A fenomenológia a XX. század egyik legnagyobb hatású gondolati irányzata, jelszava a „vissza a dolgokhoz”. A fenomenológiát művelő filozófust az a meggyőződés vezeti, hogy a tudományos és hétköznapi ismereteink elfedik előlünk a dolgok valódi értelmét, módszeresen meg kell tehát szabadulnunk a magától értetődőnek tűnő előítéletektől, és vissza kell térnünk egy eredetibb szemlélethez. A fenomenológia a fenomének tudománya kíván lenni: a fenomén az a tárgyiság, összefüggés, esemény stb., ami a tudat számára megjelenik. A fenomén mögött azonban nem feltételezhetünk semmiféle „eredetibb” módon létező valóságot, például a kanti magánvaló dolgok világát. A fenomén, vagyis a tudat számára való megjelenés maga a dolog. Ez a belátás vezet el a fenomenológia alaptételéhez, mely szerint a tudat intencionális természetű, vagyis valaminek a tudata: a fenomén mindig egy tudat számára jelenik meg, a tudat pedig mindig irányul valamire. Ennek következtében nem beszélhetünk elszigetelt, világ nélküli szubjektumról és elszigetelt, önmagában nyugvó dologról sem. A fenomenológia a tudat és tárgya szoros összetartozását mondja ki. Nincsenek tehát önmagukban, változatlanul fennálló dolgok, ha igaz az, hogy minden fenomén egy tudat számára jelenik meg. A fenomenológia feladata ennek következtében a jelenségekre rárakódó előítéletek és hamis meggyőződések lehántása és maguknak a dolgoknak a leírása puszta, eredeti fenomenalitásukban. Ennek útja pedig a tudat világképzésben játszott szerepének feltárása.
Ez az Edmund Husserl és Martin Heidegger nevével fémjelzett gondolati irány a harmincas évek második felétől fokozatosan jelenik meg a francia filozófiai életben. Az első lökést Husserl 1929-ben a Sorbonne egyetemen tartott híres előadás-sorozata jelentette, amely Párizsi előadások címen olvasható, s amely a későbbi Karteziánus elmélkedések gondolatmenetének kiindulópontját képezte. Az előadáson a francia tudományos élet több kiválósága is részt vett, a filozófusok közül például Gabriel Marcel, Alexandre Koyré, Lucien Lévy-Bruhl, Lev Sesztov, valamint a fiatal Jan Patočka, Maurice Merleau-Ponty és Emmanuel Lévinas. Érdekes adalék, hogy a Karteziánus elmélkedések szövege először nem is németül, hanem franciául látott napvilágot 1931-ben, fordítója pedig – Gabrielle Pfeifferrel közösen – az az Emmanuel Lévinas volt, aki a francia fenomenológia egyik legeredetibb és legnagyobb hatású gondolkodójává vált. A következő Husserl-mű, a Paul Ricoeur által fordított és jegyzetekkel ellátott Eszmék egy tiszta fenomenológiához (Ideen I.) csak két évtized múlva, 1950-ben jelent meg franciául. Ennek ellenére ez volt az a két évtized, ami alatt a fenomenológia viharos gyorsasággal meghonosodott a francia szellemi életben.A francia fenomenológia történetének talán legrészletesebb összefoglalását adja: Bernhard Waldenfels: Phänomenologie in Frankreich. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1987.1
A szórványos, majd egyre erősödő érdeklődés után Sartre korai művei jelentik az áttörést. Sartre 1933 novemberétől 1934 júliusáig tartózkodott ösztöndíjasként Berlinben, és itt ismerkedett meg Husserl műveivel. Lelkesen üdvözölte a fenomenológia elkötelezett tárgyszerűségét, s azt a tudatos módszertani szigorúságot, amivel Husserl mindenféle spekulációt ki akart küszöbölni a gondolkodásból, s amivel magukhoz a dolgokhoz, akár a leghétköznapibb eseményekhez igyekezett visszatérni. Sartre úgy érezte, hogy a megcsontosodott és üres spekulációba merevedett filozófiai hagyomány teljes reformja várható a fenomenológiától. 1936-tól kezdve sorra jelennek meg korai művei a transzcendentális én, a képzelet, az érzelem problémáiról, amelyek mind a fenomenológia belátásaira és módszerére támaszkodnak.
Sartre azonban nem vette át kritikátlanul a husserli gondolkodás alaptételeit. Erősen elutasító volt például azzal a feltevéssel szemen, hogy a tudat konstitúciós tevékenységének lenne egy végső középpontja, amelyet Husserl transzcendentális egónak nevezett, s amihez egy ideálisan rögzített tudati szerkezet tartozna. Ez a kritika Az ego transzcendenciája (La transcendance de l’ego, 1936) című korai mű legfontosabb hozadéka. Sartre úgy vélekedett, hogy a fenomenológia alapeszméjének, a „vissza a dolgokhoz” jelszavának elárulása az úgynevezett transzcendentális fordulat, amelynek értelmében Husserl minden konstitúciós tevékenységet visszavezetett egy végső forrásra, a transzcendentális egóra. Sartre egyetért a fenomenológia alaptézisével, miszerint a tudat intencionális tudat, vagyis mindig valaminek a tudata. Ennek következtében a világgal való kapcsolatunk egyfajta konstitúciós tevékenységként írható le, amelyben a tudat elválaszthatatlan a számára megjelenő tárgytól, és azt ő maga teszi olyanná, ahogy épp megjelenik. Sartre úgy vélte, hogy csak a közvetlen tudati élményeink adódnak a számunkra, ezek mögött semmiféle rögzített én és semmiféle végső értelemstruktúra nem található. A transzcendentális ego valójában egy kivetítés eredménye, nem pedig az élményeink valóságos alapzata. A korai Sartre fenomenológiai törekvéseit talán a következőképpen lehetne összegezni: le kell bontani minden tudati kivetítést, hogy magukat a fenoméneket megpillanthassuk eredeti közvetlenségükben.
Ennek a programnak a része a képzeletről szóló két fenomenológiai értekezés (L’imagination, 1936, L’imaginaire, 1940). A racionalista hagyománnyal szemben Sartre hangsúlyozza, hogy a képzeleti kép nem egy külső, tapasztalati tárgy elhalványult képmása bennünk, ebben az esetben ugyanis a képzelet egy teljesen passzív, alárendelt képesség lenne, az észlelés egyfajta mellékterméke. Sartre szerint viszont a képzelet az emberi tudat egyik legfontosabb, aktív és teremtő képessége. Valamit elképzelni nem az észlelt valóság utánzását jelenti, a képzelet ugyanis a világra vonatkozó intencionális tudat egy specifikus válfaja, lényege a valóság önálló, produktív és szintetikus alakítása. A képzelet alapját az az adottságunk jelenti, ami Sartre későbbi filozofálása szempontjából talán a leglényegesebb: a tudat képes elszakadni a valóságtól. Ez a tagadás, sartre-i műszóval a semmítés mozgása. Ebben a valóságtól való függetlenedésben fejeződik ki a tudat legfontosabb jellegzetessége: nem csupán egy szituáció által meghatározott, hanem önálló, semmítésre és a konkrétumoktól való eloldódásra is képes tudat. A képzelet, vagyis a képek látása és a nem valóságos helyzetek elképzelése végső soron tehát a tudat legfontosabb jellemzője.
