„Jelen összeállításunk a kortárs film tanulmányozásának egyik izgalmas és sokat vitatott területével foglalkozik. A lapszám címe narratív komplexitás, ám a kérdést tárgyaló szövegekben ezen kívül sok más elnevezés felbukkan, így a puzzle-film, az elmejátékfilm, az adatbáziselvű elbeszélés vagy a hálózatos narratíva. A különböző tanulmányokban hivatkozott filmek listája sem azonos, bár elég sok az átfedés közöttük. Ezen sokféleség láttán a kiinduló kérdés nem is lehet más, mint annak megvizsgálása, hogy ezek a szövegek vajon ugyanarról a jelenségről beszélnek-e, és ha igen, akkor mivel magyarázható az elnevezések és megközelítések változatossága, azaz mit gondolunk a konceptualizáció eltérő módjairól.
A témával foglalkozó, egymással olykor vitatkozó, máskor egymásra nem is reflektáló szövegek többé-kevésbé közös kiindulópontja az, hogy a nemzetközi filmkultúrában az 1990-es évek közepe óta egyre feltűnőbbek az innovatív, trükkös elbeszélési fogásokkal dolgozó filmek. Ez a megfogalmazás szándékosan óvatos. A feltűnő jelentheti azt, hogy egyre többen (nézők, kritikusok, elemzők) figyelnek fel ezekre a filmekre. Esetleg azt, hogy manapság sok ilyen film készül. Utalhat arra is, hogy a feltűnést keltő alkotások közül igen sok tartozik ebbe a csoportba, azaz napjaink filmkultúrájának emblematikus alkotásai főképp narratív leleményeikkel jellemezhetők. Netán arra, hogy valamifajta trendként tűnnek fel ezek a filmek. Úgy tűnik tehát, hogy bizonyos típusú filmek kritikus tömege állt elő – csak az a kérdés, hogy ez miért történt és milyen funkcióval bírnak e filmek.”
(A tanulmány teljes szövege a 2012/1-es, a narratív komplexitással foglalkozó összeállításunkban olvasható.)
