1. A bölcsészettudományok aggodalma

Az idősebb olvasók talán felfedezték ebben a címben az utalást Dale Carnegie 1948-as, híres könyvére.1 Kérdésem pedig a következő: a humán tudományok képviselői valóban nyugtalanok? Bizony, azok. 2003 áprilisában az igen fontos Critical Inquiry folyóirat az irodalomtudományok területén ismert négy legnagyobb nevet kérte fel, hogy megvitassák a bölcsészettudományok helyzetét. Gottschal így jellemzi a Chicagói Egyetemen2 tartott konferencia atmoszféráját: „egyfajta émelyítő érzés, hogy az egész vállalkozás lassú, biztos és talán megállíthatatlan hanyatlásban van. Szinte az összes kiválóság egyetértett abban, hogy a bölcsészettudományok krízisbe kerültek, mindenesetre egyfajta rossz közérzetet élnek meg. Abban viszont, hogy mi indíthatná be a változást, nem született megegyezés.”3 A szerző szándéka nem az, hogy bármiféle orvosságot ajánljon a páciens akarata ellenére, de biztosra veszi, hogy van gyógyír erre a válságra. Egy megoldás létezik, melyről – mialatt az elmúlt évtizedek során újra és újra letesztelték – kiderült, hogy nem csupán enyhíti a fájdalmat és a depressziót, hanem optimista, bizakodó perspektívát kínál az érintett hallgatóknak és munkatársaknak egyaránt. Jelen cikk célja, hogy néhány gondolatot feltárjon a jövő ezen elgondolásával kapcsolatban. A szóban forgó rossz közérzet nem korlátozódik csupán az egyetem falain belülre. Kellő mértékben jelen van odakint az életben is. Ahogyan Menand4 rámutatott, a humán tárgyak körébe tartozó állások kínálat-kereslet oldalai egyáltalán nem állnak egyensúlyban: „1989 és 1996 között a meghirdetett kezdő pozíciók száma a történettudomány esetében 11%-ot esett; a művészetek és művészettörténet területén betölthető állások 26%-os, idegen nyelveknél 35%-os és politikai tudományok esetében 37%-os csökkenést mutattak. Ennek ellenére ugyanebben az időszakban az egyetemek minden évben több PhD-t adtak ki, mint az azt megelőző évben. (…) Ennek köszönhetően tudósok viszonylag elveszett generációjának képe kezdett körvonalazódni.” Néhány évvel ezelőtt született egy nagyobb tanulmány, melynek eredményei azt mutatták, hogy a bölcsészettudományokban megszerezni egy PhD-t jelentősen hosszabb időbe telik, mint a természet- és társadalomtudományokban. Úgy gondolták, hogy ezt biztosan valamiféle anomáliaként kell felfogni, „mivel egy humán területen létrejött disszertáció általában nem igényel nagyszabású, kiterjedt kutatómunkát.”5 A tanulmány szerzői, Bowen és Rudenstine6 szerint ennek egyik oka abban gyökerezhet, hogy „a bölcsészettudományok paradigmái egyre megfoghatatlanabbá váltak. Az emberek bizonytalanok azzal kapcsolatban, hogy milyen típusú kutatást alkalmazhatnának a humán tudományokon belül, és emiatt a végzős hallgatók rengeteg időt töltenek azzal, hogy valamilyen új elméleti csavar megalkotásával szokatlan kontextualizáció mentén dolgozzanak fel általános szövegeket.”7 Azóta fejlődött a helyzet? Feltehetőleg nem. Inkább az mondható el, hogy minden jel az ellenkező irányba mutat. A humán területek válsága egyre jobban mélyül, és a tehetetlenség érzése egyre csak növekszik. Ha megkérdezzük a bölcsészprofesszorokat, hogy miért csinálják azt, amit csinálnak, legtöbbször nem kapunk választ. Sőt mi több, üres tekintetekkel találkozunk – hogyan tehet fel bárki is ilyen indiszkrét kérdést? … Kérem, ne kérdezzen ilyet! Mi nem szoktunk hozzá ahhoz, hogy ilyesmiről gondolkodjunk… Mennyire másképp van ez a természettudományok esetében! Kérdezzünk meg bárkit, aki a műszaki tudományok, a fizika, az orvostan, a biológia vagy a geológia berkeiben tevékenykedik, és érthető, informatív választ fogunk kapni. Ezek a tudományok folyamatos fejlődést mutatnak a saját területeiken, míg a bölcsésztudományok területén magát a haladás szót figyelmen kívül hagyják, szinte démonizálják. Így nem haladunk előre. Rossz ez? Erre a kérdésre a válasz természetesen attól függ, hogyan határozzuk meg saját diszciplínánk céljait. Miért a bölcsészetet választottuk? Összefoghatunk-e egy közösen kitűzött cél nevében a bölcsészettudományokért? Úgy gondolom, mind egyetértünk abban, hogy ebben nem értünk egyet. Ismét azt kell, hogy mondjam: mennyire másképpen van ez a természettudományok esetében! E területek művelői közt alig akad véleménykülönbség abban a tekintetben, hogy mi például az orvostan vagy a fizika célja. Engedjék meg, hogy javasoljak egy célkitűzést a bölcsészettudományok számára, mely nem szokatlan, és voltaképp némi értelem is lakozik benne. A következőt ajánlanám a bölcsészettudományok figyelmébe: jobban megérteni az embert alkotásai és művészi produktumai tanulmányozásán keresztül. Végtére is ez az, amire maga a bölcsészet elnevezés utal. Valljuk be, teljesen visszásan cseng a haladás tagadása, miközben epekedünk azért, hogy jobban megértsük önmagunkat. Nem kevesebbet jelent ez, mint annak a megnyilatkozását, hogy továbbra is figyelmen kívül hagyjuk önnön emberi mivoltunk tényét. Legalább a társadalomtudományok felismerték ezt. Olyan tudományterületek, mint a béketanulmányok, szervezeti pszichológia, tudásszociológia vagy a viselkedési közgazdaságtan hatékony működésükkel arra törekszenek, hogy növeljék és elmélyítsék önmagunkról mint emberi lényekről szerzett tudásunkat. A bölcsészettudományok miért nem csatlakoznak? Mi a probléma? Kezdünk ráébredni arra, hogy ezek a területek válságba kerültek. A témával kapcsolatos néhány észrevétel rámutat, hogy nem csupán múló problémáról van szó, hanem egy valóban súlyos krízisről.

