A 2000 februárjában piacra dobott magyar filmes CD-ROM-ból, a Jancsóból 2001 végéig majdnem kétszáz darab fogyott el. Mi az oka a szomorú számadatnak? Túlbecsülték volna az alkotók az igényt termékükre? Vagy talán épp az ő munkájuk nem volt elég igényes? A válasz – a CD ismeretében – mindkét kérdésre: határozott nem.
Kinek szól tehát ez a kétnyelvű (magyar–angol), filmrészletekkel teli, friss elemzéseket és eredeti kritikákat, interjúkat, tanulmányokat tartalmazó, játszani engedő, egyszerűen Jancsó névre keresztelt multimédia CD? Az alkotók (Hartai László és Hirsch Tibor) állítása szerint „elsősorban filmőrülteknek [ide sorolhatjuk például a mániákus Metropolis-olvasókat], és azoknak, akik szeretnek játszani”. Érdekes és hasznos lehet minden olyan egyetem vagy főiskola számára, ahol Jancsó Miklós munkássága, műveinek filmtörténeti hatása, illetve társadalmi-politikai vetülete valamilyen formában a tananyag részét képezi. Nemzetközi viszonylatban ide körülbelül kétszáz, Magyarországon még jóindulattal is csak öt-hat felsőoktatási intézmény sorolható. De a kerettanterv alapján a 2003–2004-es tanévtől bevezetendő középiskolai mozgókép- és médiaoktatás ezt a számot várhatóan megsokszorozza.
Kinek szól még? Bárkinek – legyen laikus vagy szakmabeli –, aki látott már Jancsó-filmet és tetszett neki. Bárkinek, aki látott már Jancsó-filmet és nem tetszett neki, aki bosszankodva értetlenkedett, hogy „mit esznek mások ezen az unalmas hülyeségen”. Bárkinek, akit Jancsó művészete megérintett. És végül bárkinek, akit Jancsó művészete nem érintett meg, mert ennek a sokoldalú CD-ROM-nak a közvetítésével bizonyosan megérinti majd. Ez a legutolsó kategória kétségtelenül némiképp paradox helyzetet teremt. Nem valószínű ugyanis, hogy azok, akiket teljességgel hidegen hagytak Jancsó Miklós filmjei, örömmel és izgatottan szaladnának 7800 Ft-ért beszerezni a róla szóló multimédia CD-t. Ez azonban nem magyarázza meg a többi, imént felsorolt lehetséges felhasználó tartózkodását.
A probléma okát részben a megjelenési formával, a multimédiával szembeni előítéletekben lelhetjük fel. Ez a vélekedés újabb paradoxonhoz vezet: a Jancsó újszerűsége és legnagyobb értéke elismerten „műfaji” jellegéből adódik, vagyis a hang, a kép és a szöveg komplex együtthatásából, a keresletet pedig éppen e forma iránti kétségek csökkentik.
Hogy melyek ezek a kétségek? Nos, aki vett valaha multimédia CD-t, az bizonyára önmagának is megfogalmazta már: jó érzés volt megvenni és egyszer kipróbálni, de azóta soha többet nem használtam… Tulajdonképpen érdekelne a témája, de ezt a sok száraz, tudományos információt képtelen vagyok megemészteni… Ha keresek valami konkrét dolgot, akkor könnyen megtalálom rajta, de arra, hogy csak úgy nézegessek, mazsolázzak, vagy hogy éppen összefoglaló, de nem túl részletekbe menő képet kapjak az egészről, alkalmatlan… Akkor már inkább kezembe veszek egy könyvet.
