Lars von Trier filmjeiben rendre elhullanak a jók. Kérdés, hogy erős és igaz tud-e maradni az elbukó hős, azaz elnyerik-e a sorsok a maguk létigazolását, tragikummá válik-e a szenvedés? A tanulmány a kérdés megválaszolásához megvizsgálja, mit is jelenthet a megváltás narratívája és a megváltó alakja megszokott elbeszéléseinkben; és hogyan nyúl hozzá Trier ehhez a sémához, mit ír át rajta fokról fokra, minden filmjében más kérdéses szegmensére fókuszálva.
A megváltás mint narratívum, vagyis a Krisztus-történet, a passió az európai gondolkodás egyik alapsémájává vált, melyet hétköznapi történeteink, én-elbeszélésünk, történelem-elbeszéléseink megalkotásakor számtalanszor mintaként használunk fel. A megváltó folyamatosan áldozatokat hoz a közösség érdekében, és lemond saját igényeiről, de nem mond le saját igazságáról, mert azt állítja, hogy az ő igazságának elfogadása a közösség érdeke. Az áldozathozatalok passióvá, szenvedéstörténetté állnak össze, melynek végpontja, hogy a közösség illetve a megváltásra szorulók elpusztítják saját megváltójukat. A halál azonban nem végpontja ennek a történetsémának: a megváltó halálát mindig követi egy utólagos felismerés, radikális változás a közösség életében, mely ezt a változást korábban el akarta hárítani. A megváltás ezáltal elhalasztódik, és a narratíva várakozással végződik: az ígért tökéletes állapot a világ ideiglenes tökéletlensége miatt ugyan nem valósulhatott meg, de amennyiben megtörténik utólag a felismerés, a világ a tökéletes cél felé fog haladni.
A megváltás sémáját visszavetítve az Európa, a Hullámtörés, a Táncos a sötétben és a Dogville narratívájára feltárhatóvá válnak az alapséma különböző variánsai, és immár a megváltás narratívájának részeként vizsgálhatjuk meg Trier megváltó-alakjait, helyüket a közösségben, elbukásuk folyamatát, okait.
