A kisvárosi detektív leguggol a fedett vízelvezető csatorna mellé – hogy jobban rálásson a bent heverő holttestre. Hamarosan további hullákat talál majd, és rájön, hogy egy sorozatgyilkos nyomára bukkant. A folyóból szörnyeteg ugrik elő, őrjöngve beront egy zsúfolt parkba, és mielőtt ismét a habokba vetné magát, magával ragad egy iskolás kislányt. A kormányzat képtelen elkapni a lényt, és végül rendkívül motivált egyének szedett-vedett csapatának sikerül leteríteniük. Az idézett filmjelenetekben látható akciók és szereplők, valamint a jelenetekre jellemző csiszolt képi stílus azonnal ismerős lenne az amerikai mozinéző számára, akárcsak az általuk keltett nézői érzelmek. Nem így az arcok, a párbeszédek és a helyszínek, amelyek mind koreaiak. Hogyan érthetjük meg e filmek egyidejű ismerősségét és idegenségét? Miért érdemes amerikanisztika-kutatóknak a koreai filmmel foglalkozniuk? Andrew Higson egy 1989-ben megjelent cikkében arra szólította fel a kutatókat, hogy gondolják újra a nemzeti film fogalmát. Arra bátorította őket, hogy ne a gyártásra koncentráljanak, amely a nemzeti filmipar termékeként értékeli a filmeket, illetve ne a szövegszerűséget helyezzék előtérbe, amely markánsan elkülönülő nemzeti kultúrák kifejeződéseként olvassa a műveket, hanem inkább a fogyasztásra összpontosítsanak. A nemzeti filmet, érvelt Higson, egy ország teljes filmkultúrájának viszonylatában kellene meghatározni, amelybe a forgalomban lévő filmek teljes köre beletartozik, a külföldi és a hazai alkotások egyaránt, akárcsak a nézők által nekik tulajdonított jelentések...
