A tanulmány kiindulópontja, hogy Robert Altman hetvenes években készült filmjeinek egyik jellegzetessége a természetesség és a valószerűség volt: a rendező realizmussal, sőt hétköznapisággal töltötte fel a tradicionálisan cél- és akcióorientált műfajokat. A szerző Altman hetvenes évekbeli munkáit abból a szempontból vizsgálja, hogy szüzsészervezésük miben tér el a klasszikus hollywoodi elbeszélésmódtól, illetve hogy mennyiben érhető tetten bennük a véletlennek a klasszikus normákhoz képest eltérő értelmezése. A tanulmány Altman műveit egy tágabb filmtörténeti kontextusba is belehelyezi, illetve a filmtörténeti változások tükrében is vizsgálódik: a rendezőt ért potenciális hatások körét Jean Renoir korai munkáitól a hatvanas–hetvenes évek modern európai filmjeiig vonja meg. Az elemzés elméleti alapját David Bordwell Narration in the Fiction Film című könyvében kifejtett művészfilm-koncepciója (art cinema narration) képezi, egészen pontosan ennek a koncepciónak az egyik eleme: az objektív realizmusé (objective realism).
