A musicalen belül a leginkább időtálló alműfajnak az a típus bizonyult, melyben gyerekek (vagy felnőttek) „összeállnak és előadnak egy showt”. A dzsesszénekes (The Jazz Singer, 1927) egy showbusiness-történetet mesél el, a hangosfilm ezt követő fellendülésének idején (1929–1930) pedig a korai musicalek jelentős hányada választotta témájául a szórakoztatás világát: a Broadwayt, a varietét, a Ziegfeld-féle revüt, a burleszket, az éjszakai bárokat, a cirkuszt, a Tin Pan Alley-t, és kisebb számban a tömegszórakoztató médiát, a rádiót vagy magát Hollywoodot. A 42. utca foglya (42nd Street, 1933) a Warner Brotherstől egy második musicalciklust indított el, követői általában egy, a backstage musicalekre jellemző narratív stratégiát alkalmaztak: a zenei betétek – melyek általában a show formálódását ecsetelő próbajelenetek formájában jelentek meg – a színpadon kívüli szerelmi kapcsolatok alakulását bemutató, ezekkel párhuzamosan futó drámai jelenetekkel keveredtek...