Ez az elemzés nyitotta meg az utat a Sartre-ot igazán foglalkoztató kérdés, a tagadás, ezen keresztül pedig a szabadság működésének leírásához. Filozófiai főművére, A lét és a semmire Husserl fenomenológiája mellett már Heiddegger és az általa kidolgozott ontológia is erős hatással volt. Az 1943-ban megjelent nagy művet a német hadifogolytáborban (1940 nyarától 1941 márciusáig) folytatott rendszeres Heidegger-olvasás és -értelmezés készítette elő. A lét és a semmi egy fenomenológiai ontológia kidolgozását tűzi ki célul, amelynek középpontjában a magábanvaló (en soi) és a magáértvaló (pour soi) megkülönböztetése áll. A két fogalom a dolog és a tudat hagyományos kategóriáit helyettesíti, immár ontológiai megközelítésben: a lét egyik régiója áthatolhatatlan, zárt, és megáll magában, vagyis magábanvaló, változatlan, dologi létezés, a lét másik régiója ezzel szemben változó és tünékeny, állandó átalakulásban, időbeli változásban van: magáértvaló. A tudatban nincs semmiféle önazonos Én, a tudat így Sartre szerint végül is csak a léttel szembeni nemlétként, vagyis Semmiként értelmezhető. Így jutunk el a Lét és a Semmi szembeállításáig. Sartre filozófiai főművének középpontjában tulajdonképpen a Semmi értelmezése áll. A Semmi nem egy dolog, ami valamilyen különleges módon létezne, de nem is a Lét teljes tagadása, hiszen akkor csak negatív meghatározásként tudhatnánk róla. A Semmi nem más, mint az a dinamikus, idői hasadás a Létben, amit tudatnak hívunk. A tudat semmítő tevékenysége egy hasonlattal kifejezve olyan, mint a vizuális mezőben a vakfolt, amit sohasem láthatunk, viszont a tekintetünket elmozdítva utólag tapasztalhatjuk a „jelenlétét”. A tagadás és a képzelet működése ennek a semmítő tevékenységnek az aspektusai. A legfontosabb aspektus azonban a szabadság: a tudat a semmítő tevékenység megértése révén el tud szakadni a közvetlen meghatározottságoktól, és képessé válik szabad döntésekre, vagyis öntudatra ébred. A szabadság és a szituáció dialektikája nemcsak a Lét és a semmi című mű, hanem az egész Sartre körül kibontakozó egzisztencialista mozgalom alapgondolata.
A korai francia fenomenológia másik fontos alakja Maurice Merleau-Ponty, aki sokáig Sartre-ral együtt, majd az ötvenes évek közepétől egyre inkább Sartre-tól távolodva dolgozta ki a saját filozófiai álláspontját.Maurice Merleau-Ponty 1908-ban született Rochefort-ban. 1926-tól 1930-ig a párizsi École Normale Supérieure hallgatója, itt ismerkedik meg Sartre-ral és Simone de Beauvoirral. Az aggregáció után 1935-ig gimnáziumi tanár. 1937-ig tevékenyen részt vesz az Esprit című folyóirat körüli alkotókörben. 1945-től a lyoni egyetemen, majd 1949-től a Sorbonne-on tanít a gyermekpszichológiai és pedagógia tanszéken. 1952-től a Collčge de France tanára. 1961. május 3-án bekövetkezett hirtelen és váratlan halála miatt töredékekben maradt meg második nagy filozófiai műve.2 Ha Sartre gondolkodása a szabadság dialektikájának értelmezése és az emberi egzisztencia újrafogalmazása, akkor Merleau-Ponty filozófiája az emberi világon lét mint észlelés mélyreható újragondolása. Míg Sartre filozófiája elsősorban az irodalomra és a politikai gondolkodásra volt befolyással, Merleau-Pontyé inkább a pszichológia, a szellemtudományok és az esztétika területén hatott.
A megtestesült értelem
Fenomenológiája
Sartre és Merleau-Ponty fenomenológiája között talán az a legnagyobb különbség, hogy utóbbi nem csupán eszközként használta a fenomenológiát egy ontológia kidolgozásához. Egész filozófiáját a fenomenológiával azonosította, amennyiben a fenomenológiát egy állandóan önmagát kereső gondolkodásként, a gondolkodás alakzatainak soha meg nem szűnő vizsgálataként fogta fel, amely hűen alkalmazkodik a vizsgált dolgokhoz, nem pedig előzetes fogalmi megkülönböztetéseknek engedelmeskedve rögzíti azokat. Merleau-Ponty a fenomenológiában látta azt az új gondolati irányt, amelynek segítségével ki lehet szabadulni a megcsontosodott hagyományt uraló és vissza-visszatérő ellentétből: az objektív tudományokra támaszkodó naturalizmus és a reflexív tudatfilozófia ellentétéből. Korai gondolkodásának egésze felfogható úgy, mint eloldódás ettől a hagyományos szembeállítástól és egy olyan harmadik dimenzió keresése, amely meghaladja ezt a hibás kettősséget. A tapasztalatban keletkező értelem ugyanis nem teljesen szubjektív és nem is teljesen objektív, egy köztes területen helyezkedik el, és köztességének pozitív értelme van. A Merleau-Ponty által kidolgozott fenomenológia középponti kérdése az, hogy vajon meg lehet-e ragadni az értelem kialakulásának sajátos képlékenységét. Az a szféra, ami a leginkább kifejezi a tapasztalás elevenségét, és ami a hagyományt uraló kettős beállítódás számára mégis láthatatlan maradt, Merleau-Ponty szerint a tapasztalat testi jellege. Gondolkodásának középponti kérdése így tehát az lesz: mit jelent a tapasztalás testisége?
