„Színész úgynevezett szerelmes szerepkörben”1{Bános Tibor: Jávor Pál. Budapest: Athenaeum 2000 Kiadó, 2001. p. 63.}
Bános Tibor: Jávor Pál. Budapest: Athenaeum 2000 Kiadó, 2001.
Életrajzot írni egyszerű(bb)nek tűnő, mégis hálátlan feladat. A kutatás terepének horizontális lehatárolását elvégzik a sírra kerülő évszámok, a biográfus feladata ezen terepen belül a vertikális (paradigmatikus) koordináták mind sűrűbb kijelölése, illetve ezek mind mélyebb szintekre való kiterjesztése lehet. Az önmagát lehatároló téma ekképpen lehetőséget teremt az elmélyült vizsgálódáshoz, mi több, gyakran az önfeledt (itt belefeledkező), tényektől elrugaszkodó narrativizálódáshoz. Az archeológusi babérokat jogosan követelő életrajzíró egyik legfontosabb erénye az objektivitás fenntartása lenne, amivel szemben nagy kísértést jelent a hőssé emelődő alany mitizálása. A történészi törekvések – saját tárgyukból következő – problémái összecsengenek az életrajzírók frusztrációjával, a cselekményesítés (Ricoeur-nél mise en intrique) alkotói szükségességének elkerülhetetlenségével. A folyamat lényege általában a jótékony homogenizáció végrehajtása, mely a száraz – történelmiből történetivé váló – tények teleologikus, olvasmányos formába öntésében érhető tetten. Az eljárás tétje és egyben negatív potenciálja mégis a hatás fordított működésében mutatkozik meg: elsősorban az újra történelmivé váló történet kanonizációs erejében, másrészt a „skatulyázás” leegyszerűsítésében. „A történész legfőbb technikai fortélya abban áll, hogy miként elegyíti a társadalmi és lélektani elemzés új módszerét a hagyományos elbeszélői funkcióval”2{H. Stuart Hughest idézi Hayden White: A történelem terhe. Budapest: Osiris Kiadó, 1997. p. 53.} – inti önreflexív vizsgálatra minden történeti munka íróját Hughes. Az egyetlen személyre koncentráló kutatás családtaggá avatja a minden ízében ismerni vélt figurát, utat nyitva a szubjektivizálódás káros hígulási folyamatához – a fiktív irodalmi formák átvételéhez, az elbeszélői funkció eluralkodásához.
Az életrajzi sokféleség az „elbeszéléstechnikai” eltéréseken túl az alanyok személyiségeinek különbözőségeiből következően is más-más történeteket rajzolhat ki. A mozgóképi, színházi szakirodalomban ez a tartalmi keret többnyire egy-egy rendezői, illetve színészi portré felvázolását sugallja. Ám amíg egy alkotói életrajzban az elkészített filmek képezik az írás vezérfonalát, addig a színészi életrajz – kivált a legnagyobbaké – össze nem egyeztethető filmeken, narratívába nehezen kényszeríthető, koherenciát nélkülöző filmes kontextusokon át sejlik fel mind az író, mind az olvasó számára. Az utóbbi életrajz így a színész színész mivoltának lényegét kénytelen nélkülözni, és meg kell elégednie a sikerek és bukások kronológiájának – sztorikkal/sztorizással tartalmi és formai oldalról egyaránt kapcsolatot tartó – megteremtésével. A filmek ellenében a megformáló lesz a főszereplő, az alkotások szempontjából csak „szakmunkás”, aki teljesíti a karakterelvárásokat. Ezzel szemben szerencsésebb, ám egyben célját vesztő technika (vagyis elsősorban már nem életrajz), amikor a színész személye által közös nevezőre hozott filmek elemzésével szembesülünk.
