„Ha a filmeket nézzük, az elmúlt években született néhány érdekfeszítő törekvés az elágazó ösvény típusú cselekmények megvalósítására. Akárcsak A végzet útjai esetében, ezek is egy fix pontból – az elágazásból – indulnak ki, és látszólag egymást kölcsönösen kizáró, különböző jövőhöz vezető cselekményvonalakat mutatnak be. Nézzük meg Krzysztof Kieslowski Véletlen (Przypadek, 1981) című filmjét, melyben egy meglehetősen rejtélyes bevezetést követően az orvostanhallgató Witeket látjuk, aki a vonat után rohan, miután felfüggesztette egyetemi tanulmányait. Még éppen időben felugrik a vonatra, és ez oda vezet, hogy kommunista funkcionárius lesz. Ám amikor válságba kerül ez az élete, a film visszatér a vasútállomás jelenetéhez, ahol újra fiatalként rohan a vonat után. Most nem éri el, így otthon marad, és egészen új jövője lesz. A jövőkép még egyszer módosul, a narráció újra visszatér a peronon zajló futás jelenetéhez, mely az események új láncolatát indítja el. Hasonló sémát követ a Too Many Ways to Be No. 1 (Yat goh chi tan dik daan sang, 1997) című hongkongi film és Tom Tykwer A lé meg a Lola (Lola Rennt, 1998) című alkotása. Ezek a filmek egymás után sorban mutatják be a jövő-képeiket, minden egyes változat után visszatérve a fordulóponthoz. Ettől eltérően működik Peter Howitt A nő kétszer (Sliding Doors, 1998) című filmje, mely az alternatív cselekménysorokat folyamatosan váltogatva, egymásra vágva mutatja be.”
(A tanulmány teljes szövege a 2012/1-es, a narratív komplexitással foglalkozó összeállításunkban olvasható.)
