Fazekas Máté tanulmánya a mindössze hat filmből álló magyar science fiction korpuszt – a nagy filmtörténeti korszakok analógiájára – három korszakra bontva dolgozza fel. Hamza D. Ákos Szíriusz (1942) című filmje képviseli a klasszikus szakaszt, melynek tézisét a narrativitás, más műfajok beemelése és a magyar hagyományok jellemzik. Fejér Tamástól Az idő ablakai (1969), Szinetár Miklóstól Az Erőd (1979) és Monori M. Andrástól a Meteo (1989) alkotják a modern csoportot. E kategória antitézise: a narrativitás elhagyása, a műfajiság gyengítése és – a szocializmus keretein belül – egyetemes gondolkodásmód érvényesítése. Pater Sparrow 1 (2009) és Vranik Roland Adás (2009) című filmje jelöli ki a posztmodern korszakot, amely megvalósítja az előbbiek szintézisét: gyenge narrativitás, más műfajok beemelése, egyetemes gondolkodásmód. Fazekas amellett érvel, hogy a három jelképes szakasz kimutatja, hogy az elhanyagolt hazai science fiction filmek ugyanolyan szerepet töltenek be a magyar filmművészetben, mint az elismert szerzői alkotások: leképezik a korszakot, amiben készültek, rajtuk keresztül egy lehetséges értelmezést kaphatunk az adott évtized hangulatáról, gondolkodásmódjáról, korszelleméről.
