A regény aspektusai című, méltán híres könyvében E.M. Forster a történet fogalmát úgy határozza meg, mint időrendben sorakozó események elbeszélését Forster szerint Seherezádé férjéhez hasonlóan mi is szüntelenül azt szeretnénk tudni, hogy mi fog történni. Sok kritikus a suspense fogalmát egyenesen azzal a típusú kíváncsisággal azonosítja, amely Forster történetfelfogásához kapcsolható – ez azonban számomra téves asszociációnak tűnik. Különbség van ugyanis a kíváncsiság és a suspense között – az előbbi végül kielégül, az utóbbi végül feloldódik. Bár a „ki-a-gyilkos” [whodunit] típusú filmekben – amilyen a Gyilkosság az Orient Expresszen (Murder on the Orient Express) is – nyilvánvalóan fel akarjuk fedni a gyilkos kilétét, aligha várakozunk azzal a fajta szorongással, amelyet a megkönnyebbülés vagy suspense fogalmával társítunk. Egy történet megszakítása sem teremt szükségszerűen suspense-t. A televíziós szappanoperák például naponta félbeszakítják történetüket. Bár nézőik általában szeretnék tudni, hogy mi történik majd a folytatásban, a „Mit fog tenni Erika?” kérdésfelvetés rendszerint mégiscsak egy egyszerűbb típusú kíváncsiságot fed. Ugyanakkor azok a filmek, amelyekről úgy tartjuk, suspense-t teremtenek, ezt a tulajdonságukat szemlátomást többszöri megnézés esetén is fenntartják. Például a Psycho ünnepelt zuhanyjelenetének feszültségéből valójában semmit sem vesz el az a tény, hogy sok néző tudja, hogyan végződik majd a rémisztő képsor. Bár elképzelhető, hogy többször is szívesen megnézzük a Gyilkosság az Orient Expresszen című filmet, a gyilkos kilétére mégsem leszünk többé kíváncsiak. Tehát a suspense voltaképpen lényegesen különbözik a kíváncsiságtól...