A fenomenológiai vizsgálódás megmutatja, hogy a testi tapasztalat ambiguitása nem egy olyan pluszdimenzió, ami kívülről kapcsolódna az értelem logikai, nyelvi vagy tudati rendszeréhez, valamiféle árnyalattal gazdagítva a szilárdnak tekinthető alapszintet. Épp ellenkezőleg: a testi tapasztalattal szükségszerűen együttjáró nyitott dinamizmus maga az „alap”. Az értelem keletkezésének ez a képlékeny és többértelmű állapota minden egyéb szimbolikus rögzítést megelőz, mind a reflexív gondolkodás szubjektív irányú, mind a tudományos megismerés objektív irányú fogalmi rögzítéseit. A testi tapasztalat rögzíthetetlen nyitottsága egy olyan ősállapotnak tűnik, amit a gondolkodás alakzatai állandóan elfednek. Az új fenomenológia feladata tehát ennek az inkarnált, vagyis megtestesült értelemnek a felfedése és leírása.
Merleau-Ponty gondolkodásának egyik legfigyelemreméltóbb vonása az, hogy sohasem elégedett meg a puszta filozófiai elmélkedéssel. A konkrét, kísérleti tudományok eredményeit ugyanúgy megpróbálta felhasználni, mint a filozófusok belátásait. Annak ellenére, hogy a fenomenológiában mindig is középponti kérdés volt a tudat pszichologisztikus vizsgálatának a kritikája,A pszichológia is a tudatot vizsgálja, csakúgy, mint a fenomenológia, ezt azonban egy külső, objektív, tudományos nézőpontból teszi, és így magát a pszichét is eltárgyiasítja. A fenomenológia ezzel szemben a tudat működését mindig belülről, vagyis az egyes szám első személy perspektívájából tekinti. A pszichológia a tudatot a kauzális törvényeknek alávetett természet részeként közelíti meg, így azonban Husserl szerint képtelen számot adni olyan idealitásokról, mint például a matematikai-logikai összefüggések vagy a magasabb értéktételezések.3 Merleau-Ponty nem rettent vissza attól, hogy a kortárs pszichológiai és fiziológiai kutatások eredményeit is beemelje a tapasztalás és észlelés leírásába. Ugyanazt a keresett harmadik dimenziót próbálta tehát két külön irányból, illetve két különböző aspektusból megközelíteni. Korai korszakának két műve (tulajdonképpen párhuzamosan írt két doktori disszertációja) ezt a kettős megközelítést tükrözi. A viselkedés struktúrája (La structure du comportement, 1942) című könyv a testi viselkedés, az organizmus környezethez való viszonya és az organikus viselkedés különféle szintjeinek leírásán keresztül mutatja meg a testi létezés sajátosságait. Itt tehát a korabeli pszichológia, fiziológia, etológia és biológia eredményei alapján közelít meg egy olyan szférát, a test és a viselkedés szféráját, amelyet – a könyv alaptétele szerint – nem lehet kimerítően jellemezni a hagyományos, naturalisztikus tudomány tárgyiasító szemléletével. Az organizmus környezetéhez való viszonya ugyanis dinamikus viszony, amit nem lehet dologként vagy dologi összefüggésként leírni. Az emberi tudat és az emberi tapasztalat pedig egy válfaja – jóllehet igen magas szintű és igen bonyolult válfaja – ennek a sem nem teljesen szubjektív, sem nem teljesen objektív organizmus–környezet viszonynak.
A másik mű, Merleau-Ponty első filozófiai fő műve, Az észlelés fenomenológiája (Phénoménologie de la perception, 1945) ugyanezt a feladatot fenomenológiai eszközökkel, vagyis a nem empirikus fenomének gondos leírásával teljesíti. A testi viselkedéssel szemben itt már a testi észlelés részletes vizsgálata a cél. A tapasztalás folyamata és az észlelés elemei nem írhatóak le a hagyományos reflexív filozófia kategóriáiban, ami minden jelenséget világos és artikulált, vagyis logikailag rendezett tudati jelenségként fog fel. Merleau-Ponty számot akar adni a tapasztalásnak arról a nem tudatos rétegéről, ami minden észlelés alapja és háttere.
Úgy látja, hogy a természettudományos-pszichológiai és a fenomenológiai megközelítés egy közös terület felé konvergál, ami a tiszta szubjektumok és a tiszta objektumok világán túl megmutatja azt a harmadik dimenziót, ahol aktivitásunk és passzivitásunk, autonómiánk és függőségünk már nem mond ellent egymásnak. Tulajdonképpen a karteziánus filozófia öröksége az a filozófiai hagyományt teljesen meghatározó elválasztás, ami test és lélek éles különbségét mondja ki, és az embert két teljesen különálló részre szakítja, fizikai testre és spirituális lélekre. Merleau-Ponty számára ez a legelfogadhatatlanabb fogalmi elválasztás. Nem egyszerűen arra tesz kísérletet, hogy a két szférát egyesítse, hiszen az egyesítésre irányuló törekvések maguk is foglyai maradnak az elválasztás hibás kiindulópontjának. Célja sokkal inkább az, hogy e különbségtételt hibás metafizikai előítéletként leplezze le. Ha van ontológiai hozadéka Merleau-Ponty észlelésre vonatkozó elemzésének, akkor az a lélek és a tudat kiiktathatatlan testiségének, másfelől a test sajátos „intelligenciájának” hangsúlyozásában ragadható meg. A két szféra nemhogy nem válik el egymástól, hanem lényegi módon áthatja egymást, ugyanannak az eleven működésnek két aspektusát mutatva.
A keresett harmadik dimenziót, ami természet és szellem, valamint test és lélek elválasztásait képes meghaladni, azonban nem elég pusztán elgondolni. Konkrétan is fel kell mutatni olyan fenoméneket, amelyek leírhatóvá teszik azt. A harmadik dimenziót Merleau-Ponty szerint a struktúra és a GestaltA Gestalt fogalmát az úgynevezett alakpszichológiából veszi át, amire többek között nagy hatással volt a husserli fenomenológia is. Az alakpszichológia abból a meggyőződésből indul ki, hogy az észlelés sohasem elszigetelt elemek szintetizálása, hanem már kiindulópontjában is Gestaltok, vagyis egészleges alakzatok megjelenése. Alaptételei: az egész mindig több mint a részek összege; az egész megelőzi a részeket; az egész egy háttérből emelkedik ki. Számos, mára klasszikussá vált kísérlet igazolja, hogy az észlelő tudat ott is létrehozza az egészet (vagyis ott is teljes alakzatot látunk), ahol az eredeti ábra esetleg hiányos. Az egész alakok észlelése azonban nem egy tanult, magasabb intellektuális képesség, hanem már a tapasztalás legalsó szintjén is működik.4 fogalmai teszik sajátosan megragadható kutatási területté. Mindkettő azt a szférát jellemzi, ami nem tisztán szubjektív és nem is tisztán objektív. Azt a köztes szférát, amihez az utat egyfelől az organizmus és a környezet strukturális összefüggései, másfelől a tapasztalást jellemző és a tudatos elhatározást megelőző egészlegesség nyitja meg, nem káoszként, illetve megragadhatatlan alaktalanságként kell elképzelnünk. A harmadik szféra ambiguitása pozitív értelmet hordoz, és a hagyományos, rögzített összefüggések lebontását követeli meg. Az ambiguitás tehát nem kontúr nélküli homályt jelent, hanem spontán keletkezést, dinamikus alakulást, aminek a leírásához új fogalmiságra van szükség.
