvilágra is vonatkozik. A megjelenített világok pedig így vagy úgy mindig a tudat belső világaivá válnak. Itt lesz igazán szembeötlő, milyen sokat köszönhet Janisch és Forgách látásmódja a modernista tudatfilm – mindenekelőtt Alain Robbe-Grillet – eredményeinek. Az olyan alkotások, mint a Tavaly Marienbadban (L’année dernière à Marienbad, Alain Resnais, 1961), A halhatatlan (L’immortelle, Alain Robbe-Grillet, 1963), a Persona (Persona, Ingmar Bergman, 1966) vagy a Tükör (Zerkalo, Andrej Tarkovszkij, 1975) a tapasztalat szubjektivitásának, a világ megismerhetetlenségének vagy elbeszélhetetlenségének megfogalmazására tettek kísérletet, de egyúttal a narrációt is megújították, vagy kikezdték annak hagyományos stratégiáit. Janischnál a narratív kísérletezés elrugaszkodási pontját a Hosszú alkony (1997) képviseli, amely labirintusszerű elbeszélésszerkezetében szokatlanul egyedi módon ötvözi a filozófiai mélységű lélektani ábrázolást a feszültségkeltés technikáival; majd a Másnap – egyébként közvetlenül Robbe-Grillet által ihletett – történetvilága erősíti tovább ezt az irányt.”
(A tanulmány teljes szövege a Metropolis 2012/2-es számában olvasható.)
