Mit tapasztalunk, ha egy narratív filmet nézünk vagy egy regényt olvasunk? Minden, amivel a filmben vagy a regényben találkozunk, arra biztat, hogy sajátos módon közelítsünk hozzá. Azt várjuk, hogy a szereplők egymással meghatározott viszonyban álljanak és bizonyos helyzetekbe kerüljenek, s ezekben olyan biztosak vagyunk, mint abban, hogy a vetített film milyen alakot vesz fel a vásznon. Már a teljes szókincs, amit a cselekmény leírására használunk, sokat elárul előfeltevéseinkről. Úgy beszélünk például a főhősről vagy főszereplőről, mintha a filmeknek mindig lenne egyetlen központi figurájuk, aki körül a cselekmény minden más mozzanata bonyolódik. Valójában minden elképzelésünk a narratív struktúráról alátámasztani látszik ezt az állítást. Ha a cselekményről beszélünk, rendszerint a hős (vagy hősnő) útját értjük alatta, mely a film elejétől a végéig tart; hol ő tesz valamit, hol vele történik valami, de mindenképpen ő köti össze a cselekményszálakat azzal, hogy motivációja folytán pszichológiai értelemben vett hidat képez az egymásra következő fordulatok között. A motiváció fogalma ily módon nélkülözhetetlenné válik az elbeszélés felépülésének e klasszikus megközelítésmódjában. Lejátszódik az esemény, az előidézi a másodikat, ami viszont kiváltója lesz a harmadiknak és így tovább, egészen addig, míg az oksági láncolat szükségszerű elemei le nem peregnek, és a film el nem ér a végéhez...