Az észlelés elsődlegessége
Az észlelés fenomenológiájában Merleau-Ponty immár nem kívülről közelít a tapasztalás és a tapasztalati értelem keletkezésének problémájához. A fenomenológiai leírás középpontjában az a tézis áll, hogy az észlelés nem egy a többi fenomén közül, hanem példaszerű és alapvető fenomén. Példaszerű, mert jellemzőinek javarésze az emberi létezés egyéb területein is fellelhető, és alapvető abban az értelemben, hogy az emberi létezés világon-lét (ętre-au-monde), vagyis a környező világgal való állandó interakció, aminek a közege maga az észlelő tapasztalat. Az észlelés nem tudatos aktus, hanem a világhoz való viszonyunk alapzata, amiből minden egyéb aktus kibomlik; a vele szemben álló világ pedig nem tárgy, illetve nem tárgyi összefüggés, hanem egy tapasztalati mező. „Az észlelés – írja – nem a világ tudománya, nem is egy aktus, vagy szabad állásfoglalás, az észlelés az a háttér, amiből minden aktus kiemelkedik, s amit minden aktus előfeltételez.”Maurice Merleau-Ponty: Phénoménologie de la perception. Paris: Gallimard, 1945. p. v.5 Az észlelés természetesen egyike a tudati fenoméneknek a képzelet, emlékezés, idegentapasztalat stb. mellett, mégis kiemelkedő jelentősége van. Az észlelés ugyanis az az eredeti kontaktus a valósággal, ami minden predikatív különbséget megelőz, s amire minden egyéb világhoz való viszony (nyelvi, kulturális, erkölcsi, esztétikai stb.) ráépül.
Az észlelés eredendő világát azonban nem egykönnyen találjuk meg, hiszen kulturális, tudományos és filozófiai előítéletek sokasága fedi el előlünk. Merleau-Ponty szerint egy átfogó előítélet teszi láthatatlanná az észlelés eredeti állapotát, s ezt az előítéletet egyaránt osztja az empirikus szenzualizmus, az asszociácionista pszichológia, valamint az intellektualista filozófia. Az előítélet abban a feltevésben foglalható össze, hogy a világ, mint tények összessége, készen áll előttünk. Ha a világ készen adott a számunkra, akkor a tapasztalat nem más, mint ennek a kész világnak a passzív letapogatása. Merleau-Ponty ezzel szemben arra a belátásra jut, hogy nincsenek készen adott dolgok és dologi összefüggések, az eredendő észlelés szintjén a világ mindig befejezetlen, és sohasem teljesen meghatározott. Az észlelés tehát maga is alakítja ezt a világot. A fenomenológia feladata az, hogy ennek a még befejezetlen és nyitott észleleti világnak, valamint ennek a teremtő tapasztalati mozgásnak a struktúravonalait vázolja és eredendő alakzatait kitapogassa.
Merleau-Ponty fenomenológiai leírása az észleléssel kapcsolatos klasszikus előítéletek kritikájával veszi kezdetét. Az eredendő észlelés fenoménjének előtérbe helyezése után már sejthetjük, hogy a klasszikus ismeretelméleteknek azt a megkülönböztetését is el fogja utasítani, ami az észlelés érzéki anyagát élesen elválasztja az intellektuális formától. Ez az Arisztotelésztől eredő különbségtétel az érzékszervek által felfogott anyagot eleve alaktalan és saját összefüggések nélküli, halott masszaként gondolja el, amit csak az emberi értelem lát el formával és elevenséggel. Merleau-Ponty ezzel szemben arra hívja fel a figyelmet, hogy az értelem és a jelentés már valamiként az érzéki adottságokban magukban is benne rejlik egy spontán organizáció révén, ami az ember értelmi teljesítményeitől teljesen független. A korábbi pszichológiai és filozófiai elméletek az észlelés anyagának az érzéki adottságokat tartották, ezzel szemben Merleau-Ponty tagadja a tiszta, érzéki benyomás létét. „A tiszta benyomás nem csupán nem található sehol, de nem is észlelhető, következésképp nem is gondolható el mint az észlelés mozzanata.”ibid. p. 19.6 Mind a tárgyi minőségek, mind az atomi érzetadatok feltevése egy utólagos konstrukció eredménye Merleau-Ponty szerint, ami meghamisítja az eredendő észlelés spontán szerveződését. A Gestalt-pszichológiából vett példák segítségével mutatja meg, hogy egyrészt az észlelés legalapvetőbb szintjén is beszélhetünk szerveződésről (a puszta, alaktalan anyag és az átlényegítő gondolati forma szembeállítása tehát tarthatatlan), másrészt hogy az észlelésben nincsenek rögzített, „objektív” különbségek. A híres Müller–Lyer-illúzió (egyforma hosszú vonalak a végükön kifelé illetve befelé irányuló nyilakkal, amelyek így különböző hosszúságúnak tűnnek) megmutatja, hogy a vizuális mezőben a látás mindig dinamikus meghatározatlanságban mozog: a vonalak ugyanis a vizuális észlelés számára sem nem teljesen egyformák, sem nem teljesen eltérőek, csakis az objektivitásra törekvő mérés teremti meg „egyenlőségüket”, ez azonban absztrakt összefüggés, az eredeti észlelésben a kérdés nyitott, eldöntetlen, és mindig az éppen adott észlelési helyzet vagy feladat függvénye. A tudomány tehát tárgyi állandókat (érzéki minőségeket, nagyságokat, geometriai alakokat stb.) vezet be ott, ahol az észlelést még eleven mozgás és ambiguitás jellemzi. A fenomenológia feladata ennek a preobjektív, tudomány előtti észlelési világnak a felfedezése.
