„A poétikának nem a már létező irodalmi formákat, hanem azokból kiindulva a lehetséges formák összességét kell tanulmányoznia: mindazt, ami az irodalom lehet, s nem pedig azt, ami történetesen az.” Tzvetan Todorov: Poetics and Criticism
„Nincsenek esztétikai céljaim. Esztétikai eszközök állnak a rendelkezésemre, melyekre azért van szükségem, hogy el tudjam mondani mindazt, amit el akarok mondani azokról a dolgokról, amelyeket látok. A dolog pedig, amit látok, valami rajtam kívül levő – mindig az.” Paul Strand: Look to the Things Around You
A poétika fogalmát a kezdetek óta viták övezik. Arisztotelész megalapozó dolgozatát, a nyugati világ összes későbbi vonatkozó tanulmányának kiindulópontját sokáig úgy értelmezték mint egyfajta védőbeszédet Platón felfogásával szemben, aki Államából száműzte a költőket. Arisztotelész Poétikája – következetességével és rendszerességével, amely a nyomdokain járó temérdek erőfeszítést is jellemezte – arra vállalkozott, hogy bemutassa azt, „mi a költészet, és mire képes”; bevezető soraiban ekképp jelölve ki a vizsgálódás terepét: „A költői alkotás mesterségéről általában véve, valamint válfajairól (eidosz) kívánunk beszélni, arról, hogy melyiknek milyen hatása (dünamisz) van”. Lubomír Dolezel szerint a nyugati poétika azóta több stádiumon ment keresztül: egy logikain (amelyet Arisztotelész indított útjára akkor, amikor kinyilatkoztatta a költői művészet egyetemes „esszenciáit”), egy morfológiain (ez a romantikus/organikus modell Goethétől ered, aki „az organikus testek szerkezetét, keletkezését és átalakulását” állította az elemzés középpontjába ) és egy szemiotikain (amely – a prágai iskolától kezdve Barthes és Todorov strukturalizmusán át – a jelek általános tudományán belül tanulmányozta az irodalmi kommunikációt)...
