Kevés filmrendező van, akit a kritikusok olyan nagyra tartanak, a közönség körében viszont olyan egyöntetűen népszerűtlen, mint Robert Altman. Egy évtizednyi kis költségvetésű színházfilm és szakmabeli „láthatatlanság” után Altman a Nashville (1975) és az Esküvő (A Wedding, 1978) dekonstrukciós narratív törekvéseiből megalkotta A játékost (The Player, 1992), amely a filmiparban dolgozó, még a gyilkosságot is megúszó emberek népszerű, ironikus, önreflexív kritikája. A mű markáns kijelentéseinek és következetes intrikáinak szórakoztató elegye néhány kritikus számára a szerzői filmes rendező nagy visszatérését jelentette, mások szemében azonban mindez annak bizonyítéka, hogy az alkotó egész egyszerűen eladta a Nashville-hez hasonló filmek kevésbé populáris, ám művészileg értékes invenciózusságát és integritását. Ám ahogy az 1970-es M.A.S.H. óriási kasszasikere olyan kockázatos és népszerűtlen filmek készítését finanszírozta, mint a Tolvajok, mint mi (Thieves Like Us, 1974) és a Kaliforniai pókerparti (California Split, 1974), ugyanígy A játékos is megváltotta Altman számára azt a lehetőséget, hogy ismét egy, a kritikusok körében kedvelt, ugyanakkor anyagilag veszteséges filmet forgasson. A Rövidre vágva című filmet (Short Cuts, 1993) a Zongoralecke (The Piano, 1993) és a Schindler listája (Schindler’s List, 1993) mellett 1993 egyik legjobbjának tekintették, ám a másik kettővel ellentétben nem került fel az év legnagyobb bevételt hozó filmjeinek húszas listájára. Mindazonáltal az 1992-es anyagi siker lehetővé tette, hogy a rendező 1993-ban más vizekre evezzen, és – saját szavaival élve – „ismét levesse magát a szikláról” egy olyan film leforgatásával, mely a maga „művészfilmes” összetettségével nem számíthatott a közönség elismerésére...