Az észlelés tárgyiságával kapcsolatos második kritika az asszociácionista elméletekre irányul, amelyek természetesen ugyancsak az elszigetelt érzet-adatok feltevéséből indulnak ki. Merleau-Ponty itt ismét a Gestalt-pszichológia belátásaira támaszkodik. „Nem léteznek közömbös érzet-adatok, amelyek azért képeznek együtt egy dolgot, mert az érintkezés és a hasonlóság törvényei egymáshoz kötik őket; épp ellenkezőleg, csakis ezért tud az analitikus beállítódás egy érzet–adat-együttesben hasonlóságokat és érintkezéseket elkülöníteni, mert ezt az együttest már eleve dologként észleljük.”ibid. p. 23.7 A sorrend tehát megfordul: az ingerek asszociációja nem előzi meg az egész konstitúcióját, az észlelés ugyanis már mindig is egészleges alakzatokra támaszkodva bontakozik ki. Az észlelés nyitott állapotát nem atomi érzetek alaktalansága, hanem elemi formák, alakzatok és értelem-összefüggések felvillanása jellemzi. Az empirista például sohasem lenne képes megmagyarázni az ingerek egymáshoz kapcsolódásával, hogy egy arcon hogyan láthatunk szomorúságot vagy bármilyen más kifejezést. A tapasztalat, ezzel az absztrakt szemlélettel szemben, már eredeti állapotában értelmek és összefüggések dinamikus alakulását jelenti. Ez az időben kibontakozó összefüggésekre is igaz: sohasem elszigetelt eseményeket tapasztalunk, amiket utólag, visszafelé szintetizálnánk egységgé, hanem már eleve történetszerű, nagyobb egészek felvillanó lehetőségéből indulunk ki.
A harmadik szinten a klasszikus előítéletek kritikája immár nem az empirizmus, hanem az intellektualizmus ellen irányul. Az intellektualizmus Merleau-Ponty szerint túl sokat bíz a gondolkodásra, és eltekint a tudatműködés mindenféle alkalmi esetlegességétől. Úgy tekint a tudatra, mintha mindig tökéletesen éber és koncentrált lenne, mintha sohasem lankadna a figyelme és sohasem merülne álomba. Vagyis úgy, mintha a tudat nem egy testben lakozna. Ezenkívül az intellektualizmus eleve egy gondolati alakzaton, az ítéleten keresztül közelít a tapasztalat összes formájához. Vagyis azt feltételezi, hogy az értelem, aminek kialakulása az eredendő észlelésben veszi kezdetét, maradéktalanul leírható logikai formába rendezett propozicionális tartalmak összefüggéseként. Mind a testetlen, önmaga számára teljesen áttetsző tudat, mind a tapasztalati értelem propozicionális tartalomként való rögzíthetősége előítéletnek bizonyul a fenomenológiai vizsgálódások során. Ezzel szemben kimutatható, hogy a tudat sokszor úgy működik, hogy önmaga számára nem válik teljesen átláthatóvá, csak részben vagy utólag. Ezeket nevezi Merleau-Ponty nem-tetikus tudatformáknak. Ilyen az idő tudata, saját testünk és mozgásunk tudata, egy adott helyzetre vonatkozó elvárásaink tudata stb.
A világ állandóságának előfeltevése mögött kezd tehát felsejleni egy dinamikus és többértelmű fenomenális mező,Fenomenális mezőnek azt a tapasztalati teret nevezhetjük, amiben immár nem készen adott dolgokat szemlélünk, hanem azt vizsgáljuk, ami ténylegesen és közvetlenül adódik a számunkra. A fenomenális mező tehát előfeltételezi, hogy a természetes beállítódás naivitásából, ami minden dolgot magától értetődőnek és objektíven adottnak vesz, átváltsunk a fenomenológiai beállítódás nyitott szemléletiségébe.8 ami nem magyarázható kimerítő módon a hagyományos filozófiai beállítódás rögzített fogalmainak segítségével. Merleau-Ponty így fogalmaz: „Nem mondjuk többé azt, hogy az észlelés a tudomány kezdete, hanem épp fordítva, azt mondjuk, hogy a klasszikus tudomány egy olyan észlelés, ami elfelejtette eredetét, és önmagát befejezettnek hiszi.”ibid. p. 69.9 Az a fenomenális mező azonban, amit Merleau-Ponty megmutat nekünk, nem csupán gyakorlatilag, hanem elvileg is ellenszegül minden közvetlen és kimerítő magyarázatnak. Dinamikus többértelműsége nem gondolkodásunk és szemléletünk végessége miatt nehezen felfejthető állapotot, hanem elvileg kimeríthetetlen mozgást és alakulást jelent, éppen azért, mert az észlelés számára a fenomenális mező mindig az értelem születésének és kialakulásának állapotában van.
Testi kötődés a világhoz
A test elemzése egészen sajátos helyet foglal el Merleau-Ponty fenomenológiájában. A keresett harmadik dimenzió kulcsát adhatja ennek a sajátos fenoménnek a helyes értelmezése. A test ugyanis nem pusztán objektum a világ többi dolga között, vagyis nem meríthető ki a klasszikus pszichológia és fiziológia mechanisztikus szemléletével, ugyanakkor nem is vezethető vissza a tiszta tudat működésére. A test filozófiailag kitüntetett helyzete abban a tételben foglalható össze, hogy a test nem egyszerűen a tapasztalás közege, hanem egyszersmind az eredeti értelemképződés szerve is. Más szóval a test nem semleges összetevője a tapasztalásnak, hanem sajátos és másra vissza nem vezethető forrása az értelem létrejöttének. A test filozófiai problémává emelkedése valójában Merleau-Ponty fenomenológiájával kezdődik.
A testről való fenomenológiai gondolkodás mindenekelőtt egy perspektívaváltást igényel: nem általában beszélünk a testről a fenomenológiai elemzés során, a fenomenológus a saját test (corps propre) észlelésben játszott szerepét próbálja megvilágítani. Így válik világossá, hogy a test nem tárgy, hiszen a saját testem nem tárgy az észlelési mezőmben, hanem az észlelés feltétele és állandó fenomenális összetevője. Ott van állandóan, de közvetlenül sohasem a tapasztalás tárgya: nem a testemet észlelem, hanem a testemmel észlelek. A test egyszerre médiuma a világgal való minden kapcsolatunknak, ugyanakkor az is, ami által létezésünk lehorgonyzódik ebben a világban. Ezek a látszólag magától értetődő állítások azonban egyáltalán nem ártatlan megfogalmazások. A test önálló értelemforrásként és sajátos közegként való felfogása valójában teljes szakítást jelent a hagyományos filozófia – és természettudomány – fogalmiságával. Merleau-Ponty odáig megy, hogy a testet természetes énnek is nevezi, és ez alatt azt érti, hogy a test és a testből eredő értelemstruktúrák úgy tartoznak hozzánk, vagyis úgy képezik énünk részét, hogy az mindenféle tudatos döntést megelőz. Ennek következtében az a magától értetődőnek látszó különbség is átértelmeződik, amit passzivitás és aktivitás között szoktunk megvonni. Az értelmi működés vélt aktivitásával szemben a test nem csupán passzív és receptív befogadója a benyomásoknak. Sajátos aktivitás jellemzi, ami nem vezethető le és nem is keverhető össze az értelem aktivitásával. A test aktivitása az észlelés eredeti formálódásában érhető tetten: a test egyrészt motoros aktivitással rendelkezik, azaz számtalan módon képes előkészíteni és megkönnyíteni az észlelést, más szóval plasztikus módon igazodik a környezethez, másrészt pedig a testi észlelés körén belül kezdődik meg az érzékek által felfogott benyomások első alakítása és eredeti felfogása, amihez képest az értelmi feldolgozás már másodlagos és utólagos tevékenység. A test tehát hozzánk tartozik, de a tudatos én előtti, preperszonális szubjektum részeként.