2. A Dilthey-féle dogma

E krízis alapjára Charles Percy Snow (1905–1980) derített fényt a The Two Cultures című könyvében, 1959-ben. Snow kémiaprofesszor volt a Cambridge-i Egyetemen, ugyanakkor elismert regényíró is. Corridors of Power és a The Masters című regényei értékes olvasmányokként maradtak fenn. Íme a bevezető az 1959-es könyvéhez: „Sok olyan napot megéltem már, amikor a nappali munkaórákat tudós kollégáim társaságában töltöttem, aztán éjszaka beültünk valahová néhány irodalmár munkatársammal. Ezt szó szerint értem. Természetesen voltak közeli barátaim mind a tudósok, mind az írók között. E csoportok körében éltem én. Sőt mi több, rendszeres ki- s bejárásom volt egyikből a másikba. Így teljesen körbejárhattam a kérdést, melyet már régen azelőtt papírra vetettem, és magamban úgy kereszteltem el, hogy a »két kultúra«.”8 Snow azt a széles körben elterjedt nézetet visszhangozta a bölcsészettudományok viszonylatában, melynek gyökerei Wilhelm Dilthey (1833–1911) munkásságában lelhetők fel.9 Dilthey szerint az egyénnek különbséget kellene tennie a realitás két tartománya: a természetes világ és a spirituális világ között, melyek más-más, specifikus tanulmányozási módszereket igényelnek. Az utóbbi (spirituális) világ a megértés (német ‘verstehen’) módján keresztül tárható fel, míg az előbbi magyarázatokat keres. A megértés (‘verstehen’) és a magyarázat (német ‘erklären’) e szétválasztása Dilthey számára a különbözőség magját jelenti bölcsészettudományok és természettudományok között. Az első (‘verstehen’) a humán területeket, az utóbbi (‘erklären’) a természettudományok tartományát képezi. Dilthey szempontja a köré a nézet köré összpontosul, mely szerint a természettudományok arra tesznek kísérletet, hogy a jelenségeket ok-okozati terminusokban magyarázzák, míg a bölcsészettudományok megpróbálják a jelenségeket az emberi elme számára jelentőségteljes eseményekként felfogni és értelmezni. Ez a nézet egészen Descartes (1596–1650) Értekezés a módszerről című művéig (1637) nyúlik vissza. Ebben Descartes különbséget tesz a res extensa (a természetes világ), valamint a res cogitans (a ‘gondolkodó’ világ) között. Mindkettő egyedi ontológiai státusszal bír, és így különböző módszertani megközelítéseket igényel. A nézet Dilthey által megvalósuló újrakeretezése óta ez a dichotómia dogmává szilárdult a humán területek tudósai körében. Néhányan közülük vitatják ezt a szétválasztást a világ két elkülönítendő tartományával kapcsolatban, így táplálva egyfajta dualista filozófiát. A probléma nem a megkülönböztetés, mint olyan, hanem a dogma, amely belőle született. A dogmát pedig nem kérdőjelezheti meg senki, hacsak nem kockáztatni kívánja ezzel az eretnekké nyilvánítás büntetését.