Úgy tűnik, ezt az gondolatmenetet követik az érdeklődők a szóban forgó CD-ROM esetében is. Számadattal is szolgálhatok: Marx József életrajzi esszéje, a szintén 2000-ben megjelent Jancsó Miklós két és több élete 2001 végéig hozzávetőleg ezerhétszáz példányban kelt el. A két mű (a könyv és a CD) – már csak megjelenési formájából adódóan is – természetesen más-más utat jár be. Marx József könyve az életrajzi elemekből építkezve nyújt részletekben gazdag portrét Jancsóról, és számol be a korról, amelyben alkotott. Hirsch Tibor és Hartai László a XX. századi magyar történelemtől és politikától elválaszthatatlan Jancsó-filmek és a jancsói filmnyelv vizsgálatát tűzik ki céljukul, amelynek megvalósítására jelenleg minden bizonnyal a multimédia a legmegfelelőbb eszköz. Az életrajzi esszé megjelenése nem teszi feleslegessé a Jancsót, és önmagában nem indokolja az érdeklődés hiányát. (Gyanítom, hogy a magyarázat nem abban keresendő, hogy körülbelül nyolc és félszer többen kíváncsiak Jancsó életére, mint filmjeire.)
El kell tehát fogadnunk azt a tényt, hogy – bár a technika rohamos fejlődése következtében bizonyára már a közeljövőben mindennapos és népszerű médium lesz – a multimédiától egyelőre még sokan idegenkednek, vagy egyszerűen tudomást sem vesznek róla. (Magyar filmes multimédia CD-ROM amúgy is csak kevés készült: a Magyar Filmintézet által kiadott Mozgóképtár CD-ROM sorozat mellett szinte csak egy Filmlexikon-CD szerepel a listán.)
Szólnom kell még egy tényezőről, a reklám hiányáról. Felkerült ugyan egy rövid ismertető a világhálóra, a tavalyi filmszemlén is esett néhány szó róla, a Filmvilágban pedig rövid, de elismerő kritika született a termékről, de több hírverésről nincs tudomásom. Márpedig a fogyasztói társadalomban nemcsak egy mosópor vagy fogkrém, de egy kulturális produktum – legyen az színházi előadás, könyv vagy CD-ROM – sorsát is döntően meghatározza a reklám, ami a jelen esetben sajnálatos módon elmaradt. (A magyarázat elszomorítóan egyszerű: nem volt rá pénz. Az alapítványoktól összeszedett pénzekből nemhogy reklámra, de még a két író-szerkesztő többéves munkájának díjazására sem futotta. A hirdetésről az alkotók kénytelenek voltak lemondani.)
Mindez bosszantó, mivel a Jancsó elkészült. Elkészült – még ha ez a gyakorlatiasabb szemléletűeket hidegen is hagyja – rengeteg munkával és gonddal. És ami igazán fontos: kitűnően sikerült.
Film és multimédia – szerencsés találkozás. Szinte adja magát a lehetőség, hogy egy-egy bonyolultabb, „megfejtendő” jelenetet újra- és újranézve próbáljunk minél több szempontból körbejárni, jelentésrétegeit kibontva értelmezni. Felmerülhet azonban a kérdés – amely a CD-ROM bevezetőjében meg is fogalmazódik: „miért éppen a Jancsó?” Ha már életmű-CD, nem lehetett volna olyat találni, aki már nem él? Vagy legalábbis már nem alkot? Nem! A magyar filmművészet fiatal. Legnagyobb alakjainak esetében sokszor éppen azért van értelme életműről beszélni, mert a még ma is folytatódó több évtizedes alkotófolyamat tette lehetővé a kiteljesedést. Várni pedig vétek lenne. Sietni kell, mivel a felnövő generációk egyre lazábban kötődnek a múlthoz. A XX. század magyar történelme a fiatalok körében egyre ritkábban szerepel beszédtémaként; legfeljebb érettségi tételként, vagy – ha a srácok megunták az idegesítő kérdezősködést és saját gondolataikkal szeretnének foglalkozni – automata indítógombként kerül még néha elő a kérés: na mesélj, Nagyi, hogyan is volt régen… (Mindezt semmiképpen sem valamiféle lesajnáló, fáradt felsőbbrendűséggel mondom, hiszen magam is tagja vagyok ezen friss generációk egyikének.)