Jóllehet Merleau-Ponty a leírásokat többnyire a pszichológiából veszi, elemzései mégis új perspektívákat nyitnak meg. A testtel kapcsolatos kettős érzékelés (ha az egyik kezemmel megtapintom a másik kezemet, akkor mindkét kezem egyszerre tapintó és tapintott) példáján megmutatja, hogy nem két külön, önmagában megálló érzékelés egymásmellettiségéről van szó (ahogy ezt a pszichológia állítja), hanem egy olyan eredendő testi érzékelésegységről, ami hol az egyik, hol a másik aspektusból villantja fel az érzékelési viszonyt. Hol az egyik kezem érzékelő és a másik érzékelt, hol pedig fordítva. A test eredeti és sajátos tapasztalati egységként való értelmezésének irányába mutat a kinesztétikus érzékelés (a külső érzékelésével szemben a test belső állapotaira és helyzetére vonatkozó érzékelés) leírása is, ami nem vezethető vissza intencionális észlelési aktusokra. Felmerül azonban a kérdés, hogy ha mindezeket a fenoméneket már felismerte a hagyományos pszichológia, miért nem volt képes őket helyesen értelmezni? Merleau-Ponty válasza erre a kérdésre az, hogy a pszichológia mint „objektív” tudomány mindig is a személytelen gondolkodás perspektívájába helyezkedett, a test mint saját test fenoménjának adekvát leírásához azonban fenomenológiai megközelítésre van szükség. Olyan megközelítésre, ami nem megy el a test legfontosabb sajátossága mellett, amellett, hogy mindenkor az én saját testem, tapasztalati életem horizontjának nem objektív, hanem fenomenális, átélt összetevője, az észlelés eleven alapzata.
A test fenomenológiai jellemzésének további fontos belátása az, hogy a saját testemre vonatkozó érzékelésem és észlelésem sohasem elszigetelt adatokkal szolgál, amit „utólag” raknék össze egységgé, hanem a testemről mindig mint egy egészről van tudomásom, jóllehet ez nem tudatos és nem intencionális tudás. Merleau-Ponty erre az állandó, atematikus tudásra alkalmazza a testséma kifejezést. A testsémához sajátos térbeliség és elsajátított mozgásrendszer tartozik, és egy olyan szenzo-motorikus egységképződés, amiről a hagyományos pszichológia nem tudott számot adni. Ráadásul csakis egy ilyen állandóan egységes testséma alapján magyarázható például a fantomérzékelés. Az amputált betegek nem egy lassan kihunyó emlék alapján érzékelik időnként nagyon erőteljesen az amputált végtag jelenlétét, hanem a testséma mint egységes alakzat szolgáltatja azt az állandó lehetőségfeltételt, ami magyarázza a fantomérzékelés jelenségét. A testséma egy olyan állandó, dinamikus és atematikus alakzat, ami minden észlelésünk és testtapasztalatunk hátterét és alapját jelenti. Erre az eredeti, átélt testtapasztalatra telepszik rá testünk külső szemlélete, vagyis az objektív térben való elgondolása. A testséma fogalma magyarázza azt a képességünket is, hogy mások mozgásaiba mimetikus módon bele tudjuk élni magunkat. Ez a fajta beleélés a tudatos és a képzelőerőre támaszkodó belehelyezkedés előtt is megtörténik. Gondoljunk csak arra, amikor egy sportoló mozgását figyelve szinte vele együtt mozgunk.
Dinamizmus és kreativitás
„Nem azt kell tehát mondanunk – írja Merleau-Ponty –, hogy testünk benne van a térben, sem azt, hogy benne van az időben. Testünk lakja a teret és az időt.”ibid. p. 162.10 Ez a sajátos viszony pedig nemcsak egységes észlelési alakzatok előzetes meglétét jelenti, hanem lehetséges új értelmek és észlelési viszonyok dinamikus létrejöttét is. A hagyományos pszichológiai megközelítés képtelen számot adni az észlelés kreativitásáról. Merleau-Ponty fenomenológiájának talán az a legnagyobb hozadéka az észlelésre vonatkozó perspektívák elmélyítése mellett, hogy kísérletet tesz az új értelem, az új látásmód, az újfajta tapasztalati attitűd létrejöttének magyarázatára is. A tapasztalati észlelés hagyományos, statikus és elemző megközelítését két irányból értelmezi át és teszi dinamikussá: egyfelől a mindenkori alapzat és háttér egységes alakzatainak (észlelési egységek, testséma stb.) hangsúlyozásával, másfelől azzal, hogy a tapasztalat fejlődését nem mechanikus bővülésként, hanem kreatív alakulásként mutatja be. A gyermek színtanulásáról a következőket írja. „Megtanulni látni a színeket, ez egyfajta látási stílus elsajátítása, a saját test használatának egy új módja, nem más, mint a testséma gazdagítása és újraszervezése. [...] Testünk nem tárgy a tudatos én számára: a megélt jelentések olyan együttese, ami egyensúlyra tör. Néha a jelentések új magja képződik: régi mozgásaink egy új motorikus egységbe illeszkednek, a látás első adatai pedig egy új érzéki egységbe, természetes képességeink hirtelen egy olyan, sokkal gazdagabb jelentéshez kapcsolódnak, ami észlelési és gyakorlati mezőnkben eddig csupán jelzett volt, és tapasztalásunkban csak egy bizonyos hiány révén jelentkezett, s amelynek kialakulása hirtelen újjászervezi az egyensúlyt és betölti a vak várakozást.”ibid. p. 179.11 A tapasztalás tehát nemcsak előzetesen egységes rendeződése az észlelési mezőnek és a testi érzékelésnek, hanem ennek az egységes mezőnek a dinamikus, strukturális átrendeződése is. Érdekes párhuzam bontakozik ki így a testi tapasztalat eltárgyiasíthatatlan individualitása és a műalkotások sajátos és a műelemzés által kimeríthetetlen egyedisége között. „Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy testünk egy műalkotáshoz hasonlít.”ibid. p. 177.12 A test működése és a műalkotás többértelmű gazdagsága közötti párhuzam különösen a kései Merleau-Ponty gondolkodásában fog gyakran visszatérni.
