„A posztklasszikus film fogalma, illetve ehhez kapcsolódva a blockbuster meghatározása az amerikai filmekkel foglalkozó szakirodalom egyik visszatérő problémája. Az ezzel kapcsolatos viták az elmúlt évtizedben igen gyakran a látvány versus narratíva kérdésére koncentráltak – annak megvizsgálására, hogy vajon a blockbusterek, a posztklasszikus korszak jellemző alkotásai, valóban olyannyira látványközpontúak-e, hogy a képi megformáltság (a látvány mellett ebbe a körbe sorolható összetevőket a továbbiakban „vonzó elemeknek” fogom nevezni) teljesen elnyomja a narratívát. Melyek ezek a vonzó elemek? Mi a táptalajuk? Hogyan működnek? Hogyan egészítik ki és strukturálják át a klasszikus filmhez és elbeszéléshez képest a posztklasszikus filmet és elbeszélést? Dolgozatomban ezekre a kérdésekre próbálok választ adni, mégpedig Michael Bay Armageddon (Armageddon, 1998) című filmjének elemzésén keresztül, lévén a rendező ezen alkotása mind a hagyományos műfajok kezelését, mind az elbeszélés struktúráját tekintve az egyik legjellegzetesebb példája a posztklasszikus filmnek. Első körben azonban a legfontosabb problémákat kell áttekinteni: a posztklasszikus film és a blockbuster fogalmát, valamint a látvány versus narratíva kérdését.”
