„…Ezek a mondatok egyértelműen azoknak az eseményeknek, jeleneteknek és filmeknek az általános helyzetét és eredetét illető öntudatos, önreflexív kommentárok, mely filmek kontextusában elhangzanak. Vagyis egyszerre elismerik és tagadják is, hogy melodrámák lennének. Egyúttal hűen tükrözik azt is, hogy a filmek keletkezésének idején mit értettek a „melodráma” és a „melodramatikus” szavak alatt: bűncselekményeket, fegyvereket és erőszakot; veszélybe került hősnőket; akciót, izgalmat és feszültséget; valamint gonosztevőket, méghozzá olyanokat, akik – az „olcsó melodrámákban” – képesek bármi áron „látszólag ártalmatlan” pasasnak álcázni magukat, csak hogy keresztbe tehessenek a hősnek, kijátszhassák az igazságszolgáltatást és a film utolsó percéig fenntarthassák a feszültséget.”
(A tanulmány teljes szövege a Metropolis 2012/3-as, a melodráma műfaját tárgyaló számában olvasható.)