3. Szembeszállva a dogmák tiszteletével

Kezdetben a The Two Cultures publikálása hozzájárult ahhoz, hogy az emberekben ez a dogma tovább erősödjön. Milyen nagy hatással bírt ez a könyv! Ezt bizonyítja, hogy 2008-ban a Times folyóirat irodalmi melléklete beválasztotta a II. világháború óta legnagyobb hatást gyakorló száz kötet közé. A fő különbség Snow és Dilthey nézetei között, hogy míg az egyik leíró, a másik normatív elképzeléseket fogalmaz meg. Dilthey nézete egyfajta ‘előírás’ megalkotásához vezetett a bölcsészettudományok számára, melyet szembeállított a természettudományokkal, míg Snow gondolatai a mindkét tartományban megszerzett saját tapasztalatokon alapulnak. Snow ráadásul kritikával illette a bölcsészek és a tudósok szűk látókörű magatartását, hogy nem hajlandók többet informálódni a másik területről. Így elvetette azt a dogmatikus attitűdöt, amely Dilthey nagy gonddal őrzött dichotómiáját átitatta. De ettől függetlenül könyvében úgy tekint a természettudósra és az irodalmárra, mint akik két külön univerzumban élnek. Azonban a második kiadás utószavában történt valami fontos. Snow hozzátette, hogy talán van kiút ebből a kettősségből, egy lehetséges alternatív megoldás, melyet a „harmadik kultúra” névvel illetett: „Meglehet, hogy túl korai még harmadik kultúráról beszélni úgy, mint valamiről, ami már létezik. De meg vagyok róla győződve, hogy egyre közeledik felénk. Mikor megérkezik, néhány kommunikációs nehézség enyhülni fog végre. Egy ilyen kultúrának feladata van, mégpedig az, hogy beszélő viszonyba kerüljön a tudományossal (…).”10 E mozgalom – mely a ‘harmadik kultúra’ kibontakozásának irányába terel, illetve lényege a tudományos és a bölcsésztradíciók szimbiózisában rejlik – rálelt kiemelkedő közbenjárójára, mégpedig E. O. Wilson, a Harvard zoológusa személyében és munkásságában. Könyve, a Minden egybecseng11 a legszembetűnőbb válasz Snow eredeti dichotómiájára, és az eddigi legátfogóbb, legalaposabb erőfeszítés annak érdekében, hogy a harmadik kultúra létrejöjjön. Másrészt találunk az irodalmi tanulmányok területén is olyan törekvéseket, melyek e téma észrevételének fontosságát emelik ki. Megemlíthetjük itt az International Society for the Empirical Study of Literature12 nemzetközi társaságot és Scientific Study of Literature című folyóiratát13 vagy az International Association for Empirical Aesthetics14 nemzetközi társaságot. De ugyanakkor gondolhatunk azokra a kötetekre is, melyek az elmúlt évtizedek során születtek, éppen abból az okból kifolyólag, hogy ezt a vállalkozást hirdessék. Megfogó lista állt össze e könyvekből, melyek közt olyan szerzők munkái találhatók, mint Auracher és van Peer, Bortolussi és Dixon, Claassen, Emmott, Gerrig, Gibbs, Hakemulder, Lindauer, Louwerse, Martindale, Miall, Oatley, Sklar, Schram és Steen, Tsur, Chatman, Zwaan, Zyngier és