A fenti, hosszabb elméleti nekirugaszkodás talán nem fölösleges Bános Jávor-életrajzának kapcsán, kiváltképp, hogy a benne megfogalmazott problematikával való – tudatos vagy éppen tudattalan – viaskodás átsüt a szövegen. A szerző sajnálatos következetességről tesz tanúbizonyságot, amikor ugyanazokat a hibákat követi el, melyek korábbi, alapos felkészültségről, de még inkább túlfűtött lelkesedésről árulkodó kötetei kapcsán felmerültek.3{Legutóbb: Bános Tibor: Kabos Gyula. Budapest: Athenaeum 2000 Kiadó, 2000. Recenzió: Kiss Miklós: Szubjektív életrajz – Bános Tibor: Kabos Gyula. Metropolis 4 (2000) no. 3. pp. 78–80. Jelen kritikában, illetve a Kabos-recenzióban a „célszemély” nevének különbsége jelenti a legfőbb (tartalmi) eltérést (a két karakter története egyébiránt keresztezi egymást a múltban és ezáltal a szövegekben is. Kabos, a húszas évek végének sztárja lenyűgöző hatással bírt az ifjú bonvivánra, majd később 11 filmben partnerekké is váltak – Bános: Jávor Pál. p. 67.)} Próbálom gyorsan összefoglalni e problémákat, illetve felfedezni a belőlük kivezető – szöveg kínálta – lehetséges utakat. Fikció és valóság, irodalmi és történelmi formák jótékonyan naiv egybemosása jellemzi azt a hangot, melynek segítségével népmesét megszégyenítő narrátori hang fűzi, kényszeríti lineáris sorba a jávori naplójeleneteket. Az efféle anekdotikus, olvasmányos szerkesztésmód nem tart igényt az objektív tudományosság mércéjével való összevetésre. Amennyiben a könyv célja a nosztalgiázó, bájosan sztorizó, önfeledt hangvételű megszólalás, úgy az elméleti dilemmák nyilván nem kérhetők számon a szövegen, ám ebben az esetben a „Jávor Pál” név és a hozzá tartozó karakter a mitikussá váló alakok hitelességének szokásos értékcsökkenésén megy keresztül. Ezen értékvesztéssel azonban a szerző nem kíván szembesülni, ezt a törekvést fejezi ki a következő öndefiníció is: „Az életrajzíró, akinek a teljes Jávor-portré megrajzolása a feladata”.4{Bános: Jávor Pál. p. 25.} Itt a legfontosabb kifejezés a „teljes” – a törekvés e nagyszabású jellegéből adódik általában a hiányok, bizonytalanságok, továbbá a történetté alakulást gátoló üresjáratok feloldására, pótlására, azaz az életrajz narrativizálására irányuló fikcióteremtés ereje és alibije is egyben. Sajnos a választott elbeszélésmód nem teszi lehetővé a kételyek felszámolását, melyek a tények és fiktív, cselekményesítő elemek egymáshoz viszonyított arányának meghatározhatatlanságából erednek. E tartalmi döntések a forma oldaláról is támogatást nyernek, mivel – a bánosi hagyományoknak megfelelően – e kötet sem tart igényt hivatkozásokra, forrásmegjelölésekre, filmográfiára, mely utóbbi a hitelesség, további kutatási segédlet megvonásán túl a kezelhetőség, hasznosság, praktikusság lehetőségét is megvonja a könyvtől. Teszi ezt – érthetetlen módon – annak ellenére, hogy a szöveg részletekbe menő alapossággal veszi sorra Jávor 67 szerepét. Az idézőjeles citálások a levegőben lógnak, hacsak a szerző utószavában hat sort érdemlő „Felhasználtam még” kezdetű bekezdés tartalma nem tekintendő bibliográfiai jegyzetnek.
