A filmes témájú könyvek most, a 2010-es évek közepén is hiánycikknek számítanak a honi nyomtatott piacon. Többségük egy-egy híres színész vagy rendező életrajza vagy memoárja, melyek az olvasót nem hozzák közelebb a filmek megismeréséhez, nem is tudományos célzattal készültek. Ezeken kívül az enciklopédikus jellegű filmválogatások fedik le a kínálat jelentős hányadát. A vaskos, aránylag informatív, de jórészt csak a széles körben ismert filmeket érintőlegesen körbejáró kötetek mellett a bolti polcokon csak ritkán található egy-egy filmtudományos igényű, alaposabb munka. Ennek fényében felettébb becsülendő, hogy egy műfajjal, a horrorfilmmel foglalkozó kiadvány jelent meg 2014-ben, az pedig végképp üdvözlendő, hogy nem egy külföldi szerző évtizedekkel ezelőtt fogant, toldozást-foldozást igénylő művét tarthatja kezében a magyar olvasó, hanem magyar írók horrorfilmes fejtegetéseit, amire hosszabb terjedelemben s nyomtatott formában a 2009-ben megjelent A vámpírfilm alakváltozatai1 Vajdovich Györgyi – Varga Zoltán: A vámpírfilm alakváltozatai. Budapest: Áron Kiadó – Meridián Kiadó, 2009.1 óta nem volt példa.
Orosdy Dániel és Schreiber András tárgyalt munkája – Vajdovich Györgyi és Varga Zoltán kötetéhez hasonlóan – a horrorfilm műfajára alapozza a kiadványt, mely esetükben nem egy alműfajra (mint a vámpírfilm) fókuszál, hanem két alkotóra: az olasz Lucio Fulcira (1927–1996) és az amerikai George A. Romeróra (1940– ). A filmrendezőket ismerve lehetne mélyebb párhuzam a két említett könyv között, hiszen Romero és Fulci szélesebb körű ismertségre egy hasonló horrorfilmes típussal – a zombifilmmel – tettek szert, de ha a témában jártas olvasó ezzel a feltevéssel ül neki a könyvnek, könnyen csalódás érheti. Ez nem a nagy vámpírfilmkönyv kistestvére, a nagy zombifilmkönyv; koncepcióját tekintve a kiadvány a rendezők életművén navigálja végig az olvasót a teljesség igényével, s csak részben az alműfajon.
A kötetet Orosdy Dániel nyitja az olasz rendezőről szóló írásaival. A Lucio Fulci életét filmes vonatkozásokkal összekapcsolva bemutató fejezeteket filmelemzések követik kronologikus sorrendben a szerző által megállapított pályaszakaszokra tagolva. Az olasz műfaji filmben járatlan olvasó számára is világosan látszik, hogy az író milyen jelentős ismeretanyagot használ. Az olasz zsánerfilmiparra vonatkozóan Fulci portréjában csak a jéghegy csúcsa sejlik fel, ami érthető, ha elfogadjuk, hogy a kiadvány csak a horrorfilmre kíván koncentrálni, de az olvasó sokat profitálhatott volna bizonyos témák alaposabb körbejárásából – az olasz filmes intézményekről és műfajokról szóló szövegek például kifejezetten hasznára váltak volna a könyvnek. Így az olvasó csak közvetve és részlegesen értesül az olasz zsánerfilmipar tendenciáiról, csak sejtheti, hogy ez a közeg milyen gondolkodásmód révén fogadja magába és alakítja át, formálja saját képére bizonyos, az amerikai mozikban népszerűnek számító műfajok karakterét, kelléktárát.
Érdemes lett volna Fulcit az olasz viszonyok közepette elemezni, választ keresni arra a kérdésre, hogy az általa használt horrorstilizációnak és -tematikának mekkora befolyása volt akkoriban, és van-e hatása ma is. Olaszországban tucatnyi hozzá hasonló, elképesztő teherbírású és termékeny alkotó működött egészen a kilencvenes évekig, de vajon mi indokolhatja, hogy az olasz műfajfilmes rendezők seregéből az elsők között éppen Fulci nevét kellene kiemelnünk? A szerző (az itt-ott elejtett mondatok alapján) vélhetően osztaná nézetemet, hogy a tárgyalt Fulci-filmekkel összevetve a további olasz zombifilmes próbálkozások pusztán felejthető epigonoknak tűnnek. Ezzel szemben Fulci, aki ilyen témájú filmjeiben eltávolodott az eredeti amerikai mintától, olyan megközelítésmódot használt, melynek idézése vagy továbbvitele kivitelezhetetlen feladatnak tűnt és tűnik. Ezt jól mutatja az is, hogy míg a Romero-filmeket újraforgatják, s azok mind a mai napig kiindulópontnak számítanak a zombizsáner tekintetében, addig Fulci olyan egyedi receptet használ (lásd például A pokol hét kapuját […//E tu vivrai nel terrore! L’aldilà//, 1981]), hogy munkáihoz még csak hasonlóak sem készülnek. Egyedüli, üdítő kivétel talán Michele Soavi 1994-es Dellamorte Dellamoréje. Ennek a gondolatmenetnek a mellőzése azért feltűnő, mert Orosdy írásán érződik, hogy próbál igazságot szolgáltatni a saját korában el nem ismert és manapság is csak az olasz filmtörténet kevésbé jelentős rendezőjeként számon tartott Fulci munkásságával kapcsolatban.