munkatársai.15 Természetesen a lista nem teljes, de jól reprezentálja azt az életerőt és lelkesedést, mely ebben az új megközelítésben lakozik. Habár úgy tűnik, a bölcsészek többsége még mindig elutasítja egy tudományos módszertan meghonosodásának lehetőségét (és/vagy kívánatosságát) az irodalomban, mégis egy viszonylag megkapó, terjedelmes publikációmennyiség gyűlt össze, ami aligha hagyható figyelmen kívül. Tehát a tudományos szemléletmód jó megalapozottsággal bír az irodalomtudományok esetében (jóllehet, szűkebb körben). Segítségünkre lehet abban, hogy gazdagítsa, átfogóbbá tegye észrevételeinket, és ily módon lehetővé tegye e szemléletmód összevetését a természettudományokkal. A bölcsészettudományokban még mindig a Dilthey-féle dogma dominál, viszont egyre inkább kétségbe vonható, és – mint minden dogma – egy napon megadja magát saját merevségének. Lassan kirajzolódott, hogy az aktuális krízisre az irodalom empirikus tanulmányozása tűnik az egyetlen életképes alternatívának. Intézményes beágyazódása, illetve a fent említett, időközben jelentősen gyarapodott tekintélyes szakirodalom igazolja ennek az útnak a járhatóságát. Egészen mostanáig a tudományos megközelítés gyakorlásának egyik legfőbb akadálya abban mutatkozott meg, hogy nem voltak adekvát instrukciók, melyek felfedhették volna a hallgatók előtt a tudományosan megalapozott kutatás kivitelezésének módját. Találunk kézikönyveket – melyek irányt szabnak – az antropológia, a közgazdaságtan, a pszichológia, a szociológia területén, és így tovább, viszont a bölcsészettudományok számára nem írtak hasonló útmutatókat. Ezt a gátat ugrotta át van Peer, Hakemulder és Zyngier közös publikációja.16 A könyv bőséges útmutatást kínál a kutatás empirikus formáinak megértéséhez, megtervezéséhez, kivitelezéséhez és kiértékeléséhez. Mindezt jól érthető nyelvezettel fogalmazza meg, fókuszba állítva a gyakorlati megközelítést, melyet a bölcsészettudományok hasonló kutatási példáival támaszt alá. Emellett a szerző weboldala olyan anyagokkal rendelkezik, melyek hasznos útmutatásokat tartalmaznak arra az esetre, ha valaki egyedül kíván vizsgálatokat folytatni, és – ami talán még fontosabb – tényleges adatokat kínál, valamint visszajelzést ad a szimulációs gyakorlatok megoldásáról. Kezdő kutatók számára kiváltképp fontos az instrukció statisztikai része. Tehát mindent összevetve nem érvényesek többé a kifogások, melyek nem támogatják az irodalom ránk gyakorolt hatásának komoly empirikus vizsgálatait. Fontos, hogy ezzel a tudományos megközelítéssel kutassuk, hogyan és miért mozgat meg bennünket az irodalom, illetve hogy ezek az irodalmi találkozások miként hatnak az elménkben keletkező gondolatokra, érzelmeinkre és társadalmunkra. A levont következtetés pedig ennyi: a bölcsészettudományoknak fel kellene hagyniuk az aggódással, és el kellene kezdeniük élni!

