Amennyiben – mint azt sokan állítják – az esztétikai modernizmus a technikához való viszonya alapján definiálható, úgy talán nincs még egy olyan műalkotás, ami ennek a kapcsolatnak annyi oldalát sűrítené magába, mint Fritz Lang 1926-os Metropolisa. A filmben túldetermináltan kerül megjelenítésre a modernizmusnak a technikától való félelme és aziránti csodálata. Andreas Huyssen, az egyik lényegrelátó Metropolis-elemzés szerzője szerint a film kísérlet „a technikát érintő két, homlokegyenest ellenkező nézet” összehangolására; az egyik az „expresszionista felfogás”, ami „a technika elnyomó és romboló erejét” hangsúlyozza, a másik „a Neue Sachlichkeit technikakultusza és rendíthetetlen bizodalma a technikai fejlődésben és a társadalom irányíthatóságában”. Huyssen másutt kijelenti, hogy a huszadik századi avantgárd egésze a technika – pozitív vagy negatív – megtapasztalása alapján definiálható. Mégis ha a Metropolist – még inkább a modernizmust általában – az utópikus és disztópikus technikaszemlélet dialektikája mentén vizsgáljuk, az épp annyira el is homályosíthatja, mint amennyire megvilágítja a lényeget. Nincs sok értelme például az olasz futuristákat, a szovjet konstruktivistákat és a német Werkbund építészeit pusztán technikai utópizmusuk alapján meghatározni...
