Stőhr Lóránt fő tézise az, hogy a klasszikus elbeszélést lebontó, hatvanas évekre és a hetvenes évek első felére jellemző modernista törekvések után a melodráma műfaja észrevétlenül visszatért a hetvenes évek végi magyar szerzői filmbe. A tanulmány megállapítása szerint a melodráma a magyar film három irányzatában jelentkezett a modernizmus kifulladásának időszakában: a történelmi filmben, a nemzedéki közérzetfilmekben valamint a dokumentarista játékfilmekben. A szerzői jelleg fenntartása ugyanakkor sohasem engedte maradéktalanul kibontakozni a melodráma – a tanulmány elején meghatározott – műfaji jellemzőit, azok mindig keveredtek reflexív és önreflexív gesztusokkal, groteszk és ironikus stílusjegyekkel. A melodráma tiszta formában csak a modernizmus végét követően jelentkezett a magyar filmben: részben a műfaj jegyeinek eltúlzásával és a társadalmi valóság ötvözésével kísérletező posztmodern filmekben (Eszkimó asszony fázik, Nincsen nekem vágyam semmi), részben a rendszerváltást követő időszakban, különösen 2000 után készült populáris filmekben. A magyar posztmodern filmben nem alakult ki iskola, szerzői életmű a melodráma műfaja körül (mint például Pedro Almodóvaré), míg a populáris filmezésen belül igényesebb alkotásoknak szánt szerelmi melodrámák nem arattak a vígjátékokhoz fogható sikert, ezért mindeddig a műfaj el- és felismerése várat magára.
