(A kritika teljes szövege a Metropolis 2013/2. számában olvasható.)
Budapest: Wunderlich Production, 2013.
A korai magyar hangosfilm időszaka iránti érdeklődés a mai napig megfigyelhető mind a kutatók, mind a nagyközönség körében. Az újonnan születő, igen eltérő színvonalú feldolgozások, a különböző televíziós csatornák programjai vagy a DVD-kiadványok jelzik, hogy a Horthy-éra filmjei nem merültek feledésbe.
Az 1930-as, 1940-es évek mozgóképes viszonyainak értelmezésével, értékelésével kapcsolatban a mai napig meghatározó Nemeskürty István munkássága, aki az 1960-as évektől kezdve publikálta a korszakkal foglalkozó műveit. Az általa közvetített, a szerzőiség és a kapitalizmuskritika alapjain álló narratíva néhány kivételtől eltekintve negatív véleményt fogalmazott meg a korabeli filmes élettel kapcsolatban. Az 1980-as évektől Király Jenő több rövidebb, majd hosszabb művében vizsgálta egy-egy korabeli film, életmű, illetve az egész időszak műfaji jellegzetességeit (ezen törekvésének eddigi betetőzése a Balogh Gyöngyivel közösen írt és 2000-ben megjelent „Csak egy nap a világ…” A magyar film műfaj- és stílustörténete 1929–1936 című monumentális monográfia),1 s ezzel jelentősen árnyalta és új megvilágításba helyezte a korábban kialakult képet.
Az 1990-es évektől kezdve a filmtörténeti, illetve filmesztétikai kutatásokon túl más nézőpontok számára is érdekessé váltak a Horthy-korszak mozgóképes viszonyai. Kőháti Zsolt művelődéstörténeti és kommunikációs jelenségként vizsgálta mind a némafilmet, mind a korai hangosfilmet. Az antiszemitizmus és film kapcsolata került a középpontba Sándor Tibor műveiben (őrségváltás, őrségváltás után),2 azonban a témáról már nemzetközi szakirodalom is született (David S. Frey, Anna Manchin szövegei).3 Ezenkívül bizonyos keretek között a helytörténeti kutatások is reneszánszukat élik, továbbá egyre-másra készülnek különböző alkotók (legyenek azok színésznők [pl.: Karády Katalin, Szeleczky Zita] vagy filmrendezők [pl.: Szőts István]) munkásságát bemutató művek is.
