A nyolcvanas évek végén jelentős változást lehetett érzékelni a filmelméletben. Ez a fordulat nem köthető valamilyen új irányzat megjelenéséhez, tehát nem egy új megközelítési mód változtatta meg a filmelméleti szemléletet, hanem a régi megközelítés kifulladása. Ekkorra a hetvenes–nyolcvanas évek uralkodó irányzatai – a pszichoanalitikus és feminista filmelmélet – egyre inkább önmagukat ismételték, és a filmteoretikusok valami újat, valami nagyon mást szerettek volna helyettük.
Ez az új iránti vágy három filmelméleti iskola megjelenését, illetve feltámadását vonta maga után. Az (angolszász) filmelméleti közélet ekkor kezdett felfigyelni Gilles Deleuze filmelméleti munkásságára,Deleuze filmelméletéről lásd a Metropolis 1997 no. 2. számát.1 s szintén ekkorra tehető a szerzői elmélet feltámadása.A szerzői elméletről lásd a Metropolis 2003 no. 4. számát.2 A kognitív filmelmélet megjelenése és meglepően gyors elterjedése ugyancsak a nyolcvanas évek filmelméleti válságával magyarázható.A kognitív filmelméletéről lásd a Metropolis 1998–1999 no. 4–1. számát.3 A negyedik jelentős irányzat, amelynek megjelenése ugyancsak a nyolcvanas évek végére tehető, a film fenomenológiai megközelítése volt.
A film fenomenológiai megközelítése tehát a filmelmélet-történet egyik legújabb irányzata, de gyökerei a modern filmelmélet kezdeteire, André Bazin és Jean Mitry munkásságára (sőt egyesek szerint még régebbre, a húszas évek francia avantgárd filmelméletére) nyúlnak vissza. Nem könnyű eldönteni, hogy végül is mi tekinthető a film első fenomenológiai megközelítési kísérletének, mivel a „fenomenológikus filmelmélet” címkét meglepően sokféle, egymástól igen különböző irányzatra alkalmazzák és alkalmazták.
A fenomenológiainak nevezett, igen szerteágazó filmelméleteket ugyanis nem egy központi állítás köti össze (mint például a kognitív filmelméletet), hanem egy filozófiai irányzat, a fenomenológia filmre való alkalmazása. A fenomenológia önmagában is igen sokszínű és számos, egymástól sokban különböző irányzatot foglal magában. Ezeket az irányzatokat ráadásul többféleképpen lehet a film vizsgálatának szolgálatába állítani. Mindez a film fenomenológiai megközelítését nehezen áttekinthetővé, már-már kaotikussá teszi. Összeállításunk a fenomenológiai megközelítés sokféleségét próbálja bemutatni.
A (francia) fenomenológia legfontosabb alakja Maurice Merleau-Ponty volt, az ő elmélete a meghatározó a fenomenológiai filmelméletben is. Ullmann Tamás tanulmánya Merleau-Ponty és a legfontosabb fenomenológusok filozófiai munkásságát mutatja be. Merleau-Ponty maga is foglalkozott a film percepciójával, erről írott tanulmánya nyitja összeállításunkat. Ő e tanulmányban megkezdett gondolatmenetét nem vitte tovább. Ezt teszi azonban Vivian Sobchack, a film fenomenológiai megközelítésének első számú képviselője, aki a test szerepét vizsgálja a film befogadásában. Merleau-Ponty percepcióelmélete meglehetősen radikális és meglehetősen bonyolult. Két fő állítása az, hogy az észlelés csak a test fizikai közegében lehetséges, illetve hogy az érzékszervi felfogás nem választható el a cselekvéstől. Míg Sobchack az első állításra koncentrál, Nánay Bence amellett érvel, hogy a percepció és a cselekvés összefonódásának Merleau-Ponty-iánus gondolata nagy szerepet játszhat annak megértésében, miként fogjuk fel, észleljük a filmet, különösképpen a filmbeli szereplőkkel való azonosulás folyamatát. Glenn Willmott tanulmánya azt vizsgálja, hogy miként lehet a fenomenológia másik kulcsfontosságú alakjának, Jean-Paul Sartre-nak a gondolatait a filmelmélet terén hasznosítani. Willmott a filmes és színházi reprezentáció közötti különbség sartre-i gondolatának filmelméleti jelentőségét elemzi. Dudley Andrew tanulmánya a film fenomenológiai megközelítésének történeti előzményeit keresi. Andrew a film és fenomenológia sokrétű és hányatott kapcsolatát vizsgálja a filmelmélet történetében, és kimutatja, hogy bár a film fenomenológiai megközelítése igen régóta jelen van a filmelméletben, mindig háttérbe szorult az éppen domináns irányzatok mellett.
A film fenomenológiai megközelítése nem tartozik a legkönnyebben befogadható filmelméleti irányzatok közé. Mégsem szükséges a francia fenomenológia – néha erősen embert próbáló – szövegeinek beható vizsgálata ahhoz, hogy az olvasó követni tudja a Metropolis jelen számának írásait. Megpróbáltunk olyan szövegeket válogatni, amelyek megértéséhez nem kell feltétlenül ismerni a fenomenológiai iskola terminológiáját, sőt azt sem szükséges, hogy az olvasó jártas legyen a főbb fenomenológusok elméleteiben. Az összeállítást – mint mindig – részletes irodalomjegyzék zárja.
A szerkesztők