Az észlelt világ és az időiség
A világ az érzékelésben tárul fel, s ami feltárul, az egy dologi tér. A térbeliség azonban nem üres hely, amelyben mozogni tud a testünk, hanem mélységdimenzió. Az átélt tértapasztalat és a tértapasztalat állandói (fent, lent, közel, távol, illetve mitikus tér, családi tér, nyilvános tér stb.) mind a mélységdimenzió módozatai. A világ mint egész a maga térbeliségével, a hozzátartozó és állandónak mutatkozó dologi létezőkkel végül is csak nyitott egészként fogható fel, ami sohasem ragadható meg és meríthető ki teljesen. A teret vizuális alakzatokba is belelátjuk (ez alapján látunk képet és nem pusztán színes, síkfelületet), s ezért van a sötét moziterem falára vetített mozgóképnek is olyan erős valósághatása. A mélységdimenzió észlelése azonban nem vezethető vissza semmiféle tanulási folyamatra: a mélységdimenzió az a hasadás, ami észlelésünk testisége és világszerűsége között nyílik.
Az időiség ugyanolyan alapdimenziója létezésünknek, mint a testiség. Merleau-Ponty itt is újraértelmezi a korábbi, és számára túlságosan is intellektualizáló időértelmezéseket. Arra hívja fel a figyelmet, hogy az időben nem úgy vagyunk benne, mintha jelenbeli énünk egy egybefüggő múlt meghosszabbítása lenne. Az idő egyrészt nem pillanatok lineáris sora, másrészt a gondolkodó szubjektum számára nem teljesen áttekinthető. A reflexió számára hozzáférhetetlen szférák jelenléte egy sajátos időviszonyra utal, és ez Merleau-Ponty fenomenológiájának egyik legfontosabb belátása. „A reflexió csak akkor ragadja meg saját, teljes értelmét, ha említést tesz arról a reflektálatlan alapról, amit előfeltételez, amiből az erőt nyeri, s ami a számára egy eredeti múltként konstituálódik, olyan múltként, ami soha nem volt jelen.”ibid. p. 280.13 A tárgy előtti, személy előtti és jelentés előtti (Merleau-Ponty műszavaival preobjektív, preperszonális, prepredikatív) értelemképződés végső horizontja tehát egy olyan előzetes adottság, ami minden lehetséges tudatosságot megelőz, és ez voltaképpen nem más mint a világba és testbe születésem ténye. Ez az a múlt, ami „soha nem volt jelen”, tehát soha nem éltem át: egy másra már visszavezethetetlen, végső adottság. Merleau-Ponty ezáltal végleg szakít a korábbi filozófiai időfogalmakkal, amelyek vagy az objektív idő lineáris pillanatsorként való felfogására vagy a szubjektív időtudat jelenbeliségére épültek. Az idő mint létezésünk fenomenális aspektusa mindig átélt idő, az átélt idő azonban egy olyan ősmúltra utal, amit még nem foghattunk fel, de ami minden későbbi, tudatunk által már megragadott élmény feltétele. Létezésünk dinamikus, idői létezés, ami pontosan azt jelenti, hogy soha semmilyen ismeretünk nem végleges, a képződő értelem sohasem merevedik örökké érvényes alakzatokba, sem a kultúra, sem az egyéni tapasztalat szintjén. Történeti és temporális lények vagyunk, létezésünk végső alapzata ez az állandó temporális mozgás. Ez a dinamizmus pedig az észlelt világot is eleve történetkezdeményekként és időbeli, történeti formálódásként mutatja meg. Észlelésünknek vannak olyan temporális alapalakzatai, temporális Gestaltjai, amelyek minden történetként való felfogás mélyén jelen vannak.
Egy új ontológia felé
Merleau-Ponty egész gondolkodása megragadható tehát abban a törekvésben, hogy feltárja a tudatos, objektiváló, reflexív gondolkodás mögötti és előtti szférát: az értelemképződés öntudatlan, preobjektív, preperszonális, reflektálatlan folyamatát. Két komoly probléma merült fel azonban ezzel a törekvéssel kapcsolatban. Az elsővel már Az észlelés fenomenológiájának írásakor szembe kellett néznie, s noha első pillantásra módszertani problémának tűnt, végső soron a vállalkozás egészét érintette. A kész értelem kialakulásának és létrejöttének kutatása egy előzetes szférára utal, ez az előzetes szféra azonban önmagában nem megragadható, hiszen meghatározása szerint „előbb van”, mint a megragadható, reflexív értelmi alakzatok. Az, ami a vizsgálódás számára előzetesként mutatkozik, valójában tehát relatív a kész értelemre nézve: az előzetest közvetlen létrejöttében nem pillanthatjuk meg, csakis a már kialakult felől visszatekintve. Itt tehát az a veszély, hogy az észlelés fenomenológiája körkörösségbe bonyolódik, ahol mindig a kész értelem formáját vetítjük vissza a kezdetekbe.
A másik probléma viszont csak fokozatosan vált világossá Merleau-Ponty számára, és végül egy egészen új filozófiai megközelítéshez vezetett. A negyvenes évek végétől sejteni kezdte, hogy Az észlelés fenomenológiájának gondolatmenete, minden újdonsága és radikalitása ellenére, tulajdonképpen nem tudta végrehajtani a maga elé tűzött feladatot. A cél a szubjektum–objektum hibás kettőssége mögötti harmadik dimenzió leírása lett volna. Ám arra ébredt rá Merleau-Ponty, hogyha pusztán a szubjektum előtti preszubjektív működésről beszélünk az észlelés leírásakor, akkor még mindig megmaradunk a szubjektum–objektum szembeállításban. A tudatos szubjektum előtti öntudatlan szubjektivitás feltételezése még mindig a „tudat” fogalomkörében mozog, noha ezt a tudatot látszólag feloldja a személytől független és öntudatlan tudati tevékenységekben. A kései Merleau-Ponty az észlelést immár nem leképezési viszonyként fogja elgondolni, hanem olyan strukturálódásként, amelyben az elemek – immár valóban a tudattól függetlenül – egymáshoz képest különülnek el a differenciálódás játékában. Ennek a strukturálódásnak az alapmodellje a nyelvi működés lesz.
Az ehhez a célhoz vezető út a fenomenológia és a társadalomtudományok viszonyának tisztázásán keresztül vezet. Merleau-Ponty elsősorban a Gestalt-pszichológia, a pszichoanalízis, a nyelvészet és az etnológia eredményeit igyekszik fenomenológiailag értelmezni, és így jut el a struktúra és a Gestalt fogalmának elmélyítéséhez, valamint az észlelés és a nyelvi működés belső szerveződésének megpillantásához. Két gondolatkör van rá különösen nagy hatással.
Az egyik a Saussure által kidolgozott nyelvészet, ami azután a strukturalizmus mozgalmának elméleti alapjává szélesedett. A jelentés és kifejezés viszonyának, valamint az értelemképződés folyamatának leírásában ezentúl a saussure-i nyelvészet alapgondolatai állandóan jelen vannak. Ennek ellenére nem állíthatjuk, hogy Merleau-Ponty strukturalista lett volna. Sokkal inkább arról van szó, hogy a strukturalizmus vezető alapgondolatát, a személytelen, tudattól független értelem- és jelentésstruktúra fogalmát átülteti a fenomenológiai leírásba. Úgyszólván dinamizálja azt, ami a strukturalizmus egészében többé-kevésbé statikus marad. A döntő mozzanat Saussure nyelvészeti kutatásaiból a diakritikus jelelmélet. Ennek értelmében a jel csak a többi jelhez képest rendelkezik jelentéssel, vagyis a jelek csak egy differenciális jelrendszerben nyerik el értelmüket. A jelentések ugyanígy alkalmazkodnak egymáshoz, vagyis nincs önmagában vett, elszigetelt jelentés: jelentésegység csakis egy jelentésmezőn belüli differenciális viszony mentén rajzolódik ki. Az értelemképződés fenomenológiai leírására jól alkalmazható ez a diakritikus megközelítés. A dinamikus értelemképződés folyamata pontosan úgy képzelhető el, mint rögzített elemek nélküli, viszont a fenomenális mezőhöz és egymáshoz állandóan illeszkedő értelemkezdemények kibontakozása és formálódása.
A másik erőteljes hatás a pszichoanalízis felől érte Merleau-Ponty fenomenológiáját az ötvenes években. Gyermekpszichológiával, valamint etnológiával való elmélyült foglalkozása végül elvezeti Freud nyomán a tudattalan egy olyan fogalmához, ami már nem meríthető ki a testi létezés és a tudatelőttes azonosításában. A tudattalan nem az, amiről még vagy már nem tudunk, de tudhatnánk, hanem az emberi létezés alapzata. Az emberi világban lét személytelen alapja, vagyis a tudattalan állandó működése maga is szimbolikus szerveződésnek engedelmeskedik, és – Lacan kifejezésével – úgy strukturálódik, mint egy nyelv. A Gestalt és a struktúra fogalmát tehát kiegészíti és elmélyíti a diakritikus viszonyok, a differenciális szerveződés és a nyelvi-szimbolikus tartalmak mentén szerveződő tudattalan fogalma.
Merleau-Ponty második fő műve, A látható és a láthatatlan (Le visible et l’invisible) hosszú előkészítés és gondolati érlelés után végül befejezetlen maradt a szerző 1961-ben bekövetkezett halála miatt. A szöveg első fele és a munkajegyzetek alapján azonban egy nagyszabású ontológia körvonalai rajzolódnak ki. A gondolkodás itt is a működő struktúrák leírását célozza meg, ám a korábbi korszak álláspontjával szemben Merleau-Ponty egyre kevésbé tartja a kialakuló struktúrákat olyan teljesítményeknek, amelyek valamiféle szubjektumhoz kapcsolódnának vagy abból erednének. A testi létezés problémája továbbra is középponti szerepet játszik, most azonban nagyobb hangsúly esik a világra, ami maga is egyfajta eleven testként értelmeződik. Az észlelést pedig egy egyetemes diakritikus rendszer működéseként írja le, ahol a történéseknek már nincs tudati középpontjuk és eredetük. Merleau-Ponty vicces hasonlatával, testünk húsa és a világ húsa ugyanannak az eleven létnek a mozzanatai. Nem szemben állunk tehát a világgal, hanem magunk is ugyanabból az anyagból vagyunk, mint a világ. Nincsenek eleve adott és rögzített jelentések, amelyek irányítanák a tapasztalásunkat, hanem csak olyan „vad lényegekről” beszélhetünk, amelyek az észlelés mindenkori alapzatát, de ideális tartalommá nem rögzíthető hátterét jelentik.Merleau-Ponty kései filozófiájának belátásairól jó áttekintést ad Tengelyi László: Saját és idegen: Merleau-Ponty és a vad tartomány. In: Tengelyi.: Élettörténet és sorsesemény. Budapest: Atlantisz, 1998. pp. 135–152.; valamint Szabó Zsigmond megjelenés előtt álló műve: A keletkezés ontológiája.14
A késői filozófia ugyancsak arra a belátásra támaszkodik, hogy az észlelés a világon-létünk alapfenoménja. Csakhogy itt az észlelésről már úgy gondolkodik Merleau-Ponty, mint ami a szubjektumtól és a tudati működéstől úgyszólván független tevékenység. Észlelésünk szerveződése egy nálunk sokkal nagyobb szerveződésbe való illeszkedés. Ez a nálunk nagyobb szerveződés pedig nem valamiféle misztikus hatalom, hanem az eleven lét, vagy ha úgy tetszik a (nem naturalista módon felfogott) eleven természet.
Testünk, a világ húsába illeszkedő húsunk észleleti módon lép kapcsolatra a számára feltárulkozó világgal. Ennek az észlelésnek immár nem a megismerő mozgás az alappéldája, amiben aktivitás áll szemben passzivitással, hanem sokkal inkább a művészi alkotó tevékenység, amelyben aktivitás és passzivitás kibogozhatatlanul egybefonódik. Nem véletlen, hogy a késői Merleau-Ponty számára a festészet lett az a paradigmatikus tevékenység, amivel a leggyakrabban jellemezte az észlelés folyamatát.Bagi Zsolt: Maurice Merleau-Ponty festészetelmélete. In: Passim 4 (2002) no. 1. pp. 121–138.15 A festészet öntudatlanul műveli azt, ami a fenomenológiában tudatossá válik: felfüggeszti a mindennapok tapasztalatát, és visszatér az eredeti látáshoz. A festészet egyfajta „testi reflexió”, amely nem gondolati úton, hanem a szemlélet alapzatához való visszatéréssel mutatja meg nekünk a világ elfelejtett dimenzióit. Ugyanakkor természetesen a festészet is, ahogy minden egyéb művészet, kifejezés és kommunikáció. Vagyis a művészet mindig egy nyelv elsajátítása és e nyelv gazdagítása. A művészet nyelve azonban nem diszkurzív, nem logikai alapon működő kifejezés, hanem szemléleti nyelv: szemléleti, amennyiben láttat, és nyelv, amennyiben közöl valamit. Ha igaz a korai Merleau-Pontynak az a belátása, hogy az észlelés már eredeti állapotában is értelemmel és jelentéssel telített, akkor ezt a belátást most egy másik gondolattal kell kiegészítenünk: az észlelés eredeti állapota nemcsak értelemmel telített, de szerveződése egy nyelv szerveződéséhez hasonlít, vagyis strukturális különbségek dinamikus játékaként alakul ki és formálódik meg.
