„Fehér telefon! Mindig is egy ilyenről álmodtam.”
– Cecilia a Kairó bíbor rózsájában (1985)
Ezt a megállapítást teszi nem sokkal a vásznon való megjelenését követően a Kairó bíbor rózsája (The Purple Rose of Cairo) című 1985-ös Woody Allen-film pincérnő főhőse, miután egy gazdaságiválság-korabeli New Jersey-i moziból szó szerint a gyöngyvászonra – egyúttal pedig egy ragyogó manhattani luxuslakás hollywoodi verziójába lép. Noha az új környezet felmérésekor tett észrevétel a filmben mindössze szellemes reflexiót jelent az amerikai filmgyártás egy egész évtizedének díszlettervezési szokására, Cecilia megjegyzése valójában jóval élesebb, mint azt a rendező gondolhatta volna. A fehér telefonok – az áramvonalas, krómozott bútorokhoz, a fazettás ablakokhoz, az üvegtéglafalakhoz és a bakelit padlókhoz hasonlóan – nem egyszerűen markáns elemei voltak az 1930-as évek amerikai filmjeinek. A kor legfontosabb szórakoztatóipari ágának alapvető kellékeiként ugyanis részt vettek a tömegcikk-értékesítésben, mely azzal próbálta meg enyhíteni a világválsággal járó társadalmi és gazdasági feszültségeket, hogy kiaknázta a bimbózó fogyasztói kultúra kívánalmait és más, számára hasznos tulajdonságait. A filmtörténész Charles Eckert Carol Lombard in Macy’s Window című 1978-as esszéjében a női ruházatra koncentrálva behatóan elemzi ezt a jelenséget. Megállapítja, hogy a filmkészítők és -gyártók már szinte a mozizás kezdetén felismerték „a filmek képességét a különféle árucikkek értékesítésére.” Eckert ugyan megvizsgálja, hogyan jelennek meg a különböző ruhák és kiegészítők a hollywoodi mozi úgynevezett aranykorában (az 1920-as és az 1950-es évek között), az építészet és a design azonban még nem részesült hasonló bánásmódban, és ez súlyos figyelmetlenség, tekintettel arra, milyen fontos szerephez jutott mindkettő ebben a korszakban...