Az életrajzírás tipikus csapdáiba sétáló szöveg a fentieken túl számos erénnyel bír, melyek formai és tartalmi síkon egyaránt életet lehelnek az alapvetően száraz biográfiai műfajba. A könyv erőssége a kontextus zárójeleinek széthúzása, ezáltal engedve teret az életrajzot átszövő politikai, kulturális és filmtörténeti illusztrációknak, annak, hogy e külsődleges formáló erők eredőjeként nyerünk rálátást a központi karakterre. A felvázolt kulisszák közé (főleg azok drámai csúcspontjaiba) illeszti be Jávor alakját a szerző, így a színész élete folyamatos – gyakran túlzó jelentőségű – reflexív viszonyba kerül a külső történésekkel. Szintén külsődleges, ezúttal formai szempont teszi igazán különössé, már-már – életrajztól szokatlan módon – izgalmassá a szöveget. A szükségszerűnek tűnő szerkesztői linearitás monotonitását, egyben a felfelé ívelő karrier vezérelte befogadóoldali időutazást a fejezetvégi, előrevetítő, komor keretek törik meg. A kronologikus előrehaladás fenyegetően közeledik a sopronkőhidai láger életrajzi töréspontjához, melynek elkerülhetetlenségére a fejezetek keretszövegei figyelmeztetik, kondicionálják az önfeledt olvasót. Bános a Jávor-naplót felhasználva, alanyával immár azonosulva kétszerezi meg az olvasmány élményét, továbbá a hitelesség mértékét. A színészi karrier minden felfelé ívelő mozzanata az 1945-ös dátumhoz utalt belső, mintegy újjászületési origóhoz mérten kap komorabb színeket, mely vissza-visszatérő keret olyan momentumok hangulatát befolyásolja, mint az eddigre kialakult amorózó-szerepkör vagy a kicsapongó életmód vitális világa. A többszálas történetvezetés „táboros” jeleneteit egy külső, szintén életrajz-anticipáló keret övezi, mivel a bevezető oldalak hivatalos dokumentumidézetei, levelei a kötet zárófejezeteiben nyernek értelmet, azaz kerülnek az életrajzot alátámasztó kontextusba. E biztos végpontok tekintetében a szöveg elkerülhetetlenül célelvűvé válik, ám ennek árát szívesen fizeti meg az olvasó egy feszesebbé, dramatizáltabbá tett életrajzért cserébe.
Az ellipszisek ellenére az oldalak előrehaladtával megérkezünk az élet alkonyához, s az epilógus immár elhagyja a lágert, hogy az átadhassa helyét egy hasonló pokolnak. Jávor hollywoodi kiruccanása 11 évesre sikeredett, „amely egész további pályájára beláthatatlan következményekkel jár”.5{Ibid. p. 204.} Kisebb színházi sikerei mellett a mozgókép területén teljes kudarcot vall, az ekkorra már hatvan hazai filmszerepet abszolváló Jávort meghallgatásokon való részvételre kötelezik. Bános közvetlen, mélyen átélő hangütése hasonló érzelmek kiváltására törekszik a befogadói oldalon, de az empatikus megszólalás következtében elúszó objektivitást a szerző fontos tényekkel, színes adalékokkal kompenzálja.6{Például megtudhatjuk, hogy Kertész Casablancájában alakja rendszeresen feltűnik, vagy hogy a többszörös Oscar-díjas Mankiewicz Cicero című filmjében miként vették el tőle még az epizodista szerepét is.} Az utolsó oldalak drámai végjátéka Jávor fizikai és művészi hanyatlását veszi számba az amerikai évektől egészen Kudász professzor7{Dr. Kudász József professzor alakja az életrajz – történeti – szempontjából több, mint Jávor orvosa. Bános első Jávor-életrajzát (Bános: Jávor Pál – szemtől szemben. Budapest: Gondolat, 1978.) kiegészítve írást közölt az általa is nagyra becsült színész életéből, mely „a legutolsó kis részt” érinti (dr. Kudász József: Egy orvos feljegyzései: Jávor Pál és a két cigány. Magyar Nemzet [1981. május 22.]). Jelen kötet a professzor feljegyzéseit, továbbá az 1978 óta kutatott anyagot is magába foglalva teszi teljesebbé Bános első Jávor-életrajzát.} operáció-sorozatáig és az előre látható halálig. Búcsúnk „egy legendától” – a stiláris következetesség jegyében – grandiózus pátosszal zajlik az utolsó sorokban, leleplezően összekacsintva a bánosi törekvéssel és módszerrel: „Mintha egy végeérhetetlen mesefolyamatot láttak volna. Nem akarták, nem is tudták tárgyilagosan szemlélni. Önmagukat megfosztani egy legendától.”8{Bános: Jávor Pál. p. 228.}
Jegyzetek:
