Az építész hasa (The Belly of an Architect, 1987) legelején van egy erőteljes éjszakai jelenet, melyben a főbb figurák (Stourley Kracklite és felesége, Louisa, Io Speckler, Caspasian nevű fia és Flavia lánya meg a barátjuk, Frederico Boccini) – miután egy római étterem teraszán vacsoráztak – átsétálnak a Pantheon elé, ahol először ülve, majd állva megtapsolják a vörös fénnyel megvilágított épületet, miközben a kamera lassú kocsizással mutatja őket, rögzítve a különféle reakciókat és arckifejezéseket. A jelenet szokatlanul zavarba ejtő és egy sor kérdést vet fel az ember és az építészet viszonyáról, pontosabban a közösség természetéről és határairól, valamint az építészet metaforikus jellegéről. Mit jelent megtapsolni egy épületet? Miféle előadást értékelnek ilyenkor? Miféle közösség jön létre, amikor különböző egyének összegyűlnek, hogy közönséget képezzenek? Hogyan figyelnek és hogyan fejezik ki a tetszésüket? Milyen viszony áll fenn az emberi testek és az épületek között? És az építészet és a filmkészítés között? Ilyen és ehhez hasonló kérdések mentén fogjuk tárgyalni Greenaway művészi gyakorlatát – azt a felfedezőutat, ami az egész életművön végigvonul, de ebben a különösen összetett „művészfilmben” jut a legszemléletesebben kifejezésre...