Tölgyes Arabella fordítása

Jegyzetek:

• Szeretném megköszönni Frank Hakemuldernek értékes hozzászólásait e cikk egy korábbi verziójához. A fordítás alapja: van Peer, Willie: How to Stop Worrying and Start Researching. Kézirat. 1 A könyv címében a kutatni szó helyett az „élni” szó szerepel. [Carnegie, Dale: Hogyan fejezzük be az aggódást és kezdjünk el élni. Sikerkalauz 2. (trans. Katona Ágnes) Budapest: Bagolyvár Könyvkiadó, 2008.] 2 Néhányan talán most a fejüket csóválják, mondván: Európában más a helyzet. Lehetséges, de az USA alapvetően erős hatást gyakorol az európai akadémiai életre, még ha csak pusztán számokkal is. Ugyanis négyezer felsőoktatási intézmény található Amerikában, több mint egymillió egyetemi munkatárssal. Menand, Louis: The Marketplace of Ideas. Reform and Resistance in the American University. New York: W.W. Norton, 2010. p. 14. 3 Gottschal, Jonathan: Literature, Science and a New Humanities. New York: Palgrave MacMillan, 2008. p. 11. 4 ibid. p. 147. 5 ibid. p. 149. 6 Bowen, William G.–Rudenstine, Neil L.: In Pursuit of the PhD. Princeton: Princeton University Press, 1992. 7 ibid. p. 149. 8 Snow, Charles Percy: The Two Cultures. Cambridge: Cambridge University Press, 1959/1993. 9 Dilthey, Wilhelm: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Tanulmányok. (trans. Erdélyi Ágnes) Budapest, Gondolat Kiadó, 1974. 10 ibid. p. 71. 11 Wilson, Edward O.: Minden egybecseng. Az emberi tudás egysége. (trans. Ajkai Adrienne, Farkas György, Kurkó Noémi) Budapest: Typotex, 2003. 12 Lásd http:www.psych.ualberta.ca/IGEL/. 13 Lásd https:benjamins.com/#catalog/journals/ssol/main. Néhány egyéb folyóirat, amely alkalmanként publikál empirikus munkákat: Language and Literature, Literary Semantics, Poetics, Poetics Today, S.P.I.E.L., Style, Empirical Studies of the Arts, Psychology of Aesthetics, Creativity, and the Arts, or Psychology of Music. 14 Lásd http:www.science-of-aesthetics.org. 15 Auracher, Jan–van Peer, Willie (eds.): New Beginnings in Literature. Newcastle: Cambridge Scholars Publications, 2008. Bortolussi, Marisa – Dixon, Peter: Psychonarratology: Foundations for the Empirical Study of Literary Response. Cambridge: Cambridge University Press, 2003. Claassen, Eefje: Author Representations in Literary Reading. Amsterdam / Philadelphia: John Benjamins, 2012. Emmott, Catherine: Mind, Brain and Narrative. Cambridge: Cambridge University Press, 2012. Gerrig, Richard: Experiencing Narrative Worlds. On the Psychological Activities of Reading. New Haven: Yale University Press, 1993. Gibbs, Raymond: The Poetics of Mind. Figurative Thought, Language, and Understanding. Cambridge: Cambridge University Press, 1994. Hakemulder, Frank: The Moral Laboratory. Amsterdam–Philadelphia: John Benjamins, 2000. Lindauer, Martin: Psyche and the Literary Muses: The Contribution of Literary Content to Scientific Psychology. Amsterdam–Philadelphia: John Benjamins, 2009. Louwerse, Max – van Peer, Willie (eds): Thematics. Interdisciplinary Studies. Amsterdam: John Benjamins, 2002. Martindale, Colin: The Clockwork Muse. The Predictability of Artistic Change. New York: Basic Books, 1990. Miall, David S.: Literary Reading: Empirical and Theoretical Studies. New York: Peter Lang, 2006. Oatley, Keith: Such Stuff as Dreams: The Psychology of Fiction. New York: John Wiley, 2011. Oatley, Keith: The Passionate Muse: Exploring Emotion in Stories. Oxford: Oxford University Press, 2012. Schram, Dick H. – Steen, Gerard (eds.): The Psychology and Sociology of Literature. Amsterdam & Philadelphia: John Benjamins, 2001. Sklar, Howard: The Art of Sympathy in Fiction: Forms of Ethical and Emotional Persuasion. Amsterdam: John Benjamins, 2013. Steen, Gerard: Understanding Metaphor. An Empirical Approach. London: Longman, 1994. Tsur, Reuven: Playing by Ear and the Tip of the Tongue: Precategorial Information in Poetry. Amsterdam–Philadelphia: John Benjamins, 2012. van Peer, Willie: Stylistics and Psychology: Investigations of Foregrounding. London: Croom Helm, 1986. van Peer, Willie – Chatman, Seymour (eds): New Perspectives on Narrative Perspective. Albany: SUNY Press, 2001. Zwaan, Rolf: Aspects of Literary Comprehension. Amsterdam–Philadelphia: John Benjamins, 1993. Zyngier, Sonia et al.: Directions in Empirical Literary Studies. Amsterdam–Philadelphia: John Benjamins, 2008. Zyngier, Sonia – Chesnokova, Anna – Viana, Vander (eds.): Acting and Connecting: Cultural Approaches to Language and Literature. Münster: LIT Verlag, 2007. 16 van Peer, Willie – Hakemulder, Frank – Zyngier, Sonia: Scientific Methods for the Humanities. Amsterdam– Philadelphia: John Benjamins, 2012.  

Vissza