A jelen számunkban összeválogatott tanulmányok közreadásával a Metropolis több hagyományát is folytatjuk. A távol-keleti filmkultúrák már több alkalommal kaptak szerepet lapunkban – így szenteltünk összeállítást Wong Kar-wai munkásságának, a bollywoodi filmgyártásnak, és legutóbb a kortárs dél-koreai filmnek is. Kifejezetten japán tematikával azonban most jelentkezünk először. A távoli kultúrák és filmművészetek iránti megnövekedett nemzetközi érdeklődés értelemszerűen összefügg a kulturális globalizációval, azonban az ilyen jellegű vállalkozások nagy száma korántsem jelenti, hogy elhárult volna az a veszély, hogy a távoli, a „másik” kultúrát valamiféle egzotizáló megközelítéssel dolgozzuk fel. Reményeink szerint az itt közreadott szövegeknek sikerül bebizonyítaniuk, hogy a „kultúrák közötti olvasás” nem kell, hogy szükségszerűen a nyugati nézőpont dominanciáját tükrözze. Az idegen jelenségek iránti elmélyült érdeklődés és kutatói elkötelezettség, ha természetesen fel nem is számolhatja a nyugati nézőpontunkból adódó meghatározottságokat, lehetőséget teremt arra, hogy a szerzők megszólaltassák a távoli kultúra saját hangját.
Számunk szerzői pedig ezúttal valamennyien fiatal kutatók és doktorandusz hallgatók, amivel a Metropolis azon hagyományát is folytatni kívánjuk, hogy lehetőséget teremtünk az új kutatónemzedékek megszólalására. Ezúttal mindennek megvalósítása érdekében a szám koncepciójának kialakításában is a Metropolisban megszokottól eltérő stratégiát követtünk. Nem a szerkesztők álltak ugyanis elő egy konkrét koncepcióval arról, hogy hogyan szeretnék bemutatni egy lapszámban a japán film- és mozgóképkultúra jelenségeit, hanem arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen kép rajzolódik ki abból, ha fiatal kutatók már létező, folyamatban lévő kutatásaiból válogatunk. Ez a megoldás lehetőséget ad arra, hogy számunk segítségével ne csak közvetlenül a japán mozgóképkultúráról tudjunk meg valamit a közölt szövegeken keresztül, hanem a széttartó kutatói érdeklődések által egyfajta metaolvasat is megjelenjen a Japánhoz fűződő kulturális viszonyunkról.
Azért is láttuk megfelelőnek összeállításunkhoz a Japán kapcsolatok címet, mert miközben tanúságát adja a meglévő, Japánhoz fűződő kutatói kapcsolatoknak a magyar filmtudományban, magukban a szövegekben is állandóan visszatérő elem a kultúrák közötti kapcsolat kérdése. Benke Attila szövegében arra világít rá, hogy mennyire leegyszerűsítő és helytelen pusztán a nyugati modernizmus irányából „visszafelé” olvasni a japán újhullám irányzatát, miközben bizonyos jegyeiben az jóval megelőzte egyes nyugati modernista mintázatok kialakulását. Jurdi Leila írása szintén a japán újhullám vizsgálatakor azt mutatja meg, hogy a nyugati szemmel talán pusztán csak extremitásnak tűnő tematikus mintázatok (mint az incesztus ábrázolása), miként nyernek sajátos társadalomtörténeti értelmet a japán kultúrában. Fábics Natália írása a japán horrorfilmek amerikai remake-jeinek vizsgálatával arról tanúskodik, mennyire fontos megértenünk a rémület és borzongás mechanizmusai mögött megbújó társadalmi összefüggéseket ahhoz, hogy a remake-készítés sikerességének vagy sikertelenségének mechanizmusait megértsük. Végül Pusztai Beáta igen alapos elemzése az egész estés élőszereplős tinivígjáték manga-feldolgozások narratívájának töredezettségéről nemcsak a japán populáris kultúra sajátos médiaköziségébe nyújt elmélyült bevezetést, de a nyugati képregény-adaptációkkal kapcsolatos nézeteinket is új fénytörésbe állíthatja.