Ha pedig nemcsak egyik filmrendezőnk életművének bemutatása, hanem ezzel párhuzamosan a közelmúlt felidézése is cél, akkor a döntés – vallják az alkotók – egyértelmű. Jancsó Miklós „… az, aki emblematikusan összenőtt egy korral, a puha diktatúra időszakával, amelyet a képei szinte maradéktalanul felidéznek.”
No meg azért is, mert Jancsó és a multimédia közti frigy tényleg szerencsésnek mondható. Kevés olyan tudatosan építkező filmrendezőt ismerünk, mint ő. Filmjeiben olyan állandó motívumokkal, terekkel, dramaturgiai helyzetekkel találkozunk, amelyek feltárásához ez a médium különösen alkalmas.
Az ismétlődő motívumok pedig kapcsolatot teremtenek film és film között. Legalábbis bizonyos filmek között. Hirsch és Hartai ugyanis határozottan állítja, hogy Jancsó életművén belül elkülönül egy lezártnak tekinthető és éppen ezért önálló egységként kezelhető, a multimédia eszközeivel különösen jól vizsgálható filmcsoport. Eszerint Jancsó Miklós az Így jöttemmel érkezett 1964-ben, ez „az első igazi Jancsó-film”, a 1987-es Szörnyek évadja pedig búcsúfilm, melyben Jancsó visszatekint és összegzi korábbi alkotásait. A tizenhárom filmből álló együttes elkülönülését ugyan nem érzem különösebben markánsnak, de mivel az alkotóknak nem volt – és nem is lehetett – céljuk a teljes életmű CD-re sűrítése, a határvonal elfogadhatónak tűnik.
A CD egyszerre vezeti be a felhasználót a Jancsó-filmek világába és teremti meg készítésük és fogadtatásuk közegét. S teszi mindezt kedvesen, szórakoztatóan, ötletesen, és főképp, ami a szóban forgó médiumban ritkának és nehezen megvalósíthatónak tűnik: személyesen.
A főmenü jellegzetesen üres, szürke (az Égi bárányból ismert) jancsói táj, amelyben kedvünkre sétálgathatunk, és amelyből betérhetünk a színes, figyelemfelkeltő épületek egyikébe. (Az igényes és szellemes látványterv Havas Györgyi munkája.) Így jutunk el a mozihoz is, ahol tizenhárom film között válogathatunk. A mozi valóban mozi. Ódon épület, töredező vakolattal, plakáttal és falfirkákkal. Belül elsötétített terem, piroshuzatú ülésekkel, amelyek mellől még hiányoznak a műanyag pohártartók, és a filmrészletek alatt sem hallatszik a pattogatott kukorica ropogása. A lejátszott részletek gyengébb minősége először csalódást okoz, de hamar megszokható és elfogadható lesz – elvégre ez a hely az újranézés mozija. A jobb minőségű felbontást csak kevesebb filmrészlettel lehetett volna megoldani, az alkotóknak a mennyiség és a minőség kompromisszumát kellett megtalálniuk. A filmeket akkor érdemes itt végigböngészni, ha már láttuk őket egészükben. A megértést segíti egyébként egy hosszú, objektív hangvételű történetleírás, amelyet a filmnézés alatt végig szemmel követhetünk. (Ha akarunk. Mert a figyelmes alkotók arról is gondoskodtak, hogy amennyire lehet, megszülessen a mozi atmoszférája. Ha csak a filmre akarunk koncentrálni, a leírást elsötétíthetjük.) Egy film sem szerepel teljes hosszában, de a tizenhárom alkotásból összesen kétszáz részletet láthatunk. Ez a szemlélődés, elmélyülés, elmélkedés mozija.