Az alkotó iránti tisztelet jelének vélem, hogy a szerző a filmek teljes spektrumát megpróbálja átfogni. Az 1960-as évek végére érve már nem szelektál az alkotások közül, több mint harminc Fulci-filmet vizsgál meg néhány oldalas terjedelemben, legyen szó akár horrorról, akár más műfajról, jól vagy rosszabbul sikerült műről. Ezzel némileg eltér a könyv címében megjelölt koncepciótól, hiszen nem a horrorfilm rendező Fulciról, hanem általában a filmrendező Fulciról beszél. A szelekció hiánya összességében azonban a könyvnek nem válik előnyére, ugyanis a gyenge fércművek létjogosultságának bizonyítása érdekében vívott szélmalomharc következtében elrejtőznek azok az alkotások, amelyek arra lehetnének hívatottak, hogy a honi filmtudomány diskurzusába integrálják a rendezőt.
A kötetben Schreiber Andrásnak jutott a hálásabb feladat, George A. Romero munkásságának bemutatása. A nevesebb amerikai rendező pályafutása jóval kevesebb filmet számlál, melyből a legismertebb csoport – a jelenleg hat filmet számláló – zombifilmeké. Schreiber helyzetét ugyancsak könnyíti, hogy Romero rendezői pályája kevésbé szorul legitimációra, az ő pozíciója kedvezőbb megítélésű a filmtudományi diskurzusban. Fulci nevét nehéz lenne kizárólag az élőhalottas filmekhez társítani, ezzel szemben az amerikai rendező neve egyértelműen egybeforrt ezen alműfajjal. Erről a szerző nem feledkezik meg, s a szintúgy néhány oldalas filmelemzések mellett külön hangsúlyt kapnak a rendező élőhalottai: az olvasó betekintést nyer a preromerói, illetve a posztromerói zombi(film) világába műfajtörténeti és -karakterológiai aspektusból. Az alműfaj fejlődési szakaszainak vizsgálata megkerülhetetlennek tűnik, hiszen hiába jelent meg e monstrum a hangosfilm kezdetének elején a vásznon, a horrorfilmen belül csak marginális szerephez jutott a vámpírokhoz vagy éppen az őrült tudósokhoz viszonyítva – a marginalitásból éppen Romero emelte ki az Élőhalottak éjszakájának (The Night of the living Dead, 1968) és a Holtak hajnalának (Dawn of the Dead, 1978) köszönhetően. Munkássága nem puszta múló variáció vagy átmenet volt, hiszen az eredeti, mágiát és varázslatot tartalmazó formát ő szorította ki végérvényesen a zsánerből, s tette egyeduralkodóvá azt az új megközelítést, amelynek jelenleg legnépszerűbb példája a televízióban látható The Walking Dead című sorozat. Az alműfaji kérdéseket tárgyaló részek képezhetnék egy „nagy zombifilm-könyv” részét is, de terjedelmüket tekintve nem nyomják el a rendező munkásságának tárgyalását, azaz Schreiber András is elsődlegesen az adott rendezőre koncentrál, s az alműfaji kontextus, a további ide tartozó jelentős munkák csupán néhány mondatban sejlenek fel. A könyv George A. Romeróról szóló része is szigorú, de teljesen érthető határok között mozog. E szigorú határok azonban a kötet két részét is elválasztják egymástól, pedig a Fulci- és Romero-fejezetek között lehetett volna kapcsolatot létesíteni, akár egy átvezető tanulmánnyal, hiszen az olasz zombifilmes ciklus alapkövét az amerikai rendező újravágott és átszerkesztett, Zombi címen bemutatott Holtak hajnala című műve jelentette.
A horror mesterei könyv messze nem tökéletes, de egyértelműen figyelemre méltó munka. A magyar filmes szakirodalomnak több efféle impulzusra lenne szüksége, ami segíthetne kiszabadíthatni a rajongói blogok amatőrizmusából a periférikusnak számító, kevésbé ismert és elismert műfajokat, rendezőket és filmeket egyaránt.