Persze elmélkedni nemcsak egyedül lehet. Segítségünkre és szórakoztatásunkra siet három figura. A vetítőből egy ajtón át a presszóba jutunk, ahol egy asztal tetején Kávéscsésze, Szemüveg és Cigaretta beszélget az épp megtekintett filmrészletről. Az első pillanatban felmerülő kérdés, hogy ez most valójában gagyi, netán giccs vagy szellemesség, hamar eldől az utóbbi alternatíva javára. Itt, a presszóban válnak legnyilvánvalóbbá a CD erényei. Személyesség és humor megfér a történelmi és társadalmi közeghez való komoly viszonyulással. Szereplőink táskáiban vagy zsebeiben kutakodva valódi „műkincseket” találunk. Kép és rövid mese a tárgyakról, a fiataloknak magyarázatképpen, az idősebbeknek a nosztalgia kedvéért. Megtalálható itt minden a rongyosra olvasott beat-antológiától a papír tízforintosig, a Lottó cigarettától a nagypapa órájáig, vagy a piros kötéses KISZ-tagságitól a Lenin körúti ezermester és úttörőboltból származó számláig. A belső tér és szereplőink is évtizedről évtizedre változnak a divatot követve, s noha mindez először talán csak szórakoztató külsőségnek tűnik, a sok apró részlet valójában képes megidézni az adott kort és annak hangulatát.
A szereplőkre kattintva azok sokoldalú, elmélyült vitába kezdenek a legutóbb látott filmrészletről. Ezt elemezve és ennek fényében beszélnek a film egészéről, Jancsó Miklósról, az adott korszakról, vagy éppen fordítva: a történelmi háttérből vagy a filmrendező más munkáiból kiindulva próbálják megközelíteni a konkrét részletet. Éppúgy szó esik kameramozgásról, mint az adott társadalmi helyzetről, éppúgy tanúi lehetünk tudományosan levezetett okfejtéseknek, mint spontánul elhangzó mindennapi gondolatoknak. Az eredetiség titka – a gondos és elmélyült elemzésen kívül – az interaktivitásban rejlik. A szereplők észrevétlenül minket is bevonnak vitájukba, a játék részeseivé válunk.
Olvashatunk persze sok más, hagyományos műfajú kritikát, elemzést és tanulmányt is. Ehhez csak a kékeszöld újságosbódéba kell átfáradnunk. Gémkapoccsal összetűzött noteszlapokon válogathatunk az írások között filmcím, forrás, szerző és megjelenési idő szerint is. Az archívum bőséges forrásanyaggal lát el minket: találunk cikket a Nők Lapjából, a Filmkultúrából vagy éppen a Komárom Megyei Dolgozók Lapjából is, tetszés szerint olvashatunk dicsérő és elmarasztaló recenziót, régi és friss interjút.
Külön erénye a CD-nek az újságosbódéban fellelhető nagy mennyiségű, sokszínű és gondosan válogatott történelmi háttéranyag, amely nemcsak a filmek készítésének korszakáról, hanem a filmcselekmények mögött húzódó történeti és társadalmi viszonyokról is tájékoztat bennünket. Keresőprogram hiányában azonban ez a sok anyag nehezen kezelhető és rendszertelen. Hiába tudom, hogy mire vagyok kíváncsi, ha megtalálásához körülbelül ötven dokumentumba kell bepillantani, hiszen a címek sokszor keveset árulnak el a konkrét tartalomról.
A Jancsó színháza menüpontra kattintó felhasználónak csalódnia kell – itt ugyanis nincs semmi. (A szövegek felkerültek ugyan a CD-re, de egy tesztelés utáni technikai hibából adódóan sajnos nem hozzáférhetőek. A szerkesztők ígérete szerint amennyiben lesz második kiadás, azon már javítják a hibát.)
A játékos kedvűek – ha már kedvükre olvasgatták mások elemzéseit – próbára tehetik magukat az iskolában. A grafika itt is remek: a piszkosfehér (XX.) századeleji tanya fokozatosan vált át sárga állami iskolába. A kategóriákba sorolt feladatokat (filmnyelvi ismereteket vagy Jancsó életművének ismeretét igénylő, képolvasási, jelenetekhez kötött vegyes feladatok) a táblán kell megoldanunk, és ha nem megy, még puskázni is lehet. Ezen a ponton válik egyértelművé a multimédia óriási jelentősége a filmoktatás területén. Párhuzamosan, gyorsan és tetszés szerint időzítve tekinthetünk meg filmrészleteket, olvashatjuk azok elemzéseit és egyéb háttéranyagokat – mindez lehetőséget ad arra, hogy átfogó és összetett képet kapjunk az adott filmrészletről és a film egészéről.
Az iskolában úgy dolgozhatunk, mint egy hagyományos szövegszerkesztő programban. Újszerű szerkesztési lehetőségeket kínál azonban a titokzatos Bábel-torony. Bábel-torony, mivel Jancsó építőkockákként használja motívumait? A grafika látványos, de a megfeleltetés kicsit erőltetettnek tűnik. Itt Jancsó leggyakrabban használt motívumainak gyűjteményét találjuk. Rövid értelmező összefoglalás és sok szemléltető filmrészlet látható a kiválasztott huszonhat motívumról, a címszavak közt szerepel a csók és érintés, a mozgalmi zene ugyanúgy, mint Cserhalmi György vagy az Allegro Barbaro.
A kis enciklopédia huszonhetedik szava Bábel, erre kattintva izgalmas játékba kezdhetünk. Egy üres szőnyeget kapunk, mellette az összes motívum listáját, ezek segítségével mi magunk állíthatunk össze a különböző képsorokból tetszőleges snittkészletet. „Videoklipbe gyömöszölni Jancsó-töredékeket, filmművészeti blaszfémia – gobelinbe szőni ugyanezeket: adaptáció.” – írja az ajánló. Ez a kijelentés kissé túlzásnak tűnik, bár maga a játék valóban fantasztikus lehetőségeket villant fel.
A Jancsó szolgáltatásainak használata legtöbbször egyértelmű és logikus. Segítségünkre van azonban még egy magyarázó füzet és az ajánló is. Kissé flegmatikus indítás után („Tényleg szükség van erre a bevezetőre? Nem lehetne megúszni?”) az ajánló a megszokott személyes hangon foglalja össze a CD alkotóinak, Jancsónak és a multimédiának a viszonyrendszerét, a kiválasztott tizenhárom filmre érvényes jancsói filmrecepteket és a szolgáltatások használatának módját. A hang itt szó szerint értendő, Hirsch Tibor és Hartai László Jancsóról szóló gondolatait a rendező legújabb filmjeinek kedvelt színészei, Mucsi Zoltán és Scherer Péter előadásában hallhatjuk. S ha már egyszer multimédia, akkor semmi akadálya annak, hogy a szöveget és a hangot aktuális magyarázó-szórakoztató képek is kísérjék. (Ezek egyik legötletesebbike az Így jöttem Kozák Andrásának lassú áttűnése az idős Jancsó Miklósba.)
Még sok apró meglepetés várja a kíváncsiskodókat. Ezek közül a legkedvesebb egy mese-sarok, ahol pipájának fényében hallhatjuk és láthatjuk Jancsó Miklóst beszélni. Ezúttal nem a filmekről, nem a történelemről, hanem önmagáról. (Kis kellemetlenség, hogy a szöveg, amit olvasnánk, zavaróan ugrál, sőt, néha elválik a hangtól. A szellemes rajzú ikonokra pedig, amelyek a szöveget előhívják, állandó mozgásuk miatt alig lehet rákattintani.) Jancsó mesél arról, hogy hogyan fogadta őt meztelenül Brigitte Bardot, hogy régen késeket gyűjtött, hogy a kolbászt és a szalonnát szereti. Énekel cserkészdalt, népdalt vagy épp a Megy a gőzös…-t. Ezek a kis szösszenetek kedvesek és érdekesek, a filmrendezőt új megvilágításba helyezik.
Érdemes még megemlíteni, hogy az igényes angol fordítás Nagy Ildikó Noémi munkája. Az angol verzió mozija a filmeket feliratosan vetíti, az archívum tartalmazza a legjelentősebb magyar cikkeket és sok külföldi tanulmányt.
A Jancsó CD-ROM nyilvánvaló értékei ellenére egyelőre még nem kapta meg a jól megérdemelt nemzetközi és hazai elismerést. Bízom benne, hogy nincs messze az idő, amikor majd kér a nép.
